Porlik a maroknyi székely Marosvásárhelyen

Emlékszünk még az első Székely Szabadság Napjára? Ha jól emlékszem 2013 tavaszán szervezte meg elsősorban a Székely Nemzeti Tanács, de akkor majdhogynem az összes marosvásárhelyi magyar szervezet beleállt a szervezésbe, igaz, akkor még dübörgött az Erdélyi Magyar Néppárt helyi szervezete is, ahogy a Hatvannégy Vármegye is megmozdult – egyszóval, aki élt s mozgott az felvonulást szervezett.

Voltunk is vagy tízezren, gyönyörű menet, óriási zászló, ünnepélyes hangulat és rengeteg vendég. Igaz, jöttek Székelyföld minden szegletéből, valamint a határon túlról is, Anyaországunkból már nem is tudom hány busszal képviseltették magukat azok, akiknek fontos a székelyföldi autonómia.

Tizenegy évvel később alig maroknyian gyűltek össze a marosvásárhelyi Postaréten a Székely Vértanúk emlékművénél – nem voltak többen 500 főnél és ebbe beleszámoltam a fúvószenekarokat, a sajtó munkatársait, a csendőröket és a civil ruhás megfigyelőket is. A létszám azt is jelenti: a vásárhelyi magyarok ki sem dugták az orrukat, és ez minimum gondolkodóba kéne ejtse a szervezőket, beszélhetünk-e még egyáltalán székely identitásról Székelyföld legnagyobb, a régió egykori fővárosának tartott Maros-parti település esetében?

A kérdés költői és szakmai egyszerre, mert mindennek ez lenne az alapja, de most inkább elnapolom ennek kibontását, nézzük a jelen sovány vigasznak is túl kevés hideg realitását. Az erdélyi magyarságot, benne a székelyföldieket vagy nem érdekli az autonómia, vagy nem tudnak azonosulni azzal, ahogy az autonómisták manapság eme célt hirdetik. Hogy melyik verzió áll közelebb a valósághoz, azt döntse el mindenki magában, a tény pedig marad tény: alig ötszázan vonultak tegnap Marosvásárhelyen, a régóta várt magyar ajkú városvezetés látványosan távol maradt a rendezvénytől, ahogy a vásárhelyi lakosok majdhogynem egésze is.

Azt hiszem, egy ilyen lejtmenet után ideje lenne feltenni a kérdést: hogy jutottunk idáig? Hogy lehet az, hogy egy évtized alatt szinte nyomtalanul tűnt el az a korábban tízezres tömeg, amely – pusztán csak a paraszti ész logikájából és a cél nemességéből következően – mára akár százezres menetté kellett volna kinője magát, a székelység politikai ünnepévé. A rendezvénnyé, ahol mindenki meg akar jelenni és nem elmenekülni előle…

Ez nem jött össze.
Jövőre sem fog.

Ki fog itt tenni valamit ezért és mikor, ez az a kérdés, amelyre a választási kampányoktól megbolondult 2024-es esztendőben már nem fogunk választ kapni.

Örsh

(Nethuszár)