Szíria, egy más(abb) szemszögből

Szabadságom alatt sem tudom levenni szemem a hírekről, azt hiszem ezt nevezzük szakmai ártalomnak, de ez most nem lényeges. Olvasom a mainstream sajtóban, hogy az Asszad-rezsim összeomlása mennyire „meglepő”, hogy erre „nem számított senki”, és így tovább…

Ami ennél is szomorúbb, hogy olyan geopolitikai sakkjátszmák elméletét terjesztik egyes szakértők, amelyek a jelenlegi helyzetből kiindulva próbálják megmagyarázni valamiféle alku létrejöttét. Egy alku az USA és Oroszország között, amelynek eredménye a szíriai rezsim bukása, és cserébe Moszkva majd kap valamit Ukrajnában. Legalábbis ez lenne az összefoglalója a mostanság terjedő elméleteknek. Nos, ez – vélemény szerint – hibás feltételezés, intellektuálisan szegényes, és több sebből is vérzik.

Először is: az, ami ma/most történt Szíriában nem derült égből villámcsapás jellegű esemény. Hogy mikor kezdődött, és mikor ért el arra a pontra, amikor a szolgálatok már biztosan tudták, hogy legalábbis a nagyszabású fegyveres felkelés kezdődik, és ebből a tudásból kiindulva mikor döntött úgy az USA, hogy ezt alkualapnak használja, és mikor döntött úgy az Orosz Föderáció, hogy elengedi Asszad kezét, nos, ez elég rejtélyes, és mint ilyen az összeesküvés-elméletek birodalmába viszi az elemzőket és az olvasókat.

Ha elfogadjuk azt, hogy a Hayat Tahrir al-Sham (HTS) szervezetnek nem hétfőn jutott eszébe, hogy el kéne foglalni Damaszkuszt és péntekre pedig már el is menekül Asszad, akkor azt is be kell ismernünk, hogy ennek a folyamatnak jóval korábban kellett elkezdődnie. Természetesen az Asszad-ellenes lázadás sosem ért véget igazán, a különböző iszlamista erők Szíria egyes részein még többséget is alkottak és uralták a vidéket, de most nem a politikai előzményeket akarom taglalni, hanem a katonait. A Hayat Tahrir al-Sham (HTS) minimum egy éve keményen kellett fegyverkezzen, minimum egy éve kellett belefogjon harcosok toborzásába és azok kiképzésébe, létrehozni a különböző paramilitáris egységeket, amelyeket Szíria megfelelő pontjain szét kellett szórják stb. Mindez olyan katonai logisztikát igényel a világ összes katonai műholdja által felügyelt Szíriában, amely nem maradhatott észrevétlenül.

Ha viszont ez a készülődés megtörtént (és megtörtént), valamint erről tudott az orosz, az amerikai, a török, az iráni, a jordán és az izraeli hírszerzés (és tudtak, minimum ennyien tudtak, de az információmegosztás miatt valószínűleg többen is), akkor az említett USA-Orosz Föderáció alkunak is ebben az időben kellett volna megtörténnie.

És miért történt volna meg?

Nem tudjuk, hogy a Hamász terrormerénylete előtt vagy után született volna ez az alku – ez ugyanis némiképp érthetővé, illetve kitalálhatóvá tenné egyes szereplők motivációit –, másrészt semmi értelme sem lett volna. A Hayat Tahrir al-Sham (HTS) készülődése még nem garancia a sikerre, így aztán miről szólt volna az alku, és főleg, ismétlem: miért? Mit adott volna az USA, miért adta volna, és mi garanciája lehetett volna még ekkoriban, hogy a más néven felbukkanó régi ismerősük, a DAESH sikerrel is jár? És Moszkva miért ment volna bele – ugyanígy, látatlanban – egy olyan alkuba, amivel elveszíti közel-keleti és afrikai befolyásnak jelentős részét, ha épp nem az egészet.

Persze az is lehet, hogy az alku akkor született meg, amikor már sorban estek el a nagyobb szíriai városok. Ez az alku viszont nagyon gyorsan kellett megszülessen: november vége felé érkeztek az első információk az offenzíváról, november 30-án már elesik Aleppó, december 8-án pedig már Damaszkuszban van a HTS.

[Idővonal és sebesség: November 30.: Aleppó, december 5.: Hama, december 7.: Daraa, December 7.: Homsz, december 8.: Damaszkusz]

Ennyi idő alatt milyen alkut köthetett volna Moszkva és Washington, és főként: a Kreml KIVEL kötötte volna meg ezt az alkut? Biden elnök épp távozóban, de legitimitása még mindig neki van, Trumppal pedig miért alkudnának meg, hiszen még nem elnök, január 20-ig sok minden történhet, ami arra késztetheti Trumpot, hogy akár vissza is táncoljon egy olyan ígéretből, amit még nem elnökként tett meg. És Trump számára sincs sok fantázia ebben az alkuban, semmit nem nyer vele, de ráéghet, hogy matekozott az oroszokkal, amit az amerikai megválasztott elnök nagyon nem szeretne. Összegezve: nagyon valószínűtlen, hogy itt bármiféle geopolitikai alku született volna a két nagyhatalom között – ami viszont még mindig nem zárja ki, hogy az események ilyetén alakulásának következtében szülessen egy alku!

De akkor mi történhetett?

A geopolitikai „meglepetések” vizsgálatakor nem árt, ha visszaugrunk az időben. Így teszünk most is: a Nethuszáron 2023-ban számoltunk be arról, hogy Kínának sikerült „megbékítenie” a Közel-Kelet két legnagyobb ellenségét – Szaúd-Arábia és Irán a kínai diplomácia nyomására lepacsizott egymással. A mainstream sajtóban akkor olvashattatok olyanokat, hogy ez mekkora fegyvertény a kínai diplomácia számára (az is, ez kétségtelen), és hogy ezzel Kína előreugrott a világpolitikai aktorok hierarchiájában (ez nem igaz). A térség kapcsán pedig nem az Orosz Föderáció, hanem Kína köthetett egy dealt az amcsikkal: Biden, akkor még elnöki mandátumának teljes biztosságában, elengedhette a térséget, hogy ott Kína legyen az új pacifikátor. Akkoriban pedig ezt írtam erről:

„Ha Kína nem is mutatott volna érdeklődést az amerikai vélemény iránt, ami az iráni-szaúdi békét illeti, amit annyira azért nem hiszek, azt teljességgel kizárhatjuk, hogy a szaúdiakra márcsak az amerikai fegyverek miatt is kiemelt figyelmet fordító USA ne értesült volna a kínai szándékokról, ha pedig akarta, akkor ne próbálta volna meg őket blokkolni valahogy, elvégre elég belengetni Rijádnál, hogy nincs több F–16-os, meg a drónok sem mennek többé a jemeni légtérbe, és máris főhetett volna a feje a honi sejknek, hogy mi lesz ezek után.

Amerika viszont nem tett semmi ilyesmit, sőt, a State Department üdvözölte a békét, nem is biztos, hogy túl őszintétlenül, mintha számukra kezdne mindegy lenni, hogy mi történik ezen a globális délen.

És emiatt gondolom azt, hogy létezik valamiféle kínai–amerikai deal – cserébe azért, hogy Kína ne álljon be a ruszkik mellé, illetve esetleg még másért is, Amerika elengedi a déli térséget. Akik most arról írnak, hogy ezzel Amerika húh, de nagyot veszített, azok tegyék fel magukban a kérdést: pontosan mit is könyvelhet el Amerika veszteségként?

Elveszti befolyását az arab/muzulmán országokban, ami soha nem is volt túl nagy, elveszti befolyását Afrikában, ahol szintén nem volt hatalmas szereplő, itt már évek óta a kínaiak tárolják atomhulladékaikat és a ruszki wagneriták szegődnek el különböző afrikai hadurak szolgálatába, működtetnek gyémántbányákat és intézik az illegális migrációt Európa irányába.

De mindezeken túl, nézzük csak nagyon sarkítva, hogy miből is áll Amerika utóbbi pár évtizede ezen a globális Délen? Vietnam, Afganisztán, Irak, megint Afganisztán, megint Irak, kicsi Szíria, kicsi Etiópia stb. A világ legerősebb és legfejlettebb hadseregének, miközben egyedül volt a világon, mint olyan szereplő, akivel senki sem mer ujjat húzni, megtámogatva a világ legerősebb valutájától nem sikerült pacifikálnia a térséget. Amerikai katonák ezrei haltak bele, katonai eszközök tonnái mentek tönkre és dollárbilliókat költöttek a nagy déli projektre, de 2023-ban le kellett vonni a tanulságokat Washingtonban is: ebből nem lesz gálickő. Most mindezt megkapja Kína, és hirtelen nem tudom, hogy gratuláljak nekik, vagy inkább tolmácsoljam őszinte részvétem Pekingnek.”

És akkor mit látunk most?

Peking az új Málta? Létezik egy amcsi-kínai deal?

Akkor azt látjuk, hogy Amerika betartotta a szavát: egy ujjal, egy mozdulattal, egy szemöldökfelhúzással sem reagált a szíriai lázadásra. Teljesen kizárt, hogy ne tudtak volna a készülődésről, és teljesen kizárt, hogy pár célzott dróncsapással ne tudták volna ezt megakadályozni. Ha akarják…

De nem akarták, mert ugye Kína kérte és megkapta a pacifikátor jogát abban a térségben. Nos, így néz ki az, amikor Amerika kivonul valahonnan. Jó kérdés, hogy a kínai, orosz, iráni szolgálatok mit csináltak ez idő alatt. Az oroszok, ha tudtak is erről, az ukrajnai háború miatt már nem futotta erejükből arra is, hogy ellenőrizzék és alaposan elemezzék ezeket az infókat, modellezve a várható eseményeket, azok nagyságát és kiterjedését stb. Kína lehet, hogy tudott a készülődésről, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, elvégre Peking a be nem avatkozás híve, ehhez most is tartották magukat. Irán szinte biztos, hogy tudott a készülő lázadásról, felkelésről, de Izrael megfektette katonai erejüket, a maradékot már korábban átpasszolták az oroszoknak, így, ha akartak is volna, akkor sem tudtak volna közbelépni és megakadályozni Asszad bukását. Netanjahu pedig felhívta Erdogant és közösen elkávézgattak a számukra kölcsönösen sok előnyt kínáló várható események feletti örömükben.

A HTS pedig nem hülye – az időpont kiválasztása nem is lehetett volna tökéletesebb: az oroszok lekötve Ukrajnában. Irán meggyengült az Izraellel vívott harcában. A Hezbollah lefejezve. Törökország érdekei közismertek, onnan nem kell tartani (ráadásul az orosz agresszió és a muzulmán világ védőatyja szerep miatt Erdogan nem engedhette meg magának, hogy ne használja ki ezt a lehetőséget), így a HTS vezetője ránézett az aznapi hírekre az Al-Jazeerán, majd órájára pillantott és azt mondta: now is now. Jó, nem biztos, hogy ezekkel a szavakkal, de igyekeztem kellően plasztikusan felvázolni, hogy ami történt az egyrészt várható volt – az amerikai–kínai deal következményeként –, másrészt az időpont pedig logikus, olyannyira az, hogy nem is lehetett volna máskor.

Következtetések:

Oroszország ismét elveszített egy általa befolyásolt övezetet, egy szövetséges országot. Nagorno-Karabah után ismét csődöt mondott, és egyelőre ugyan nem világos, hogy az iszlamista új hatalom mit enged majd meg Moszkvának, és mit kér majd ezért cserébe, a geostratégiai lépésekben a mítoszok sokat számítanak. Az a mítosz pedig, hogy Moszkva megvédi szövetségeseit végképp odalett (Lukasenka helyében erősen elgondolkoznék a jövőmön), ez viszont még sokáig kísérteni fogja az orosz politikát.

A legnagyobbat talán Irán bukta: Teherán nem kevés energiát, pénzt és egyebet fordított arra, hogy a Közel-Kelet uraként pozicionálja magát, az egyetlen olyan hatalomként, amely valóban az iszlám elvek szerint él, szemben a Nyugattal barátkozó, üzletelő Szaúd-Arábiával és a többiekkel. Ez a mítosz odalett, ráadásul a Hayat Tahrir al-Sham képében kapott egy felfegyverzett, harcoktól vissza nem riadó szunnita sereget. Elveszítette a Hezbollahot, amely épp Izraellel vívja élet-halál harcát, most pedig az utánpótlás szállítsa gyakorlatilag lehetetlenné válik. Hogy Szaúd-Arábia mikor és hogyan használja majd ki saját javára Irán ezen gyenge pillanatit, az még kérdéses, de biztos, hogy megteszi, miközben erősen kétlem, hogy a jemeni hútik repesnének a boldogságtól. Idő kérdése, hogy az amúgy is erős perzsa ellenállás mikor mutatja meg ismét erejét a teheráni és az iráni városok utcáin – a teokratikus rezsim elleni forradalom lehetősége most nagyon is megugrott.

És szintén csak idő kérdése, hogy a Kaukázus muzulmán népei mikor érzik meg a vérszagot! Emlékezetném az olvasókat, hogy az Iszlám Állam (amely sok rokonságot mutat a szíriai felkelők szervezetével) már próbálkozott merényletekkel, Moszkvában sikerült is nekik, de az Orosz Föderáció legkevesebb hat százalékát teszik ki az iszlám hívei, akik közül sokan most elérkezettnek láthatják az időt arra, hogy az általuk lakott régiókat kiléptessék az Orosz Föderációból.

-örsh-

(Nethuszár)