Miért unom az autonómiát?

Nagyon jó írás látott napvilágot a Krónika hasábjain: az Ábrám Zoltán által jegyzett Megőszült autonómiaigény akár kor- és kórdokumentumnak is felfogható, talán az sem túlzás, ha úgy fogalmazok: egy generáció jajkiáltása hangzik ki a sorok közül. Szomorú, és egyúttal elgondolkodtató – annyira, hogy én magam is elgondolkodtam azon, miért is untam meg ezt a lassan dogmává merevedett autonómia-küzdelem elnevezésű politikai kerigmát.

Az első indokom talán pont az lenne, hogy az egész nem tűnik többnek, mint egy jól kialakított marketing hirdetés – az elmúlt harminc év alatt kisebb nagyobb intenzitással előkerülő autonómia-téma valahogy mindig arra szorítkozott, hogy különböző politikusok, általuk képviselt politikai erők mozgósító jelszava legyen – mellőzve a komolyabb tartalmat.

És a komolyabb tartalom hiánya akár a második indokom is lenne, de igazából ez az első. Az első érvem az, amikor arról beszélek, hogy meguntam az autonómiát az pont ez: hiába kérdem, hogy miként nézne ki ez a mindennapokban, rendre ostoba, szarkasztikus vagy épp Pató Pálhoz illő válaszokat kapok.

„Majd, ha lesz autonómia, akkor megoldódik” – ez volt a válasz miden olyan kérdésemre, amelyet az utóbbi két évtizedben rendre felettem. Nem a kötözködés szándékával kérdeztem, hanem az érdeklődő, válaszkereső ifjonti hévből fakadó kíváncsiságból. És kielégítő választ sosem kaptam.

Igen, ahhoz a generációhoz tartozom, amelyiknek fontos a fejlődés, mint a helyben maradás legfontosabb és leginkább kézzelfogható eszköze, annak a generációnak a kissé idősebb tagja vagyok, amelynek hiányát fájóan konstatálta Ábrám úr a cikklében.

Románia 2007-es uniós csatlakozása után csak úgy dőltek a fejlesztésre szánt források, ezek 2010 után kiegészültek a magyar állami támogatásokkal – Székelyföldön viszont megállt az idő. Mint csepp a tengerben mutatja elszalasztott lehetőségeinket Úzvölgye falu, és az ő katonai temetője. Az áram nélküli, utak híján székelyföldi irányból alig megközelíthető településről jó tíz éve, tán több is talán, hogy elköltözött az utolsó magyar. Aztán a románok kaptak az alkalmon, és belakták a temetőnket.

A sort hosszan lehetne folytatni: ma, amikor a digitális nomád életforma pénzkereseti lehetőséget jelent a természetközeliséget, megfizethető árakat földrajzi helyzetükből kifolyólag is garantálni tudó régióknak, Székelyföldön az internet-hozzáférés több mint hiányos. Így aztán nemcsak nem jönnek újabb lakók, hanem a meglévő fiatalság is elmegy.

A 21. században az áramellátás, az internet-hozzáférés, a mobilitás már nem extra lehetőségek, amit egy-egy régió opcionálisan nyújthat, hanem a kötelező minimum. Székelyföldnek ezt sem sikerült megugornia, de rendületlenül hirdeti autonómia iránti igényét.
Hogy az majd megoldja.
Kánaán lesz itt, kérem szépen!

Olyanná vált az autonómiáért folyatott örökös harcban zajló mindennapi életünk, mintha a kommunista breviárium írta volna meg: csak egy kis ideig kell még bírni, aztán beérünk a csodás szocializmusba, autonómiába, ahol többet senkinek sem kell dolgoznia, és senki sem lesz kizsákmányolva, nem lesznek románok, csak mi, egymagunk.

Soha nem értünk be a kommunista-szocialista végcélba, cserébe távolabb kerültünk az élhető élettől, végül pedig embereknek kellett azért meghalnia, hogy a szakadék széléről visszafordulhassunk.

Az autonómiába sem érünk be, cserébe viszont ezrek és ezrek vándorolnak el, ezrek és ezrek már nem Székelyföldön születnek meg – meddig tart még ez a lassú és néma forradalom, amíg leesik valakinek: más megoldás kell?!

Költői a kérdés, a válasz az orrunk előtt hever: a legfontosabb autonómiaküzdők mondják, hirdetik fennhangon ma is, és ezt fogják tenni, mondani holnap is: „az autonómia az egyetlen megoldás”!

Így: egyetlen! És így: megoldás!

Ez egy akkora logikai baki, ami már stratégiai fájdalom: ha ez az „egyetlen megoldás”, és ezt harminc éve nem értük el, sőt, még csak közelebb sem kerültünk hozzá, akkor miért is kéne helyben maradjon a székely fiatal?

Az „egyetlen megoldás” szószólói nem értik, nem is akarják érteni, hogy ennek fennhangon és fontoskodva történő erőltetése mentális károkat okoz az erdélyi magyarság egészének. Hiszen, ha az egyetlen megoldást, ami megmaradásunkat garantálná nem sikerül elérni, akkor – a formállogika szabályai alapján – csak egy feladatunk marad: kihalni szépen, csendben, senki által nem zavartatva, és senkit sem zavarva. Kihalásunk pedig, ismerjük be, nem szép cél, nem is nemes, ráadásul unalmas, mert élettelen, és élettelen, mert unalmas.

Nagyjából ezért unom az autonómiát: egy logikátlan, tartalom nélküli formává süllyedt politikai iparág lett, amely nem ad választ a mindennapi égető kérdésekre.

És ez rémunalmas…

Felcser V. Örs

Elolvasásra ajánlom:

Ábrám Zoltán: Megőszült autonómiaigény, Krónika, 2024. január 10.

(Nethuszár)