Miért győz a Nyugat Oroszország felett?

Ami az oroszok által indított teljes körű háborút illeti: a Nyugat ezt megnyerte, ennek felismerése már csak idő kérdése a messzi keleten is, az ukránok pedig úgy győznek majd, hogy közben területeket veszítenek, egyúttal pedig elnyerik azt a lehetőséget, hogy a maradék területeken életképes, ütőképes, működő, mi több, évtizedes távlatban beszélve fejlett államot építsenek maguknak. Oroszország süllyedése immár megállíthatatlan, az esetből Kína is tanul, Irán, és a radikális iszlám pedig régi-új szövetségesekre lel a nyugat-európai baloldalban, de erről volt már szó, így most nem lesz.

Hogy lehet ezt ma leírni, hogy a Nyugat győzött? Nos, úgy, hogy ez a szikár tény, a többi pedig csak a médiazaj és a háborús köd – stratégiai értelemben viszont a Nyugat győzelme nemcsak közeljövőben bekövetkező tény, hanem elkerülhetetlen is – és itt teszem hozzá, hogy ebben a narratívában az ukránok – legnagyobb sajnálatomra – nem a Nyugatot jelentik. Még nem…

Hogy jobban megértsük

geopolitikai eszmefuttatásomat, ismerjük meg a kelet-európai és a nyugat-európai gondolkodásmód közötti különbségek egyik legfontosabb elemét: a hosszú távban való gondolkodás képességét. Ez az, amivel Oroszország nem rendelkezik, soha nem is rendelkezett – számukra most van a most, és a holnapra már aligha gondolnak, évtizedes távlatokban pedig nem is szeretnek gondolkozni, ahhoz ugyanis szabályok kellenek, a szabályok betartása felett őrködnie kell valakinek, jelesül az államnak, ez pedig nem fér össze a kőolajbevételek luxusjachtokra való elherdálásával, a nép további szegénysorsba tartásával, az innováció és az egyéni kezdeményezések módszeres, állami hatóságok által támogatott elfojtásával. És ez lett, lesz Oroszország veszte, mint már annyiszor, most is ismétli magát a történelem, legközelebbi analógia a Szovjetunió összeomlása, legyen ez bármennyire is unalmas hasonlat.

Hogy a jelenlegi helyzetre vetítve jobban megértessem a gondolkodásmódbeli különbözőséget, álljon itt két példa: amikor elindultak a tankok Kijev felé, akkor Biden elnök sosem látott szankciós csomagot rendelt el Oroszországgal szemben. A rubel szinte azonnal leértékelődött, volt időszak, amikor egy rubel kevesebbet ért, mint egy penny – azaz, a dollár közel százszor volt erősebb, mint az orosz deviza.

Naiv az, aki azt hiszi,

hogy az MI6, a CIA, a francia, a német és minden állam összes titkosszolgálata és azok összes fedőcégei nem kezdtek el bevásárolnia rubelből, mert azt mindenki tudta, hogy ez az árfolyam nem maradhat így örökké.

A Nyugat hosszútávban gondolkodott, de azt ő sem hitte volna, hogy még annyit sem kell várnia, mint a kamatcsökkentések piaci hatásaira, mert jönni fog egy stratéga, egy hadúr, az új világrend dicső építője, a rendíthetetlen és tévedhetetlen Putyin, és bejelenti, hogy a kőolajért, gázért ezentúl rubelben tessenek fizetni. Írtam erről már akkor is, kaptam a kommenteket, hogy nem értek hozzá, a dollár most fog bedőlni, a petrodollárt megeszi a BRICS reggelire stb. A Nyugat ekkor szembesült több olyan ténnyel, amelyek aztán hatással voltak a további döntéseikre: először is, amint az látható, Putyin nem stratéga – ha az lett volna, akkor nem tesz olyan lépést, amivel pillanatok alatt visszaállítja a dollár-rubel árfolyamot közel a háború előtti szintre, ezzel pedig milliárdos haszonhoz juttatja ellenségeit. A második nyugati felismerés pedig az lett, hogy Putyinék nemcsak gyártják a propagandát, hanem ennyi idő alatt elkezdték fogyasztani is. Márpedig a jó propagandagyáros olyan, mint a jó drogkereskedő: árulja ugyan a cuccot, de ő nem használja. S mivel Putyin saját propagandájának lett a foglya, így a Nyugat egyre bátrabban tervezhetett hosszú távon.

Második példa:

amikor bejelentették az orosz kőolaj elleni szankciókat, akkor a Kreml nem győzött büszkélkedni a Kínának és Indiának eladott mennyiséggel, ami még pótolja is az Európa felé kieső euróbevételeket. Hiába írtam meg már akkor is, hogy Kína persze, hogy venni fogja az olcsó orosz kőolajat, főleg úgy, hogy a vietnami strandpapucstól kezdve a jüanig bármiben fizethet – és fizetett is bármiben, csak dollárban nem.

Ennél is fontosabb, hogy ezzel a lépessel Kína és India, a világ majdhogynem két legnagyobb kőolajfogyasztója kiesett a nemzetközi piacokról. Másképp szólva: amit Kína és India az oroszoktól vett meg, azt már Szaúd-Arábia, Katar és a többiek nem tudták nekik eladni. Különben is, egy szaúdi azért mai napig dollárban kéri a fizetséget, és miért venne innen Kína, amikor strandpapucsért vagy jüanért is kaphat, ráadásul olcsóbban. Szaúd-Arábia egy pillanatig (ez a pillanat tartott majd egy évet) tényleg elhitte, hogy itt a globális dél valamiféle hatalmas győzelmet fog aratni, de aztán gyengéd próbálkozásait, amivel a kőolaj árát emelni akarta, letörte Amerika, mert Biden jött és az amerikai stratégiai tartalékokat beöntötte a nemzetközi piacra. Szaúd-Arábia tanult is a leckéből, az Izrael-Hamász háború és az Izrael-Irán háborús veszély árnyékában most már nem nyúlt a kitermelés-csökkentés eszközéhez, mert arra ő is rájött: ősellenségétől, Irántól senki sem tudja és akarja őt megvédeni, csak Amerika.

Ebből pedig már harmadik tény

is kiviláglik: hiába győzött a diplomáciai szálakon Kína a közel-keleti térségben, amikor Irán és Szaúd-Arábia közötti békítőként lépett fel, és ezt a lépést hiába ünnepelték Putyin hasznos idiótái, amikor befigyelt a fuckin’ real veszélye annak, hogy betörhetnek az országba az Irán által támogatott proxyk (ha Izraelbe betörtek, akkor a rijádi para vajon meddig érhetett?), akkor a szaúdiak szépen visszatáncoltak az amerikai esernyő alá, így aztán a kőolaja továbbra is megfizethető a Nyugat számára dacára annak, hogy egyszerre vív két háborút, és mindkettő kőolaj-fontos helyszínen zajlik. Nemcsak megfizethető maradt a kőolaj, és igaz ugyan, hogy volt egy válságos időszakunk is, azért a két háború tényének ismétlése mellett arra hívnám fel a médiában geostratégaként futó protocelebek figyelemét, hogy a krízis, mi több a katasztrófa nemcsak elmaradt, hanem messze voltunk tőle. Hiába a remekül megkomponált propaganda-klip, Londonban nem kellett ebédre megsütniük a kisgyerek házi kedvencének számító aranyhörcsögöt. Mindez csak apró, és nem kellően kibontott példája annak, hogy mit tesz a hosszútávú gondolkodás képessége az azonnali nyereséget hajszoló mentalitással szemben, ha egy háborús szituációban történik meg a nagy találkozás.

De akkor hogy is győzött a Nyugat?

Ennek a megértéséhez lássuk előbb a háború végén kialakuló képet. Aligha kell jósnak lennünk ahhoz, hogy lássuk: Ukrajna nem fogija visszaszerezni megszállt területeit. Hozzáteszem: ukrán szemszögből sem akkora kár ez, amekkorának elsőre tűnik. Tragikus, persze, és én sem örülök ennek, de a Nyugat nem fogja addig támogatni Ukrajnát, amíg a Krímből is kiűzik a Red Army-t – egyszerűen nincs elég hadianyaguk ehhez, és nem is akarják mindenüket ellőni, mert csóré seggel sem maradhatnak egy mozgásban levő orosz sereg idején. Így hát a közelgő béke majd valahogy úgy fog kinézni, hogy Moszkva megtarthatja az eddig elfoglalt területeket, a maradék Ukrajna pedig készülhet arra, hogy szűkebb értelemben Kelet-Európa, tágabb értelemben pedig nemcsak a kontinens, hanem az észak-atlanti civilizáció egyik legfontosabb szereplőjévé lép elő – ehhez még sokat kell majd tennie a béke idején is, a korrupció leküzdése és a demokratikus rendszerek kiépítése is időbe kerül, de akár NATO-tagként, akár anélkül, akár EU-tagként, akár anélkül, a megmaradt Ukrajna, vagyis a megcsonkított területű ukrán állam fogja adni az európai haderő gerincét, ahogy a hadiiparnak is jelentős szereplőjévé válik majd – és ez csak a kezdet lesz… Ezzel együtt, abba már most bele kell törődnie minden ukránpártinak – köztük nekem is –, hogy az oroszok által megszállt területek nem térnek vissza.

És miért is akarná a Nyugat,

hogy azok ismét Ukrajna részei legyenek? Komolyan gondolja itt bárki is, hogy akárcsak egy árva dollárt is befektet majd valaki Donyeck újjáépítésébe, amikor a vélhetően revánsra készülődő Oroszország bármikor kilőheti Belgorodból a nemrég újjáépített gyerekkórházat, vasúti állomást stb..?

Komolyan gondolja azt bárki is, hogy a Nyugat hajlandó lesz áldozni akárcsak egy dollárt is annak a Kelet-Ukrajnának az újjáépítésére, amelyik amúgy mindig is a Moszkva által befolyásolt Régiók Pártjára szavazott, miközben semmi, de semmi garanciát nem kap, hogy a szomszédos Oroszország megbízható állammá válik.

Ez a háború másik vége: Oroszországot többé senki sem tekinti megbízható partnernek, az ukrán területek átadása pedig csak annyira komoly szándék a Nyugat részéről, amennyire Moszkva hajlandó betartani a békét – semminyire sem fogjuk egymást komolyan venni, cserébe viszont Ruszijá majd nekifoghat újjáépíteni azt a Kelet-Ukrajnát, amit ő rombolt le.

Csakhogy értsük egymást:

földig leradírozott falvak, olyan települések sokasága, ahol a legmagasabb épület harminc centi. Szétlőtt, szétbombázott infrastruktúra, megmérgezett folyók, aláaknázott szántóföldek – csak az aknamentesítés elvesz vagy jó tíz évet annak, aki nekifog, és igen, miért legyünk mi azok? Csinálja csak a Kreml, mert ő akart háborút, költsön rá ő pénzt, időt, embert stb. – ne a Nyugat.

És igen, ezt Nyugaton bemérték: ahogy a Krím annektálása ingyen volt a ruszkiknak, úgy most a kelet-ukrajnai területek elfoglalása nem az lett. Számítások szerint eddig legkevesebb 600.000 orosz katona halt meg, sérült le vagy tűnt el ebben az esztelen és értelmetlen háborúban, miközben a NATO még egyetlen egy katonát sem vesztett.

Igen, ukránok tízezrei haltak meg, ez igaz, de a Nyugat hiperrideg számításai szerint még mindig ott tartunk, hogy nulla NATO-kombatánsra jut 600.000 ruszki áldozat, sérült, eltűnt, ami nem egy rossz arány Washingtonban, Berlinben, Londonban.

Ez az ár, amit Putyin képes és hajlandó megfizetni.

Ez az az ár, amit Ukrajna nem akar, de kénytelen megfizetni.

A hosszútávú gondolkodásmód alapján

a Nyugat arra számít, hogy Ruszijá majd ebbe fog belegebedni: Kelet-Ukrajna újjáépítésébe. Vagy nem fog neki ennek a műveletnek, de akkor olyan szociális feszültségekkel kell számolnia, ami az állam, de legalábbis a Kreml széteséséhez vezethet – ettől egyébként nincsenek messze, bármennyire is vasbeton szilárdságúnak tűnik a rendszer. Vagy nekiáll újjáépíteni Kelet-Ukrajnát, és nem marad pénze katonákra, tankokra, rakétákra – miközben a szociális feszkót így sem fogja megspórolni. Akárhogy is döntsön majd Moszkva, hosszútávon a biztos bukás felé halad.

A Nyugat szempontjából pedig Putyin tett egy másik szívességet is a NATO-nak: kiürítette az iráni fegyverraktárokat, kiüríti az észak-koreai fegyverraktárokat, most pedig arra készül, hogy megtizedelteti az észak-koreai sereget is, mert Kim Dzsong-Un sem az eszéről híres, így aztán küldött Putyin barátjának tízezer katonát a sajátjából, Isten nyugtassa őket.

És igen, így nyerte meg végül a Nyugat a háborút: odaadja majd azokat a területeket Oroszországnak, hadd kínlódjon ő velük, kap egy ütőképes ukrán haderőt, egy európai szinten vezető, de világszinten is egyre kiemelkedőbb teljesítményt nyújtó ukrán hírszerzést – és mivel hosszútávban gondolkodik, ezért azt is tudja: neki az így kialakuló békét kell megnyernie és akkor Kelet-Ukrajna is hazatérhet.

Felcser V. Örs

(Nethuszár)