Peking az új Málta? Létezik egy amcsi-kínai deal?

Amint azt olvashattátok a nemzetközi és a hazai sajtóban, Kína sorban húzza be a diplomáciai skalpokat, legutóbb Hondurassal jutott dűlőre Tajvan legnagyobb bánatára, de a Szaúd-Arábia és Irán közötti „béke” megteremtése már igazán neves és feljegyzendő tettnek számít, ezt ismerjük el-, be-, és fel! A magyar sajtóban rögtön elindult valamiféle Kína-fétis, nyakra-főre érték egymást az úgynevezett szakértői elemzések, amelyeknek egy üzenete volt: Kína nyert, az USA vesztett, húha. A kép azonban ennél sokkal, de sokkal összetettebb, íme egy szempontrendszer, ami nem is biztos, hogy érvénytelen.

A geostratégia, geopolitika egy nagyon bonyolult sakkjátszma, amelynek azonban van két lényeges eleme: egyik fél sem nyerhet, hiszen akkor véget ér a játék, azaz, véget ér a történelem – ez az, amit Ruszijá és az ő magyarul beszélő hasznos idiótái a mai napig nem tudtak megérteni és felismerni, a másik lényeges szempont, ami elég nehezen érthető, és intellektuálisan nehezen emészthető, hogy a geopolitika lényegét jelentik a paradoxonok, az ellentmondások, azok az „igazságok”, amelyek egymásnak elellentmondnak ugyan, de azonos időben és azonos helyen mindkettő érvényes és valid lehet.

Geopolitikai leckék kezdőknek: Ukrajna és a NATO

Még a háború elején, amikor többnyire azon lamentált a fél sajtó, hogy Kína mikor és hogyan áll be Ruszijá mögé, és hogyan ölik majd le a világrendet, nos, ekkoriban magyaráztam el több cimborámnak (de lehet írtam is róla), hogy Kínának esze ágában sincs beállni Moszkva mögé, ráadásul neki Szibéria felé vannak konkrét érdekeltségei is, bizonyos területi haszonszerzést illetően, úgyhogy Moszkva annak is örülhet, ha Peking serege nem nyomul be országába.

Ez nem történt meg, de Kína továbbra sem nyújt semmiféle jelentősnek nevezhető segítséget a Kreml egyre magányosabb és őrültebb urának, Hszi Csin-ping legutóbbi moszkvai látogatása sem hozott semmit Oroszországnak – ezt a látogatást amúgy érdemes a helyén kezelni: egyrészt Hszi megnézte magának Putyint, mennyire egészséges még a ruszki elnök, másrészt pozicionálta magát, mint a békét kereső, és minden fél számára elfogadható globális szereplő (kicsit a török Erdogan nyomában, de nagyobb léptékben), és még biztos szó volt egy csomó érdekes dologról, amelyeket majd a háború után tudunk meg, de jelen írásunk tárgyának szempontjából a fentiek a lényegesek.

A Kína és Amerika közötti deal – már meg is megtörtént?

Nos, ha Kína nem is áll be Ruszijá mögé, attól még igyekszik globális szereplő lenni, de nem ész nélkül, és – figyelem! – nem valószínű, hogy az USA-val kötött egyezség nélkül. Szintén tavaly vázoltam barátosnémnek elméletem arról, hogy bizony Kína és az USA között eisze köttetett valamiféle deal – és ez mindkét félnek előnyökkel járhat. Nem tudom bizonyítani, hogy ez valóban megtörtént, és még csak azt se mondanám, hogy az események közvetve bizonyítanának valamit, de…

De, de, de…

Kína, Irán, Szaúd-Arábia és a globális Dél

Elég helytelen a magyar sajtó által használt narratívában a globális Dél megjelölés, ennek az angolszász sajtóban és szakelemzésekben kicsit más értelme van, mint mifelénk, de maradjunk ennél. Amikor kiderült, hogy Szaúd-Arábia és Irán békét köt, legalábbis kölcsönösen megígérték egymásnak, hogy nem fognak focizni egymás levágott fejével, akkor Kína ezt hatalmas diplomáciai sikerként tudta elkönyvelni, és nem is miden alap nélkül. A magyar mainstream pedig máris Amerika összeomlását vizionálta, kínai világrendről és a többi szokásos hülyeségről kezdett el hadoválni, elfedve azt az aprócska tényt, hogy Szaúd-Arábia úgy folytatott proxyháborút Iránnal egy Jemennek nevezett országban, hogy az amerikaiktól kapott támogatást – bizony, ez proxywar volt a javából, és nem az ukrajnai az!

Ha Kína nem is mutatott volna érdeklődést az amerikai vélemény iránt, ami az iráni-szaúdi békét illeti, amit annyira azért nem hiszek, azt teljességgel kizárhatjuk, hogy a szaúdiakra márcsak az amerikai fegyverek miatt is kiemelt figyelmet fordító USA ne értesült volna a kínai szándékokról, ha pedig akarta, akkor ne próbálta volna meg őket blokkolni valahogy, elvégre elég belengetni Rijádnál, hogy nincs több F–16-os, meg a drónok sem mennek többé a jemeni légtérbe, és máris főhetett volna a feje a honi sejknek, hogy mi lesz ezek után.

Amerika viszont nem tett semmi ilyesmit, sőt, a State Department üdvözölte a békét, nem is biztos, hogy túl őszintétlenül, mintha számukra kezdne mindegy lenni, hogy mi történik ezen a globális délen.

És emiatt gondolom azt, hogy létezik valamiféle kínai–amerikai deal – cserébe azért, hogy Kína ne álljon be a ruszkik mellé, illetve esetleg még másért is, Amerika elengedi a déli térséget. Akik most arról írnak, hogy ezzel Amerika húh, de nagyot veszített, azok tegyék fel magukban a kérdést: pontosan mit is könyvelhet el Amerika veszteségként?

Elveszti befolyását az arab/muzulmán országokban, ami soha nem is volt túl nagy, elveszti befolyását Afrikában, ahol szintén nem volt hatalmas szereplő, itt már évek óta a kínaiak tárolják atomhulladékaikat és a ruszki wagneriták szegődnek el különböző afrikai hadurak szolgálatába, működtetnek gyémántbányákat és intézik az illegális migrációt Európa irányába.

De mindezeken túl, nézzük csak nagyon sarkítva, hogy miből is áll Amerika utóbbi pár évtizede ezen a globális Délen? Vietnam, Afganisztán, Irak, megint Afganisztán, megint Irak, kicsi Szíria, kicsi Etiópia stb. A világ legerősebb és legfejlettebb hadseregének, miközben egyedül volt a világon, mint olyan szereplő, akivel senki sem mer ujjat húzni, megtámogatva a világ legerősebb valutájától nem sikerült pacifikálnia a térséget. Amerikai katonák ezrei haltak bele, katonai eszközök tonnái mentek tönkre és dollárbilliókat költöttek a nagy déli projektre, de 2023-ban le kellett vonni a tanulságokat Washingtonban is: ebből nem lesz gálickő. Most mindezt megkapja Kína, és hirtelen nem tudom, hogy gratuláljak nekik, vagy inkább tolmácsoljam őszinte részvétem Pekingnek.

Málta Pekingben?

Amíg Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin azt hiszi, hogy azzal épít új világrendet, ha Bahmutot a földdel teszi egyenlővé, addig a kínaiak és az amerikaiak eljátszották Máltát – ismét mondom: nem tudom ezt bizonyítani, de az eseménynek közvetett értelmezései megengedik ezt a feltételezést.

Ráadásul emögött van egy olyan érdek, ami a következő 50 évet, vagy tán többet is, meghatározza, ez pedig az energiaforrások kérdése. Míg a magyar sajtó többsége még mindig a földgáz és a kőolaj bűvöletében értelmezi a jövőt, addig a világ komolyabb műhelyeiben már tavaly elindult a matek, hogy:

A: miként nézzen az energiapiac az orosz földgáz és kőolaj nélkül és

B: miként nézzen ki a piac földgáz és kőolaj nélkül.

Azt már tudjuk, hogy az elektromos autók jelentik a jövőt, a 2035-ös tiltás nincs is olyan messze, a kínaiak meg az amerikaiak pedig egy dologban nagyon is hasonlítanak: tudnak, mernek és akarnak hosszú távra tervezni.

A világ felosztása, és a lítium példája

Nos, az elektromos autók elengedhetetlen része az akkumulátor, amelynek alapanyaga a lítium, nem hiába nevezik ezt a jövő kőolajának. A lítium pedig némiképp egyenlőbben oszlik el a világ államai között, mint a kőolaj, vagy épp a földgáz. Némiképp, mondom, de ebben a némiképpben fontos szerepet kap, hogy Amerika+Kanada és Kína nagyjából hasonló mennyiségű lítiumkészletekkel rendelkezik, míg a legnagyobb lítium kitermelés Dél-Amerikában zajlik, persze ne feledkezzünk meg a második helyezettről, a Nyugat iránt elkötelezett Ausztráliáról sem.

Amint látható, ebben a lítium-kontextusban a két tömb, mármint az Amerika által vezetett és immáron Északnak nevezett blokk, illetve a Kína által vezetett Dél viszonylag kiegyenlített energiaforrások felett diszponálhat, ami természetesen nem zárja ki a versenyzés különböző, akár erőszakosnak is nevezhető formáit a két nagy blokk között, de mindenképp alkalmasak egy hosszútávú békés időszak megalapozására – az ebben rejlő ellentmondás kapcsán ismét felhívnám a figyelmet a geopolitikai paradox fogalmára.

Természetesen a kőolaj lítiummal való kiváltása, és ezzel az autóipar megmentése csak egy szelete a globális tortának, de elég fontos szelete, ahhoz mindenképp elég nagy súllyal bír, hogy az USA és Kína erről legalább elvi tárgyalást folytasson – és innen kezdve aligha kizárható, hogy nem történt valami abban a black boxban, ahova csak nagyon kevesen szoktak bemenni…

Akkor jön a kínai–amerikai háború?

Aligha! Persze, a mai világunkban semmi sem zárható ki, de ezt azért nem hinném, azt ugyanis vegyük számításába, hogy miden politikai spektákulum mellett (lásd: léggömb-afférok), amit Hszi mostanában megenged magának a haderőfejlesztésével és hadgyakorlatival kapcsolatban, azért Kína nem egy barbár állam, az oroszokkal ellentétben nem szeretnek háborúzni, hiszen pontosan tudják: ha földig bombázod Berlint, Washingtont stb., akkor kinek fogod majd eladni a strandpaucsot?

Ezzel csak arra akarok célozni, hogy a kínaiak nem mondtak le a Selyemút projektjükről, ami már korábban sem tetszett Moszkvának, de akkor a Kreml még elég erős volt akadályozni ezt, mostanra viszont a Kaukázus egyenesen rohan Pekinghez, így szabadulva Moszkva halálos öleléséből. Néhány jelzésértékű esemény: moszkvai látogatása után Peking találkozót szervezett Kazahsztán, Tádzsikisztán, Üzbegisztán számára – mindegyikük orosz befolyás alatt levő – vagy egykor még orosz befolyás alatt álló ország. Hszit pedig egyáltalán nem érdekelte, hogy mit szól ehhez Moszkva, az Egy övezet, egy út projektnek folytatódnia kell, akkor is, ha Ruszijá becsődöl. Vagy: csak akkor lendül be igazán?

Bár Putyin tudja, hogy az atomfenyegetés Peking számára vörös vonal, nemrég bejelentette, hogy Belorussziába telepít néhány atomrakétát, mert…, mert csak. Így volt neki kedve, és kész. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy Pekingben ezt kifejezetten ellenséges szándékként értelmezték.

Visszatérve: Kína a kereskedelem, az üzletkötés erejében hisz, pontosan tudja, hogy a világot nem a népek eltörlése, nem a nácitlanítás mozgatta eddig sem, és a jövőben sem ez fogja mozgatni, hanem a termelés, gyártás, kerekesedés, az erre épülő szolgáltatások világa, ahol éles ugyan a verseny, de amely úton járva jutott el oda, ahol most van.

Amerika és a nyugati világ szintén ebben hisz.

Putyin pedig kétségbeesetten keresi, hogy kinek adhatna el még némi kőolajat.

Biztos, hogy nem történt meg valamiféle kiegyezés Kína és az USA között?

Ö.

(Folytatása következik)

(Nethuszár)