Moldávia: referendum után, Majdan előtt

Kisebb tragédia fut végig manapság a mainstream sajtón, amikor a Moldova Köztársaságban zajló választási eredményeket elemzik a tollforgatók. A helyzet az, hogy nem történt semmi különös, az eredmény még csak nem is nevezhető meglepetésnek, bár az orosz befolyás, a választások moszkvai meghekkelésének kísérlete bizonyított tény, az uniós csatlakozásról szóló referendumot végül nem, illetve nem csak ez döntötte el.

A Moldova Köztársaságban két választást tartottak vasárnap, azaz tegnap: az egyik az államfő menetrendszerű választása, itt meglepetés nem történt, az első fordulót Maia Sandu magabiztos fölénnyel nyerte meg, bár nem sikerült megszereznie 50 százalék plusz egy szavazatot, így aztán második fordulóra lesz szükség.

A jelenlegi államelnök-asszony, Maia Sandu a szavazatok 42,30 százalékát szerezte meg, őt követi a mérsékelten Nyugat-, illetve kevésbé mérsékelten Moszkva-barát Stoianoglo 26,07 százalékkal, a harmadik helyre pedig Renato Usatîi érkezett be a maga 13,80 százalékával. Ahogy az látható, az européer Sandu egymaga többet szerzett, mint a két legesélyesebb ellenjelöltje együttvéve. S miközben Maia Sandu volt az, aki az uniós csatlakozásról szóló népszavazás megrendezését kiharcolta, végül a saját maga által felállított csapdába szaladt bele.

Miről szólt a népszavazás?

Mielőtt a moldáv helyzetet nem ismerők alaposan félreértenék a helyzetet, a kérdés nem az volt, hogy csatlakozzon-e a Köztársaság az EU-hoz, hiszen az EU már hivatalosan is meghívta Kisinyovot, hanem az, hogy az uniós csatlakozás szándéka kerüljön-e bele az alkotmányba.

Ezt egyébként több szempontból is ravasz húzásnak lehet elkönyvelni Maia Sandu részéről: ha sikerül, akkor az oroszpárti politikai erőket majd alkotmányellenességgel lehet vádolni, és Kisinyovban sem szaladnak túl messze, ha a demokratikus erőket képviselő politikusok erős kezet akarnak mutatni a választóknak. Példa erre maga Stoianoglo, egykori főügyész, akit korrupciós vádakkal tartóztattak le, majd fosztottak meg hivatalától, hogy aztán érvényes ítélet mai napig ne szülessen ellene – saját maga is a jogrendszer túlkapásai miatti aggodalmát hozta fel indokként az elnökválasztáson való indulására.

A másik szempont: amennyiben belekerül az moldáv alkotmányba az uniós csatlakozás politikai szándékának kötelezősége, akkor vajon ki indulhat még elnökjelöltként a Pruton túli tesók országában? Maia Sandun kívül ugyanis nincs más és legfőképp hozzá hasonlóan erős jelölt, aki az européer vonalat nemcsak felvállalná, hanem magára nézve kötelezőnek is tartaná.

Így aztán készen is volt

az orosz propagandagyár által amúgy megalapozott aggodalom, miszerint Maia Sandu arra törekszik, hogy megerősítse hatalmát, és – lássuk be – ez nem állt annyira messze a valóságtól, más kérdés, hogy szerény véleményem szerint kemény kéz és jogi fifikák, trükkök nélkül nem is lehet az oroszokkal szemben felvenni a kesztyűt itt, a szovjet egyenruháktól még mindig szagló Kelet-Európában.

A népszavazás megrendezésével Maia tehát maga ellen hívta ki a sorsot. Arról aligha álmodott valaki, hogy a Kreml ezt majd tétlenül nézi, és bizony, a korábban moldvai bankokból egymilliárd dollárt kiügyeskedő, majd a pénzzel lelépő Ilan Sor, aki előbb Izraelbe, majd Oroszországba menekült a moldvai igazságszolgáltatás elől, nagyjából 300.000 szavazatot vásárolt meg, akik a referendumon majd NEM-el voksolnak az uniós integrációra. Amit ezzel megakadályozni sem lehetett volna, mert ugye csak az alkotmány szövegének megváltoztatásáról volt szó, a csatlakozás kérdése pedig politikai, amit a parlament és annak különböző bizottságai tárgyalnak és alkudnak ki, le és meg.

Azonban bármennyire is tény,

hogy az orosz hekkelési kísérlet megtörtént, végül nem, vagy inkább: nem csak ez döntötte el a kérdést. A pro szavazatokat ugyanis egy olyan lakosság körében kellett volna átverni, amelynek a kapcsolatai Oroszországgal a szó legszorosabb értelemében élőnek nevezhetőek. A lakosság attól félt, hogy az Oroszország ellen kivetett szankciók majd Kisinyovra nézve is érvényessé válnak, így az Oroszországban élő, dolgozó rokonokkal megnehezedik a kapcsolattartás, megszűnik a pénzküldési lehetőség, ahogy Transznisztria kérdése sem egyszerűsítette le a dolgot – gyakorlatilag alig van olyan moldáv, akinek ne lenne a Dnyeszteren túli köztársaságban élő rokona.

És mindezek mellett egy olyan EU-ra kellett volna szavazzanak a moldávok, amelyik a háború harmadik évében sem képes hatékonyan segíteni Ukrajnát, ahol a véget nem érő tárgyalások és bizottságosdik fogják vissza a tettvágyat, és egy olyan EU-ra kellett volna szavazzanak a moldávok, amelyik saját nagyvárosaiban képtelen megfékezni a radikális iszlámot, márpedig moldávok komplett generációja majdhogynem testközelből élte meg a kaukázusi muzulmánok vérszomjas egyedeinek magánháborúit, így aztán Brüsszel, a maga sületlen propalesztinizmusával nem nyerte el a moldávok szívét. Összességében: a Nyugat ha nem is veszítette el teljesen, de jelentősen lefaragott korábbi vonzerejéből a moldávok szemében.

A moldáv helyzet elemzésekor

ugyancsak mérlegesére érdemes szempont a függetlenség, és az ehhez kapcsolódó identitás kérdése: a Szovjetuniótól való kiválás sem ment könnyen, tarkította az eseményeket egy rövid háború Transznisztriával – ennek oka leginkább az, hogy a függetlenségre törekvő Moldávia Dnyeszteren túli lakosai attól féltek, hogy az ország majd egyesülni fog Romániával – a románfóbia amúgy is igen erős a moldáviai oroszok körében, így aztán Nicolae Ciucă sem az EU-párti kampányt támogatta, amikor a választás előtti napokban azt találta mondani, hogy Románia majd az Európai Unióban egyesül Moldáviával. Ehhez tegyük hozzá: jelentős azon moldáviai románok száma, akik hallani sem akarnak erről az egyesülésről.

A függetlenségét tehát véráldozatok útján megszerzett országban az identitás kérdése is megosztó: vannak itt ukránok, akik a Szovjetunió idején eloroszosodtak (és most többségükben az EU-csatlakozás ellen szavaztak!), románok, akik eloroszosodtak, oroszok, románok, gagauzok, úgyhogy ebben a színes kavalkádban egyértelmű, a Moldáv Köztársaságot meghatározó nemzeti identitást a mai napig nem sikerült felállítani, ennek ellenére saját kis nemzetiségi kivagyiságát mindenki hűen őrzi és foggal-körömmel védi: a magukat moldávnak vallók se nem oroszok, se nem románok, a románok mérsékleten ugyan, de büszkék etnikai hovatartozásukra, az ukránok, vagy épp a gagauzok otthon is oroszul beszélnek egymás között, mindezt pedig bonyolítja a kommunizmus idején a városokba betelepített orosz etnikum, akiknek Moszkva a Mekka.

Az ország függetlenedése idején, annak egyik szimbólumaként 1989-ben bevezették a latin betű használatát, de az ezzel írt és használt nyelvet moldávnak nevezték, és nem románnak – pedig a két nyelvet beszélők – kisebb-nagyobb archaizmusoktól eltekintve – simán megértik egymást. Így aztán Unióval kampányolni Moldovában nem tartozik a szerencsés helyzetek közé: mindenki érez benne valamiféle identitásvesztési-veszélyt, miközben nem látni, hogy cserébe mi érkezik.

Maga a fogalom is zűrös.

A középkorú, vagy attól idősebb generáció moldáv-románjai mai napig úgy fogalmaznak: „pe vremea uniunii”, azaz: „az unió idejében”, és ilyenkor a szovjet, és nem az európai unióra gondolnak.

Ennek az uniónak a közös történelmi tapasztalata kötelező cirill betűkben, a román nyelv üldözésében (évtizedeken át csak otthon használhatták nyelvüket, munkahelyen két románnak is kötelező volt oroszul beszélniük egymással), a deportálásokban (hozzávetőleg 100.000 moldáv vált a deportálások, politikai gyilkosságok áldozatává), üldöztetésekben rögzült azon románok emlékeikben, akik az IGEN szavazatok legnagyobb táborát jelenthették volna.

És amiket eddig felsoroltam, azok csak a nagyobb volumenű jellemzők, ezeket pedig megannyi törésvonal vágja apróbb halmazokba, de talán ennyiből már jobban érthető, miért is mondom azt, hogy az orosz befolyás, bár ennek megtörténte tagadhatatlan, de NEM játszott mindent eldöntő szerepet – egész egyszerűen Maia Sandu és köre eltaktikázta magát, és az elnöki hatalom ilyen jellegű koncentrációja mellett arról is álmodtak, hogy majd a referendum kérdése összekapcsolódik az elnökválasztáséval, így Sandu már első fordulóban besöpörheti az 50 százalékot.

Nem így lett, és beszédes adat, hogy Sandu 42 százaléka mellé több mint 50 százalék IGEN szavazat született a népszavazáson, miközben az IGEN mellett gyakorlatilag egyedül csak az államelnök-asszony és stábja kampányolt.

Az elnökválasztásnak lesz második fordulója, ezt nagy valószínűség szerint Maia Sandu nyeri meg – legitimitása vitathatatlan. A népszavazás eredménye pedig azt mutatja: egy alaposan kettészakadt ország élére kerül, de számára ez sem ismeretlen terep, Moldávia majdhogynem mindig ilyen volt. A társadalmi robbanás – nem kevés orosz segítséggel – viszont reális veszély maradt: amennyiben Sandu mégis úgy dönt, hogy az alig egy százaléknyi többségre hivatkozva rögzíti az alkotmányban az uniós csatlakozás szándékát, akkor szempillantás alatt kitörhet egy Majdan egész Moldovában.

A Kreml már biztosan dolgozik ezen.

Felcser V. Örs

(Nethuszár)