Már minden volt, már semmi sem lesz. Az amoralitás, mint a putyinizmus valódi ideológiája

A XXI. század totalitárius rendszerei nem gondolnak ki új utópiákat. Éppen ellenkezőleg, legfőbb ellenségük a jövő, mint olyan. Az amoralitás ideológiaként tökéletesen megfelel nekik. A progresszivista beállítottságtól eltérően az amoralitás annak ellenkezőjén alapul: az emberi természet megváltoztatása elvileg lehetetlen, ezért értelmetlen a jövőben reménykedni.

Valamikor a 2000-es évek kezdetén az oroszországi társadalmi diskurzusban megjelent egy demonstratív kifejezés, a „nem élni hazugságban”. Eredete Szolzsenyicin „Nem élni hazugságban” (1974) cikkének címéből jött, és formálisan karikírozta a szovjetelleneseket. Ám volt egy mélyebb értelme is. Ez a kifejezés nem csak gúnyolódott a szovjet pokol leleplezésén, de egyben tagadta, hogy lehetséges nem hazugságban élni.

Eközben a „ne éljünk hazugságban” jelszó ideális tengelye volt a gorbacsovi peresztrojkának, amikor a társadalom hitte, hogy a felgyülemlett problémák leküzdése érdekében szükség van az egymásnak hazudozás abbahagyására. Aztán a 2000-es években ez hirtelen újra nevetségessé vált, utópiának tűnt. „Meséld el neki, hogyan kell élni nem hazugságban” énekelte Snur a pétervári prostiról, természetesen együtt érezve vele.

Pontosan itt van a putyini ideológia gyökere. A hivatalos patriotizmustól és a hagyományos kötelékektől eltérően közvetlenül sehol sem hirdették, de ennek ellenére kitartóan és makacsul sulykolták: nem élni hazugságokban: utópia. Körös-körül mindenki hazudik. Az ember lényegét tekintve jelentéktelen teremtmény, soha nem lesz jobb, semmilyen „nagyméretű változások” nem változtatnak rajta semmit; ahol csak lehet, lop vagy hazudik. Ezért nem lehet senkinek megmaradni „tisztácskának” semmilyen körülmények között.

Ez a koncepció a propagandatelevízióba is beszivárgott, és minden alkalommal jól jött, mikor az orosz vezetésnek nem volt mivel takaródznia. Például amikor már nem lehetett titkolni, hogy sportolóink tiltott szereket alkalmaztak. „Mindenki így csinálja” – okádta magából végül leereszkedően a propaganda másfél hónapos hantázás után arról, hogy „tudtuk nélkül adták be nekik a szert, ellenségeik a teájukba öntötték, abba keverték a doppingszert”.

A „mindenki így csinálja” – más szavakkal azt jelenti, hogy „senki sem szent”, senki sem jobb másoknál. Mindenki besározódott. Pontosan ez a putyini ideológia alapvető direktívája, ami ebben az értelemben teljes mértékben gyakorlatias. Amikor „senki sem jobb másoknál”, amikor mindenki egyformán romlott (főleg Nyugaton) – akkor mit is akartok tőlünk?

Hát ez Putyin morálja, mert így könnyebb irányítani: ha elvileg hiányzik az, amit emberi eszménynek neveznek. Ha nincs ideál, tág tér nyílik az értelmezésnek, akkor semmilyen igazság sem lehetséges, mert minden csak manipuláció. Ez azt jelenti, hogy nő a politikai manőverezés szabadsága. Ez pedig a cinizmust prédikálja: „nincsenek szentek”, amit a propaganda nem felejtett el az egész eltelt húsz év alatt véka alá rejtve sugalmazni, morális felsőbbrendűségünk hirdetése mellett.

A háború ebben a kontextusban ugyancsak beleilleszkedik Putyin ideológiájába annak totális erkölcstelenségével. Sározzunk be mindenkit, ha valaki még tiszta maradt („nem mossátok le magatokról”), úgy a követőinket, mint az ellenzőinket és a semlegeseket. A putyini rendszer kirobbantva a háborút, egyszerre lerombolta az összes korábbi morális alapot, ma tiszta fehér köpenyesnek lenni nem lehetséges – ha csak önként nem adja oda az ember magát a rendszernek, hogy az széttépje.

„Az egész élet csalásra épül, minden politikus hazudós, lopni – ez a munkájuk”.

A burzsoá élet immanens amoralitásának ezt az értelmezését (természetesen a szovjet élettel szemben) a Nyugatról szóló ismeretek fő forrásaiból – a „Krokogyil” folyóiratból és más hasonló kiadványokból – merítik. A 2000-es években ez alapjául szolgált ennek az ideológiának a legitimálására a putyini Oroszországban. Akárcsak magának a kapitalizmusnak eredendő amoralitásáról szóló értelmezés.

Az Oroszországban a 2000-es években kialakult erkölcstelenség eleinte egyszerűen csak hézag volt, ideológiai üresség, ami a Szovjetunió összeomlása után alakult ki. A „nemzeti eszme keresése” úgy tűnt, az utolsó szabad nyilvános vita volt Putyin Oroszországában, és semmilyen eredményre sem vezetett. De bizonyos idő után mindenki meglepetésére kiderült, hogy „minden működik így is”.

Ez az „üresség”, ami az ideológia helyébe lépett, kezdetben szokatlan volt, de aztán a Kreml egyfajta posztmodern felfedezésévé vált. Az érték-üresség, a bizonytalanság, az ideológiai elmosódás lett az, amiről kiderült, hogy a XXI. században minden dogmánál vagy deklarációnál jobban működik. Az ideológiai üresség definíciója szerint tágabb minden dogmánál. A politikában az erkölcstelenség nagyon praktikus, mivel szélesebb lehetőségeket kínál. Az erkölcstelenség nem mint hivatalos doktrína kényelmes, hanem éppen hallgatólagos „gyakorlati életként”, amiről „nem beszélnek, de mindenki tudja”. Ám az erkölcstelenség a gyakorlati előnyök mellett a legjobb orvosság is a jövő ellen – az ellen a jövő ellen, ami Oroszország alapvető problémája a XXI. század elején.

A XXI. század totalitárius rendszerei a XX. századtól eltérően nem szülnek új utópiákat, a múlt utópiáiból táplálkoznak. A totalitarizmus 2.0 fő ellensége maga a jövő – mint olyan. Az erkölcstelenség ideológiaként tökéletesen illik ide. A progresszivista beállítottságtól különbözően („az ember idővel jobbá válhat”), az erkölcstelenség annak ellenkezőjén alapul: az emberi természet megváltoztatása elvileg lehetetlen, az ember mindig olyan marad, amilyen, ezért értelmetlen jobb jövőben reménykedni.

Az új típusú autoriter rezsimek tudatosan konceptualizálják a lakosság jövőtől való félelmét, de véka alá rejtve, halkan suttogva közlik a tájékozatlan lakosokkal, hogy „minden jobb dolgot már megcsináltunk”, az emberiség kimerítette kapacitását. Tovább nincs hova menni; csak megdermedni lehet az örökkévalóságban, vagy leereszkedni a múlt lépcsőin, megpróbálva újra játszani a történelmet. Az erkölcstelenség kora alatt az idő mintha megállni látszana.

Van még egy aspektusa az erkölcstelenségnek, mint ideológiának: a harc az eszménnyel. Bármilyennel. Még csak ilyen szó se legyen. Nem véletlenül éppen az értelmiség (ami Oroszországban a filantróp ideálok egyetlen őrzőjének számít) lett gondosan és célirányosan nevetségessé téve az eltelt 20 év során.

Hogyan keveredjünk ki az erkölcstelenségnek ebből a csapdájából? Hogyan szakítsuk meg az ördögi körben keringést? Ma az összes gondolkodó – emigráltak, és otthon maradottak egyaránt foglyai ennek a posztulátumnak: a jövőt már nem lehet létrehozni. Elképzelni a jobb jövőt tényleg szinte lehetetlen – azért, mert előbb le kell győzni a lidérces jelent. Bármely kísérlet meglelni az ideált ilyen körülmények között utópisztikus, a legjobb esetben is nevetségessé teszi önöket.

A beszélgetés a jövőről manapság kockázatos dolog – úgy tűnik, még maga az orosz nyelv is alig alkalmas ehhez kellő változékonyságra, valószínűség-szerűségre, feltételességre. Csak az örökhöz, megváltoztathatatlanhoz adaptálódik. A jövőről gondolkodni alapvetően nem megbízható, ingatag dolog – nos, ezt muszáj lesz újra megtanulni. Az erkölcstelenséggel szemben egyenlő eséllyel csak a jövőről folytatott gondolkodás, párbeszéd, elmélkedés állítható – bármennyire utópisztikusnak, megvalósíthatatlannak tűnjön is.

A morál visszatérése ugyancsak nem lehetséges az európai értelemben vett politika – mint az eszmék konkurálásának és versengésének teret adó közeg – visszatérése nélkül. Mivel ma a szabad politika az erkölcs gyakorlati megtestesülése, valami, ami szembehelyezhető az erkölcstelenséggel, az erkölcs pedig társadalmi megvitatás útján alakul ki és kerül elfogadásra. A politika az erkölcs kollektív megtestesítője a XXI. században, de természetesen a valóságos politika, nem annak silány pótléka. Pontosan a politika és kísérő folyamatai (a választások elsősorban) jelentik gyakorlati értelemben a jó és a rossz közötti határ tisztázását.

Szerző: Andrej Arhangelszkij újságíró, az Ogonyok lap egykori munkatársa

Fordította: Számel Pál
Forrás: Carnegie Endowment

(Nethuszár)