Az ősbűn utóhatása: a ma történéseinek archetípusai

Mottó: „Az ember akkor ébred igazi önmagára, amikor meg kell különböztetnie a jót a rossztól, akkor lesz önmagává, amikor dönt, melyik útra lép, s aszerint cselekszik.” (Karl Jaspers: Bevezetés a filozófiába)

Bár hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ami ma történik a nagyvilágban és velünk, az emberiséggel, mint politikai közösséggel, benne a Nyugattal, ahova tartozunk, ez nem így van. Mindennek, ami ma körülöttünk zajlik van már előzménye, van egy történeti archetípusa – mintha arra ítéltettünk volna, hogy újra és újra elkövessük ugyanazokat a hibákat, ugyanazokat a bűnöket, miközben szent meggyőződésünk, hogy ezúttal más eredményre számíthatunk.

Kötelező lenne feltenni a kérdést: miért csavarodtunk be ennyire, miért nem értjük és érezzük az etika kötelességét? Sok válasz adható a kérdésre, és miden bizonnyal mindegyik válaszban van igazság is, az egyik legfontosabb oknak azonban mégiscsak azt tartom, hogy szőnyeg alá söpörtük az ősbűnt – a kommunista diktatúra működtetőinek elszámoltatását, a történelmi igazságtételt. Nem egyszerűen arról van szó, hogy nem tartottuk meg a vörös csillagosok nürnbergi perét, hanem arról, hogy a kezdeti lelkesedés, eufória után komplett társadalmak nyugodtak bele abba, hogy ennek így kell, így kellett lennie, a bűn büntetlenségét elneveztük kompromisszumnak – és minden relativizálódott. Az erkölcsi relativizmusunk aztán mára párosult a butasággal, a Tik-Tok rövidségű korban pedig már igény sincs a mélyebb ismeretekre.

És akkor ismét elkövetjük ugyanazokat a bűnöket.

Tombol az antiszemitizmus, a nyugat-európai fővárosokban heti rendszerességgel játsszák újra a kristályéjszakát, Dávid-csillagot pingálnak zsidó otthonokra és nyíltan követelik a saria bevezetését.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy soha ilyen mélyen nem járt még az európai közélet, holott ez is téves: mindezek, intenzívebben vagy kevésbé intenzíven, de megtörténtek már korábban is, ahogy akkor hagytuk következmények nélkül, úgy most saját erkölcsi és morális tunyaságunknak isszuk a levét.

Kezdjük az egyik főszereplővel: az ENSZ

Antonio Guterres ENSZ-főtitkár, mint cseppben a tenger, úgy tárja elénk a komplett nyugati világ morális hanyatlását, teszetoszaságát – a régi szép időkben rendőrségi kihallgatás alá vetnének, hallám, miben segítetted a terroristákat, de ma, a nyugati világ hanyatlásának tetőfokán ez az ember továbbra is ENSZ-főtitkár lehet, s mint ilyen, véleménye közérdeklődésre számot tartó, ennélfogva veszélyes – írtam már erről magyarul is, angolul is. Röviden összefoglalva:

Hol volt az ENSZ, amikor…

• az ENSZ-segélyek, a pénzadományok, és úgy általában minden segély legalább felét ellopta a Hamász, és arra használta, hogy hatalmát erősítse, a gázai palesztinokat kiszolgáltatottá, Hamász-függővé tegye? Tekintve, hogy jó két évtizede fizikailag is jelen van a szervezet a Gázai övezetben (Gázavárosban irodájuk van, épp panaszkodnak, hogy bombatámadástól félnek…), nem tűnt fel Guterresnek, hogy egy terrorállam kiépítése zajlik az orra alatt, a nyugati segélyszervezetek pénzén – a MI pénzünkön!?
• a Hamász iskolák, kórházak mellé, a legtöbben esetben ezen épületeken belül helyezte el a lőszerraktárait, ily módon legitim katonai célpontokká változtatva azokat, nem kevésbé abból a számításból, hogy az izraeli válaszcsapás (a válasz szóra külön felhívnám a figyelmet!) kórházat, iskolát találjon el, így lehet mutogatni a nagyvilágnak a megindító képeket, újabb adományokért lehet kuncsorogni, amelyek ismét a Hamászhoz jutnak el, akik ebből újabb lőszert vásárolnak, amit ismét csak iskolák, kórházak épületeiben helyeznek el, és minden kezdődik elölről. Ráadásul ezen iskolák és kórházak zömét az ENSZ látja el segélyekkel, fogyóeszközökkel, pénzzel stb. Mióta az ENSZ fizikailag is jelen van a gázai övezetben, azóta egyik munkatársuknak sem tűnt fel ez az ördögi gyakorlat?
• a gázai övezet alatt nagyjából 500 kilométernyi alagutat ásott a Hamász az elmúlt években. Nos, hogy értsük egymást: a komplett gázai övezet területe nagyjából akkora, mint Budapest kétharmada. A magyar főváros metróvonalainak hossza pedig alig negyven kilométer (2014-es adat). Miközben, ismételjük, az ENSZ munkatársai állandóan és fizikai valójukban jelen voltak a gázai övezetben, semmit, de semmit sem vettek észre ebből az alagútépítésből? A kérdés az úgynevezett ártatlan civilek irányába is fennáll… Egyezzünk meg: egy olyan helyszínen, mint Gáza, amely a világ legsűrűbben lakott területe, nem tudsz 500 kilométernyi alagutat ásni a helyi lakosság támogatása nélkül! Ahol pedig ennyi ember tud a dologról, ott kizárt, hogy az ENSZ munkatársainak nem jutott semmi a fülébe. Miért nem tett semmit az ENSZ ez ellen?
• Az ENSZ 2022-ben összesen 15 olyan határozatot hozott, amelyben elítéli Izraelt. A világ összes többi országa ellen együttvéve mindössze 13-at!

Van még hipokrita Nyugaton? Van, ne félj!

Tudjuk, hogy a Hamász még a vízvezeték kiépítésére szánt csöveket is kiásta a föld alól és ellopta, hogy rakétákat gyártson belőlük. Ursula von der Leyen pedig úgy tesz, mintha mindez bagatell lenne, ezért újabb, ezúttal 25 millió eurós támogatást szavaz meg Gázának – vagyis a Hamásznak. Messzire azonban nekünk sem kell menni, hogy megértsük, honnan ez a német rajongás a szélsőséges terrorszervezet iránt.

Ezelőtt két esztendeje, amikor ismét fellángolt a Hamász gyilkolási vágya, Izrael pedig ismét válaszolni volt kénytelen, az EU csúcsfejesei tűzszünetre felszólító közleményt adtak ki, Magyarország vétózott, és anyaországunk emiatt került immár sokadjára a fekete bárány szerepébe. Alig egy hét telt el a tűzszünetes EU-s közlemény után, amikor Jeruzsálemben megkéseltek két zsidót.

Azt már akkor is írtam: az EU azzal követte el a legnagyobb hibát, hogy közleményében úgy tett, mintha a Hamász és az izraeli kormány, mintha Gáza és Izrael két egyforma, egymással egyenértékű entitás lenne, és persze a meglepetés semmi jelét nem mutatták, amikor kiderült, hogy ez nem így van.

Aztán eltelt két esztendő, itt vagyunk 2023 végén, nyakunkon egy ukrajnai háborúval, és naivan azt gondoltuk volna, hogy Ursuláék, illetve a német vezetésű EU levonta a megfelelő következtetéseket a Hamász korábbi pátyolgatásának tévedéséből, a Krím megszállásának hallgatólagos jóváhagyásából, a Merkel mutti „wir schaffen das” migránsimádatából.

És nem!

Nem is az a legdühítőbb, hogy a MI adónkból áttolnak 25 millió eurót annak a gázai övezetnek, amelyben a pénz minden bizonnyal a Hamász kezére jut, rakétákat vesznek belőle és ismét megfenyegetik a nyugati világot – azaz: minket, akik a pénzt adtuk. Igen, ezt az ördögi kört az EU okostojásai indították el, ők is tudnák befejezni, de mondom, nem is ez a legdühítőbb, hanem Ursula nyilatkozatának alábbi mondata:

„az EU-nak mind Izrael támogatása, mind a gázai civilek megsegítése egyenlően fontos.” (Kiemelés tőlem – a szerző)

Nagy kár, hogy kedves édesanyád által tologatott babakocsid is egyenlő távolságra volt az életben maradás és közelgő szegedi intercity között, de ezt most hagyjuk, itt kérem egyenlőségfétis zajlik immár pár évtizede, a jelek szerint erről nehezebb lejönni, mint a heroinról.

A helyzet az, hogy maga a mondat egyszerűen nem igaz!

Az EU-nak az égadta világon semmi érdeke nem fűződik ahhoz, hogy mi a pixem zajlik Gázában!

Nem állunk velük kereskedelmi kapcsolatban, nem adnak nekünk semmit és mi nem adunk el nekik semmit – közünk egymáshoz annyi, hogy ŐK akarnak MINKET megölni, a mi szabad világunkat felszántani, a helyét sóval behinteni, mindezt Allah nevében.

Az egyenlőségfétis öngyilkossá tett minket

És mindezekkel nem lehet egyenlően fontos Izrael – sem mint az állam léte, sem, mint az ott élő emberek sorsa. Sokunknak vannak rokonai Izraelben, és sok mai izraeli fiatal azért született oda, mert őseit egy németül beszélő osztrák szobafestő megpróbálta elgázosítani, nem kevés sikerrel, tegyük hozzá.

Amikor Berlin utcáin vonuló szélsőbalos-palesztinpárti tömeg kéjesen üvölti, hogy „a folyótól a tengerig Palesztina szabad lesz”, akkor ez nem más, mint Hitler ígérete, hogy a zsidókat megöli, deportálja, megszabadítja tőlük Európát.

A folyótól a tengerig szlogen (A Jordán folyótól a Vörös tengerig tartó terület a mai Izrael állam területét jelenti!) ugyanis ezt jelenti: Izrael állam eltörlését, az ott élő zsidók megölését, jobb esetben, ha van itt jobb eset, elűzését.

Amikor Ursula fontosságában egyenlőségjelet tesz a kettő közzé, akkor pont azt követi el, amivel a szélsőbaloldali antiszemitizmus kezére játszik: relativizálja az ősbűnt, egyenlőségjelet tesz az elkövető akciója és az áldozat reakciója közé. Hogy mindezt az oroszok által csak felmosórongynak használt Borrell uniós külügyminiszter megfejeli az „Izrael túlzott reakciója” blablával, már csak hab a tortán – tőle egyébként sem vártunk mást.

A helyzet az, hogy az Unió vezetése fél!

Fél, mert élesen és eltakarhatatlanul szembekerült egymással az etikai parancs a politikai érdekkel – eddig működött a szar elkenése, verbálisan áthidalták, mindenkinek megfelelő jogszabályok kiköhögésével elérték, hogy aztán ugyanez a mindenki simán átugrált a jogszabályok által szándékosan nyitva hagyott kiskapukon, mert a business as usual szentesítette a célt, és az egyszeri polgárnak meg úgy tűnhetett, mintha az EU, mint politikai intézmény működne.

Most azonban határhelyzet van, ebben élünk, és ilyenkor a racionalitás mellé – miért ne? Fölé! – nem lehet nem odahelyezni azt az etikai parancsot, amely kizárja a kétértelműséget, az erkölcsi relativizmust és ezzel együtt a gyávaságot!

Ursulának, Borrellnek és az Unió vezetőinek ez sokadjára sem sikerült, mostanra viszont a tejes skizofréniát is sikerült elültetniük az európai közvélemény fejében. Aki ma Izrael mellett áll, az náci – ezt mondja gyakorlatilag Ursula és Borrell, még ha nem is ezekkel a szavakkal.

Az ősbűn: elmaradt elszámoltatás

Az európai sajtó haladó-baloldali és szélsőjobboldali felén a hangulat már-már szinte ünnepi, mint az örök béke beköszönte. A nyugati komcsik immár nem először koccintanak Molotov-koktéllal a zsidók sírja felett anélkül, hogy az eddigi képmutatást szóvá tette volna valaki.

Ez is egyfajta következménye az utóbbi évtizedek következménynélküliségének: az 1990-es kommunista összeomlás utáni eufóriában szépen elhalasztottuk, majd el is temettük a diktatúrák kiszolgálóinak, bűnöseinek, tömeggyilkosainak nemzetközi felelősségrevonását – a komcsik elleni nürnbergi pert. Éltek még akkor olyanok a Szovjetunióban, akik magyarokat öltek Budapest utcáin 1956-ban. Éltek még a prágai tavasz leverői, éltek még az ukrán holodomor végrehajtói közül is egypáran, hogy a katyni mészárlás felelőseit már ne is említsem.

És igen, éltek még azok a nyugati baloldali haladárok, akik, miközben mi, a keleti oldalon a szabad világról álmodoztunk, ők a Szovjetuniót dicsérték, kommunista pártokat alapítottak, és terrorszervezeteken keresztül próbáltak nyomást gyakorolni a szabad világra, hogy az vezesse be a kommunizmust. Ezeket a terrorszervezeteket pedig nem egyszer, hanem mindig arab államokban képezték ki a Szovjetunió segítségével – és modern korunkra sokukból pedig idol lett, sörmárka és pólóminta: Che Guevara, a baszk ETA, az ír IRA, a vörös csillag stb.

Aki az utóbbi két-három évtizedben ezen jelenség ellen felszólalni merészelt, az megkapta az örök kiközösítést érő náci jelzőt. A fiatalabbak pedig lapozzák fel a korabeli sajtót, mekkora botrány, dühödt nácizás, majd elhallgatás kísérte a több francia történész által összeállított Kommunizmus fekete könyve című kötet megjelenését!

A narratívák összecsengenek

A mindeddig filoszemitizmusban utazó, úgynevezett balliberális oldal palesztinpártisága tehát csak részben következik abból a tényből, hogy országaikban jelentős muzulmán szavazó él, így a jelen nehéz körülményei között, amikor a zsidók védelme határozott és bátor tetteket és szavakat kíván, akkor az antiszemitizmus elleni küzdelem, és a zsidók melletti kiállás már érzékeny szavazatveszteséggel jár – majd leszünk ismét antifasiszták, amikor béke lesz, ugye?

A terrorszervezeteken, vagy éppen a szovjetek által pénzelt nyugati kommunista pártokon át rengeteg példája akad a haladárok és a zsidóellenes arab terroristavilág összekapaszkodásának: Carlos, a Sakál, vagy épp Khomeini ajatollah, aki annyira gyűlölte a Nyugatot, hogy saját iráni, iraki és török tesói üldözése elől egészen Franciaországig menekült, itt élt békében, amíg a sah uralmát meg nem döntötte a csőcselék, ő pedig egy francia gépen hazarepül Teheránba. Franciaországi ottléte alatt a helyi haladárok népszerűsítették lapjaikban, mint a kapitalista elnyomás elleni aszkéta hőst (Khomeini tényleg aszkéta életmódon folyatott!), majd, amikor hatalomra került Teheránban, akkor az ajatollah elkezdte építeni azt a teokráciát, amit ma ismerünk, persze csak azután, hogy az Air France előzékenyen hazaszállította. Járulékos szívesség az ajatollahtól: szépen kivégezte a ki sem bimbódzó iráni kommunistákat. Tanultak valamit ebből az európai vörösök? Semmit! ( Khomeini a Szovje3tunióm összeomlása után levelet írt Gorbacsovnak, amelyben arról, próbálta meggyőzni a véreskezű ex-diktátort, hogy a kommunizmusnak ugyan leáldozott a Szovjetunióval együtt, de az iszlám átveheti a kommunizmus helyét – analógia a mához: Irán-Moszkva-Gáza/Hamász tengely, khm…?!)

A múltbeli minták ismétlődnek

Szóval, amikor Guterres hipokrita megnyilvánulásait látjuk, halljuk, olvassuk, akkor gondoljunk arra is: az az ENSZ kéri Izraelt tűzszünetre, illetve a kétállami megoldás elfogadására Izraelt, amelyik ENSZ-nek a vonatkozó ülésén az Arab Liga utasította el a kétállami megoldást, miközben Izrael megszavazta azt!

Hogy jobban megértsük az ENSZ kétarcúságát, álljon itt a sóhivatal egy érdekes határozata: 1975. november 10-én, a 3379-es határozatában az Egyesült Nemzetek Szervezete kimondta, hogy a cionizmus nem más, mint a rasszizmus egy formája!

A határozatot 72 kontra 35 arányban fogadták el, az arab országokon kívül a kommunista államok támogatták eme fura dekrétumot, ami nem is csoda: a benyújtója maga Kuba, aki épp Che Guevarán keresztül készült exportálni a világforradalmat a sok bajjal küszködő Afrikába. A határozatot egy évvel azután fogadták el, hogy a palesztinok akkori terrorszervezete, a PFSZ megfigyelői státust kapott az ENSZ-ben. Analógia a mához: Irán arra készül, hogy átvegye az ENSZ emberi jogokkal foglakozó bizottságának soros elnökségét! Még egyszer mondom: Irán.

Ez az ENSZ határozat 1991. decemberi volt érvényben, azaz közel fél évszázadig, a visszavonásról szóló határozatot pedig 111 kontra 25 arányban támogatták a szavazó államok küldöttei.

A fél évszázad viszont pont elég volt arra, hogy a zsidó haza építésének szellemi alapjait a rasszista váddal lehessen aláásni – a propagandamunkában élen jártak a nyugati haladó balosok, akárcsak a szovjet antiszemiták. Így rögzült mára a köztudatban, hogy a cionizmus valami rosszra törekvő zsidó összeesküvés lenne, ami egyenlő a rasszizmussal, mi több, az apartheiddal.

Ismerősek ezek a fogalmak? Ma is visszaköszönnek a palesztinpárti tüntetéseken! És ebben a műveletben az ENSZ fél évszázadig partnerként viselkedett!

Chaim Herzogh, Izrael akkori ENSZ nagykövete a határozatot frappáns kritikával utasította vissza, szavait a ma Izraelt oly’ vehemensen kritizáló Guterresnek is fel kéne olvasni, bár félek, nem sok eredménye lenne:

„Büszkén mutathatok azokra az arab miniszterekre, akik a kormányomban szolgáltak; a parlamentem arab alelnökére; azokra az arab tisztekre és férfiakra, akik saját akaratukból szolgálnak a határ- és rendvédelmi erőinkben, gyakran zsidó csapatok parancsnokaiként; azokra az arab százezrekre, akik a Közel-Kelet minden részéből érkezve Izrael városaiban tolonganak; Izraelbe orvosi kezelésre a Közel-Kelet minden részéről érkező arabok ezreire; a kialakult békés együttélésre; arra a tényre, hogy az arab nyelv Izraelben a héberrel egyenrangú hivatalos nyelv; arra a tényre, hogy egy arab számára ugyanolyan természetes, hogy közhivatalt töltsön be Izraelben, mint ahogyan az is ellentmondásos, hogy egy zsidó egy arab országban bármilyen közhivatalt töltsön be, sőt, hogy számos közhivatalba egyáltalán bekerüljön. Ez rasszizmus? Nem az! Ez … a cionizmus.”

Joe Biden színre lép

A Hamász október hetedikei brutális támadása után Amerika persze színre lépett, mint Izrael nagy barátja. Amerika viszont nem érti a Közel-Keletet, ráadásul érdekei is vannak a régióban, ma pedig már ott tartunk, hogy az USA tűzszünetre szólítja fel Izraelt, megfeddi, néha meg is szidja Tel-Avivot, már-már követelőzően lép fel Izraellel szemben, miközben a civilek védeleméről szóló frázisaival próbál magának hitveseket keresgélni abban az arab világban, ahol Amerika csak azért nem az első számú ellenség, mert Izrael még talpon van.

Amerika, érdekes módon, nem volt ennyire finnyás, amikor Irakban, vagy egyéb közel-keleti – hogy a dél-amerikai példákat már ne is hozzam fel! – helyszíneken kellett érdekeit – és nem életét! – megvédeni.

George W. Bush idejéből már ismerhetjük és meg is szokhattuk az amerikai nyomulás civileket egyáltalán nemkímélő módszereit, de azt csak a nagyon naiv széplelkek gondolhatták, hogy attól, mert demokrata elnök ücsörög a Fehér Házban, most miden másképp lesz.

Washington Izraellel szembeni kétarcúsága, olyan időkben, amikor a zsidó állam gyakorlatilag a létéért küzd, szintén nem előzmény nélküli: az 1982-es év nem volt könnyű Izrael számára: ekkor zajlott a libanoni háború, amit – analógia a mához, ismét – nem is egy állam, Libanon, hanem az Arafat által vezetett PFSZ ellen indított meg Tel-Aviv, ahol akkoriban Menáhém Begín vezette a zsidó állam kormányát.

A háború nehéznek bizonyult a zsidó állam számára, rengeteg katonát vesztettek, a civil áldozatok magas száma pedig a nemzetközi közvéleményt Izrael ellen fordította (ekkor történt a Sabra és Shatila táborokban elkövetett tömeggyilkosság is, amit a nemzetközi közvélemény Izraelt tette felelőssé), miközben a zsidó lakosság is kezdett kiábrándulni a háborúból.

Nem voltak tehát könnyű helyzetben Begínék, és ezen nem igazán segített az sem, hogy egy amerikai szenátor Izrael „megfékezésének” céljából azzal próbálta zsarolni Begínt, hogy Amerika leállítja a zsidó államnak nyújtott segélyeket. Begín válasza sokat elmond arról, hogy az az ember, aki később pont a libanoni háborúban elesett izraeli katonák nyomasztó emlékébe, illetve szeretett feleségének elvesztésébe halt bele, hogyan mutatott ajtót az ifjú szenátornak:

„Ne fenyegess minket azzal, hogy megszakítod a támogatásunkat! Nem fog működni! Én nem az a zsidó vagyok, akinek remeg a térde. Egy büszke zsidó vagyok, 3700 éves civilizációval mögöttem. Senki sem jött a segítségünkre, amikor a gázkamrákban és a kemencékben haldokoltunk. Senki sem jött a segítségünkre, amikor az országunk megteremtéséért küzdöttünk. Mi fizettünk érte. Harcoltunk érte. Meghaltunk érte. Ki fogunk állni az elveink mellett, és meg fogjuk védeni azokat. És ha szükséges, újra meghalunk értük, a segítségetekkel vagy anélkül.”

Az 1982-ben izraeli kormányfőt megzsarolni próbáló amerikai szenátor nem más, mint Joe Biden.
Igen, az a Joe Biden, aki ma a szabad világ első számú vezetője.

Jahvé, Jézus és Allah irgalmazzon mindannyiunknak!

Felcser V. Örs

(Nethuszár)