Horthy megbökte az erdélyi vitézeket, mindenki beleszédült

Horthy-perpatvar söpör végig a jobb napokat is megélt erdélyi közösségünk meredek szakadátok és hófödte hegycsúcsok, valamint viharban sem hajló fenyők által színesre festett közbeszédünk égboltján – azt hiszem ekkor képzavart még életemben nem írtam le, de hát a hülyeségek korát éljük, legyen ennyi megengedve, tiszteletem a főméltóságos (vagy hogy kell ezt mondani?) úr fehér lován a patkónak.

Annak a patkónak, ami akkor csattogott Nagyvárad utcáin, amikor vitéz nagybányai-kenderesi és ki tudja honnan nyakunkba szakadt Horthy Miklós Észak-Erdély dicső hitleri ajándékelfogadása után belovagolt. A patkó márványból, más hírek szerint aranyból készült, de elkészült – igen, a nagyváradi bevonulásra Horthy fehér lova alkalomhoz illő patkót kapott, ezt biztosan tudjuk, ugyanis a készíttetője, finanszírozója ismert – Weiszlovich Emil szállodatulajdonos, aki a román világban úgy őrizte magyarságát, hogy kis híján halálra verték őt az akkor már javában nyíló vasgárdista-virágmozgalmak tagjai.

Weiszlovich Emil minden bizonnyal kétszer, többször is átgondolta a patkót és annak kopogását, amikor vitéz nagybányai-kenderesi és ki tudja honnan nyakunkba szalajtott Horthy Miklós nevére felesküdött magyar királyi csendőrség tagjai felpakolták őt az Auschwitzba tartó vonatra. Hogy útközben ne unatkozzon, hozzácsapták útitársul a nagyváradi magyarajkú zsidóság egészét, így aztán Szent László ősi városából a magyar hangot sikerült örökre kisebbségbe tolni, egyes hírek szerint a szélsőséges román nacionalisták abban gondolkodnak, hogy köszönőlevelet írnak vitéz nagybányai-kenderesi ki tudja honnan nyakunkba szalajtott Horthy Miklós főbakának.

Történt feleim, hogy Kézdivásárhelyen megemlékeztetek Horthy Miklósról, nem mások tették ezt, mint a Vitézi Rend helyi tagjai. Az esetből kisebb balhé kerekedett abban az erdélyi magyar sajtóban, amely jelentős támaszt nyújtott és nyújt mindenféle antivaxernek és intellektuális putyinistának véleményszabadság címén, ez utóbbi ugye szent és főként akkor sérthetetlen, ha rólunk van szó.

Rólunk, az elitről.

A pór pedig, ez a nagy büdös helyzet, imádja Horthyt. Imádja, mert akkor jött vissza a kis magyar világ, amiben ugyan elég sok volt a búbánatos könnyfakadás, de legalább ott volt a zöld ablakban az a piros-fehér virág – azóta pedig jó nagyot fordult a világ, pont akkorát, hogy visszaért oda, ahonnan elindult 1944-ben.

Ma is őrjöngve drukkolnak milliók halálának egyes honfitársaink, nincsenek ők kevesen, de Székelyföldön talán többen – autonómia ez is, a gonosz önbálló útja a lelkek felé, a tudatlanság macskakövei, Nagy Feró azóta is ezen jár, sok régi barát figyel most reá, de ez legyen az ő dolga.

Szóval, a helyzet az, hogy Horthyra megemlékezni tök legitim dolog.
Viszont magyarként elég ciki…

Hogy mást ne mondjak, Amerikában, amely ugye mégiscsak a szólás- vélemény- és minden egyéb szabadság példaképe, még Charles Mansonról is megemlékeznek, kultusza van a gyilkos fickónak, 19 dollár – akciósan! – egy arcképével díszített fotó, akkor Horthy ne férne bele?

Az a Horthy, aki elhozta nekünk az nagy magyar kicsi világot, Hitler kegyelméből, és egy füst alatt telepakolta nyálas-tápos tisztviselőkkel Erdélyt – őket nevezte a népnyelv ejtőernyősöknek, aztán az első forróbb szitukor le is léptek, persze az ezüstöt, bútort és ágyneműt vitték magukkal, nem hagyjuk itt a románoknak jeligére. Mi pedig, mint annyiszor történelmünk során, maradtunk itt, szegnek a románok talpában, mert majd egyszer visszajönnek a mieink, csak ki kell várni – addig is: nem hajlunk, csak törünk, mint fenyő a viharos szélben.

Ebben a kis magyar világban esett meg, hogy Márton Áron felszólalt a deportálások ellen. Őrá ma is szívesen emlékezünk, talán a kézdivásárhelyi vitézek számára is követendő példa, elismert magyar történelmi személyiség, akit ugye a románok zártak börtönbe.

Azok a románok a kommunisták voltak, és nekik csak azért sikerült Márton Áront börtönbe zárni, mert korábban nem sikerült ugyanez annak a magyar királyi csendőrségnek, amelyik Horthy Miklósra esküdött fel.

Történt ugyanis, tudják ezt kevesen, hogy az említett deportálások elleni felszólalása után Márton Áron hazament az akkor román állam területén található Gyulafehérvárra, a Horthy-csendőrség pedig nem sokkal ezután hivatalos levélben kérte Romániát, hogy adják ki neki ezt a Márton Áron nevű felbujtót, mert lázított az alkotmányos rend, a főúr és a főként a deportálások ellen. Szerencsnére a királyi Románia a füle botját sem mozgatta, így Márton Áron megmaradt nekünk azokra a vészterhes időkre, amikor visszajöttek a románok, hazaérkeztek a túlélő zsidók és bizony sok kérdésük volt egykori magyar szomszédaik felé.

No, de, ezt minden bizonnyal nem tudják a kézdivásárhelyi vitézek, kérdés, hogy miért nem?

Ahogy valószínűleg azzal sincsenek tisztában, hogy Horthy Miklósnak köszönhetjük azoknak a deportálását, akik megmentették a náci ikon, a béke korabeli rocksztárjának életét. Bizonyos Rudolf Hessről beszélek, aki a legenda szerint azért repült Angliába, hogy ott békét kössön, ezt a Führer tagadta, mert a kor Putyinjának esze ágában sem volt békét kötni.

Miről is beszél ez a cikkíró itten?

Arról, kedveseim, hogy Kézdivásárhely egy bizonyos Fuhcs Ignácnak, igen, egy zsidónak köszönheti Rudolf nevű kórházát, ebben a kórházban egy bizonyos, később minden bizonnyal családostul deportált tüdőorvos mentette meg az első világháború végén tüdőlövésből kifolyólag erre járó Rudolf Hess életét.

Nem akarom játszani itt a meg nem értett zsenit, ugyanis jómagam, ahogy azt már többször is megírtam, szintén toltam a biciklit ebben a szélsőjobboldali leállósávban, így hát pontosan tudom, hogy Horthy, a nácik, Hitler és úgy általában az egész második világháború és a Holokauszt kapcsán akkora az űr a fejekben, hogy abban simán elfér egész Nagy-Magyarország, benne a japán-székely közös határral.

Nem tudtam, ahogy Erdély magyarjainak többsége ma sem tudja, hogy Nagyvárad magyarajkú lakosságának nagyjából fele zsidó volt – őket vitték el.

Nem tudtam, ahogy Erdély magyarjainak többsége ma sem tudja, hogy a Marosvásárhelyre elektromos áram bevezetését finanszírozó, az Aranykakas mára ikonikus és magyarságszimbólummá vált (!?) Bürger-család leszármazottai hova tűntek el? Bizony, deportálták őket, és jól jelzi az érdeklődés teljes hiányát, hogy egy korábbi felhívásom, miszerint ki kéne deríteni azt, hogy mi lett a sorsa az egy időben kémiai szaklapot, illetve palesztinai utazását naplóban is megörökítő Bürger-fiúnak leginkább süket fülekre talált.

Nem tudtam arról, ahogy Erdély magyarjainak többsége ma sem tudja, hogy a szatmárnémeti magyar színházat, az 1920 után ránk nyitó román világban saját vagyonából fenntartó rendezőt szintén deportálták.

Nem tudtam arról, ahogy Erdély magyarjainak többsége ma sem tudja, hogy a román uszítók mekkora munkát fektettek Löwy rabbi kicsinálásba, aki nem volt hajlandó megtagadni a magyarsághoz való tartozását.

Nem tudtam, ahogy Erdély magyarjainak többsége ma sem tud a sármási zsidók lemészárlásáról, amit bizony még ma is szeretnek elkenni egyesek, holott azt tokkal-vonóval a Horthy-csendőrség vezényelte le, pár nappal később a radnóti kastély pincéjében erőszakoltak meg és végeztek ki magyar lányokat ugyanazok az állatok.

Nem tudtam arról, hogy felmenőim rokonsága közül jó sokat deportáltak, sosem volt nagybátyámat és unokatestvéremet végül a Yad Vashem dokumentumaiból ismerhettem meg.

A gonosz ellen a tudás a legfőbb fegyverünk. Ideje lenne már használni!

Nagy kérdés következik: miért nem tudtam, miért nem tudunk erről?

Még nagyobb kérdés: ha tudnánk, akkor is megemlékeznénk Horthyról?

Ismétlés, a tudás anyja: a gonosz ellen a tudás a legfőbb fegyverünk. Ideje lenne már használni!

Felcser V. Örs

(Nethuszár)