Amikor Moszkva a szövetségesed: Ruszijá sírba lökte az örményeket

Azerbajdzsán bemutatja: egy nap alatt elért katonai, politikai és geopolitikai győzelem. Talán a fenti címmel lehetne a legjobban összefoglalni azt, ami ategnap óta történt a Nagorno-Karabah (csak azért sem Hegyi-Karabah!) régióban. Az azeriek ugyanis úgy döntöttek, hogy az egykor fennhatóságuk alá tartozó (bár ezt Örményország is elmondhatja magáról…) terület békéjét biztosító Ruszijá kellőképp meggyengült már ahhoz, hogy ne tudja megvédeni a karabahi örményeket. Putyinnal ellentétben Baku jól számolt, bár van egy olyan érzésem, hogy még őket is meglepte az a sebesség, amivel egyrészt előrenyomultak, másrészt, amivel a karabahi örmények megadták magukat.

FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ HÍRFOLYAM. A JOBB ÉRTHETŐSÉG KEDVÉÉRT OLVASSÁTOK EL A CIKK VÉGÉN TALÁLHATÓ KONTEXTUST IS!

Utóbbiak ugyanis bejelentették, hogy tűzszünetet kötöttek az azeriekkel, kivonulnak, kivonják a hadseregüket stb., bár egyelőre pontos információnk nincsenek az egyezség tartalmáról, de ez nagyon úgy néz ki, mint egy kapituláció. Amit, – figyelem, vatnyikok és egyéb állatfajták! – az oroszok mediáltak le nekik. Lefordítom: az az orosz kontingens, amelyik Örményország kérésre állomásozott Karabahban, azzal a céllal, hogy ott fenntartsa a békét (értsd: megvédje az örményeket) letárgyalta az azeriekkel, hogy megadják magukat. Még pontosabban: megadják az azerieket. Legpontosabban: eladják őket, hogy mentsék saját bőrüket. Utóbbi elég valószínű, hiszen az orosz katonáknak grammyni esélyük sem volt Karabahban az azeri erők ellen, a Kreml pedig nem engedhette meg magának azt a fiaskót, hogy ismét halott katonákat hordjon haza, ezúttal Nagorno-Karabahból.

Az orosz árulást Örményország miniszterelnöke is pedzegette, igaz, nem ennyire szókimondón, de Nyikol Pasinyan egyértelművé tette, hogy Örményország nem vett részt a tűzszünet szövegének kidolgozásában, illetve a karabahi örményekért ezek után Oroszország viseli a felelősséget. Itt pedig nyugodtan megsajnálhatjuk szegény testvérnépünket, az örményeket, nem ezt érdemelték a történelemtől.

Különösen úgy, hogy a jelek szerint az örményeknek, legalábbis a jerevániaknak most esett le, hogy Ruszijá nem feltétlenül a leghűségesebb szövetséges. Tegnap este tüntetések kezdődtek az örmény fővárosban, a tömeg Pasinyan miniszterelnök lemondását követelte, árulónak nevezve őt, majd az orosz nagykövetség elé vonultak, ahol Putyini-ellenes jelszavakat skandáltak, illetve számon kérték Rusziján, hogy miért nem védi meg a karabahi örményeket.

Utóbbit nem minden alap nélkül követelték a később a rendőrséggel is összecsapó tüntetők, elvégre Örményország tagja a Ruszijá által vezetett „keleti NATO-nak”, a CSTO-nak, amely szerződés alapján Moszkvának nem tűzszünetet kéne kialkudnia az azeriekkel, hanem visszalőnie, megvédenie Örményországot stb. Nem ez történt, és ezzel az örmény nép nagyon nagyot szív – Ruszijá magával rántotta őket is! Sajnos!

Korábban írtuk:

Hát nem gyönyörű? Amikor Ruszijá úgy fut bele egy érdekszférája ellen irányuló specoperácijába, hogy Baku pontosan olyan indokokkal, vagy legalábbis nagyon hasonlókkal kommunikál, mint azt tette Moszkva az Ukrajna elleni teljes körű háború megindításának pillanatában. A Nethuszár olvasói azonban nem lepődtek meg az események ilyetén alakulásán, blogunk már a háború kitörésének első napjaiban megírta, hogy Ruszijá vesztett, az egyik indokként épp a Kaukázus várható lángba borulását említettük, külön kiemelve a Nagorno-Karabah (csak azért sem „Hegyi-Karabah”) térséget, mint az orosz érdekszféra legsebezhetőbb pontjainak egyikét. Nos, az azeriek nekiálltak elvenni a nagy orosz tortából nekik járó szeletet, felkészül Csecsenföld, a burjátok, a tatárok, és ne feledjük: az olyan nagyhatalmak, mint Kína vagy Japán szintén igényt tartanak bizonyos területekre, amelyek ma MÉG Ruszijá részét képezik. Európa viszont – legnagyobb szomorúságunkra – ismét a töketlen és semmit sem értő hippit játssza.

Azerbajdzsán ma reggel még tagadta, hogy hadereje jelen lenne a karabahi térségben, hogy aztán pár órával később bejelentse: terrorizmusellenes operáciját indított Nagorno-Karabahban (csak azért sem Hegyi-Karabah!), egyúttal felszólította az örmény hadsereget, hogy katonái hagyják el a térséget.

„A nyugalom helyreállításának egyetlen módja, ha az örmény hadsereg feltétel nélkül visszavonja összes katonáját az azerbajdzsáni Karabah régióból, valamint feloszlatja az úgynevezett karabahi örmény rezsimet” – fogalmazott közleményében az azeri hadügyminisztérium, és a hangnemből nem nehéz kikövetkeztetni a putyinista propaganda elmeinek átvételét. Ja, és még egyszer mondom: az azeriek nem háborút indítottak, hanem „terroristaellenes műveletet” – tessék hangosan röhögni!

Reagált Európa is, bár ne tette volna:

az EB elnöke, Ursula von der Leyen szerint Azerbajdzsánnak „azonnal” le kell állítania a karabahi műveletét. Ugyanígy fogalmazott Charles Michel, az ET elnöke is, arra kérve Bakut „azonnal” állítsa le katonai műveleteit. Mintha az Unió vezetői elfelejtették volna, hogy ők maguk kilincseltek az azerieknél a kontinensünk energiafüggetlenségét megoldandó ügyekben, bár az is lehet, hogy ez csak egy kötelező kommunikációs panel pufogtatása volt részükről.

Megszólaltak az oroszok is

A legviccesebb reakció az oroszok irányából érkezett. Maria Zaharova külügyi szóvivő arra kérte a konfliktusban részt vevő feleket, hogy tartsák tiszteletben a korábbi tűzszünetre vonatkozó megállapításokat. Az oroszok egy későbbi kommunikációs paneléből az is kiderült, hogy kaptak ugyan értesítést az azeri féltől a művelet megkezdésével kapcsolatban, de az mindössze „pár perccel” azelőtt érkezett, hogy az azeri hadsereg megkezdte volna specoperáciját. Hát, ilyen az, amikor a fagyi visszanyal, a Nethuszáron persze továbbra is követjük majd az eseményeket, maradjatok hát a közelünkben, kövessetek a Facebook-on is, és persze jöjjön a:

KONTEXTUS:

A háború kitörése utáni napokban, Ruszijá veszteségeit elemezve, később pedig több alkalommal is írtunk arról blogunkon, hogy az oroszok országa nemcsak a háborút veszíti majd el, hanem az eddigi befolyási övezetét is. A Nagorno-Karabah több évtizedes konfliktusának ismételt „kiolvadása” szinte tálcán kínálta magát a geopolitikai feszkóban erős szereplőként játszó Törökország előtt. Ja, igen, az ukrajnai háború NEM proxyháború, az örmény-azeri konfliktus viszont tankönyvi esete a proxynak, ahol Törökország és Oroszország játssza le évszázados meccsét egymással – ennyit a magyar közéletet mérgező celebszakértőkről.

És akkor lássuk csak, miről is LEHET szó a jelen azeri-örmény konfliktusában, de előtte ismerjünk meg néhány tényt, szárazon, szikáran, ahogy most jelen blogbejegyzésünkbe belefér: Nagorno-Karabah sosem volt békés terület, a konfliktus során mindkét fél követett el kisebb-nagyobb etnikai tisztogatásokat, majd befagyott konfliktusként maradt meg emlékezetünkben. Pár éve, majd tavaly is voltak kisebb-nagyobb lövöldözések, de eddig mindig sikerült visszaterelni a feleket egy valamiféle nyugalmi helyzetbe, a hangsúly itt a valamiféle kifejezésen van.

Amikor Ruszijá megindította a háborút, akkor csak a vakok, süketek, no meg a vatnyikszívű magyarajkú celebszakértők nem látták azt, hogy az Oroszország határain levő, az orosz elnyomás miatt évtizedes, ha nem épp évszázados történelmi sérelmeket hordozó államok, illetve az orosz birodalom területén élő népek AKÁR ki is használhatják maguk javára azt a tényt, hogy Ruszijá lekötötte katonai erőit Ukrajnában. Hogy jobban értsük, íme néhány Oroszországgal szomszédos, vagy épp Oroszországhoz tartozó terület, amely magában hordozta és hordozza a potenciális és Ruszijá-ellenes konfliktusokat: Kína, és ki nem mondott, illetve néha igenis kimondott igénye Vlagyivosztokra, Japán és a Kuril-szigetek, Üzbegisztán, Tádzsikisztán igénye az önállóságra, ezen államok kínai „védelem” alá való áttáncolása, Kazahsztán (megtörtént, nagyrészt Kína befolyása alá került!), a csecsenek, tatárok, burjátok Oroszország területén, és mindezekre jön rá az örmény-azeri konfliktus, amely talán a legsúlyosabb arcvesztést okozhatja Moszkvának, ha ez az arcvesztés még nem történt volna meg.

Örményország ugyanis tagja a Moszkva által amolyan NATO-ellentétként életre hívott CSTO-nak, amely szerződés konkrétan kimondja, hogy a megtámadott államok védelmére sietnek a többiek – a többiek alatt értve leginkább és csak meg kizárólag Rusziját, ugyanis a CSTO tagjai leginkább a moszkovita irányítás alatt álló bábállamok – mint például Örményország.

Utóbbi azonban hiába fordult már tavaly is Moszkvához, kérve, hogy a szerződés értelmében biztosítsa függetlenségét, szuverenitását, no meg a békéjét, Ruszijának erre már sem katonai, sem gazdasági ereje nem maradt, mi több, hadseregének félelmetes híre is odalett – ez utóbbi talán a legnagyobb kár, ami érhette őket, így ugyanis már senki nem fél tőlük – ez a nem félelem a Kaukázusok vidékén pedig gyakran párosul az első lövés eldördülésével.

Törökország, mint Azerbajdzsán védőhatalma úgy látszik csak a megfelelő alkalomra várt. Ki tudja, ha Putyinnak több esze van, és a nemrégen lezajlott török–orosz egyeztetéseken visszatért volna a gabonaegyezményhez, akkor talán Ankarának is megmaradt volna valami abból a kevés érdekből, amely mentén halasztotta, hanyagolta befolyásának további kiterjesztését. Putyin azonban nem ismerte fel – a háború elindításának árnyoldalait sem ismerte fel, de az azóta megtörtént károkból sem akart tanulni –, hogy itt többről van szó, mint egy gabonaegyezményről, és azzal, hogy visszautasítja Erdogan ajánlatát arra kényszeríti Ankarát, hogy más módokon mutassa ki geopolitikai erejét – ez pedig nem más, mint az azeri előrenyomulás támogatása, esetleg későbbi leállítása.

Más aspektus:

a legutóbbi, a mainstream médiában majdnem mínuszosként tálalt hír, miszerint az Egyesült Államok valamiféle közös hadgyakorlatba kezd az örmény hadsereggel. Mondtam már? Örményország a moszkvai irányítás alatt álló katonai szövetség, a CSTO tagja… Mindez nem előzmény nélküli, a tavaly nyáron kirobbant azeri-örmény lövöldözéskor, nemcsak Macron francia elnök próbált közvetíteni a felek között, ezzel pedig Nyugat befolyását kiterjesztve erre az orosz vidékre, hanem az amerikaiak is. Az akkori tárgyalások sikerét jelezi az amcsi-örmény közös hadgyakorlatozás. Amikor Erdogan elnököt újraválasztották, akkor már pedzegettük blogunkon, hogy a török elnök, mint a térség capo di tutti capija rájön, hogy a Nyugat támogatása nélkül nagy bajba kerülhet országa.

Nem is lepődtünk meg, amikor Recep bácsi bejelentette a vilniusi NATO-csúcson, hogy akkor jöhetnek a svédek a NATO-ba, bár ennek parlamenti ratifikálásával még várnak a törökök, de az általunk is említett Nyugat-Törökország deal valamiféle előrehaladását, meglétét bizonyítja egyrészt az, hogy Amerika végül is beadta a derekát, és küld F–16-osokat Ankarának, illetve egy másik apró, a mainstream médiában szintén mínuszosként futó hír: a koszovói NATO-misszió új tagjai – a török katonák! (Csere-bere: ti bejöttök a Balkánra, mi bemegyünk a Kaukázusba?)

Gyakorlatilag a Balkán déli fele a befolyásuk alá került, ezzel pedig Ruszijá kezéből kivették a szerb-koszovói (szerb–albán) konfliktusban szarkeverésre és destabilizációra használt kártyáját, maradt még Bosznia és az ottani úgynevezett Szerb Köztársaság, igyekszik is Dodik, de sokra már ő sem tud menni. A deal – amiről nem tudjuk, hogy létezik-e, de az egyszerűség kedvéért feltételezzük, hogy igen, ezért fogalmazunk így – eredménye, hogy az évszázados balkáni orosz befolyás megszűnőben van, ugyanis Belgrád sem hülye és nem fog katonai kalandokba bocsátkozni olyan kis népek ellen (bosnyák, szkipetárok), akiket Törökország, illetve Szaúd-Arábia véd – még ha ez utóbbi nem is annyira nyilvános tény.

Vissza a Nagorno-Karabahhoz:

nos, az Ukrajna ellen megindított népirtó hadjáratával Moszkva előbb lekötötte saját katonai erőit. Nem sikerült három nap alatt elfoglalni Kijevet, egyre több katona kellett a specoperácijához, egyre nyilvánvalóbbá váltak az orosz hadsereg gyengeségei, majd a veszteségei is – úgy látszik, török, illetve nyugati szempontból most érett meg az idő arra, illetve Ruszijá mostanra szenvedett olyan mértékű veszteségeket, hogy minimális erőfeszítésekkel és még kevesebb áldozathozatallal lehessen elvenni tőle a kaukázusi érdekszférájának jelentős részét.

Az USA Örményországban, Törökország Azerbajdzsánban – ha jobban belegondolunk, mindkettő NATO-tagállam, így hát akárcsak az azeriek, úgy az örmények is nyugati fennhatóság alá kerülnek. A dolognak van egy geopolitikai biztonsági vetülete is, ez pedig nem más, mint Irán.

Az az Irán, ahol az ellenzéki tüntetőket, főleg nőket gyakorlatilag lemészárolta a teokrácia vezetősége, az az Irán, amelyet egyre nagyobb belső feszültségek gyengítenek, az az Irán, amelynek lakossága jelentős része azeri, és ők – finoman fogalmazva – nem épp a leglelkesebb hívei a teheráni kormánynak.

Azerbajdzsán évek óta teret biztosít a Moszad Irán-elles akcióihoz, miközben a síita állam rendesen kihúzta a gyufát, amikor elkezdett rakétákat, valamint drónokat szállítani Ruszijának. Nem is a szállítással van bajuk a nyugatiaknak, és kifejezetten Izraelnek, hanem azzal a kérdéssel, hogy vajon mit ad ezért cserébe a nukleáris területen jól álló Ruszijá az atomfegyverre éhes Iránnak?

Nos, a titkosszolgálatok nem szokták megvárni a válaszokat, abból indulnak ki, hogy igen, Moszkva hozzásegíti majd Iránt egy jópofa atomrakétához, amit a teokratikus véreskezű vezetők habozás nélkül fognak kilőni Izraelre. Kinek nem érdeke, sőt, érdekeivel kifejezetten ellentétes tehát, hogy Irán atomfegyverhez jusson

Izraelnek, Azerbajdzsánnak, Törökországnak és az USA-nak biztosan. Így kerültek ezen katonai hatalmak egy oldalra, és kihasználva azt a tényt, hogy Oroszország ereje megreccsent, most befoltoznak egy gopolitikai biztonsági rést.

Nagyjából ennek az eseménysorozatnak egyik fejezetét látjuk most Nagorno-Karabahban. (És csak azért sem Hegyi-Karabah!)

A kontextust írta: Felcser V. Örs

(Nethuszár)