A demokrácia nem a többség, hanem a jó törvények uralma!

Naponta futok szembe azzal az egyre népszerűbb véleménnyel, miszerint a szavazás a demokrácia alapja, annak bárminemű korlátozása demokráciaellenes, azzal a véleménnyel, hogy a demokrácia a többség akarata, ha pedig a többség Georgescut akarta, akkor azt el kell fogadni stb. Ez az álláspont egyébként nemcsak a csőcselék irányából fogalmazódik meg, hanem önmagukat haladóknak, demokratáknak gondoló személyek részéről is – a jelenség tehát általános és fölöttébb téves. A demokrácia alapja nem a választások, nem a szavazás és nem a többség akaratának érvényesülése, hanem valami egészen más.

Kezdjük az elején: az utóbbi évtizedek demokráciája, szabad világa nem valamiféle természetes fejlődés eredménye, hanem a két világháború által okozott sokkhatások következménye. Ugyanakkor azt is szögezzük le: a demokrácia, szabadelvűség NEM az emberiség természetes állapota! Az élni és élni hagyni elv mentén szerveződő társadalom egy nyugati jelenség, amely a második világháború sokkjaira adott válaszként született meg, az elvet pedig azért kellett általános érvényűvé tenni, hogy a jövendő háborúkat megelőzzük. Persze az általánossá váláshoz szükség volt olyan lépések megtételére, amelyek akkor még progresszívnak számítottak, ma pedig általános, kétségbevonhatatlan jogként tekintünk rájuk.

Ilyen például az oktatás kiszélesítése, pontosabban a mindenki által elérhető oktatás megszervezése. Ma azt hisszük, hogy iskolába járni világ legtermészetesebb dolga, mi több, az egyetemi képzés már-már kötelező része a fejlődő csemete életpályájának, de ez nem volt mindig így. Annyira nem volt így midig, hogy nagyanyáink generációjában jelentős tömegek számára elérhetetlennek tűnt az iskolai képzés, a legjobb esetben is írni, olvasni tanultak meg, valamint az alapvető matematikai képességek (összeadás, kivonás, osztás, szorzás) elsajátítása lehetett a maximum cél – munkások, parasztok millió nem kikerültek az oktatási rendszerből, hanem bele sem kerülhettek. Ennek az igazságtalanságnak a felszámolására irányuló első apró lépések az első világháború után kezdődtek [Klebelsberg Magyarországon, Spiru Haret Romániában – ahol egy időben az akkori GDP 16 százalékát fordították oktatásra, ugyanakkor az ifjú értelmiség is a paraszti világ felé fordult, amely abban is megnyilvánult, hogy oktatási programjaikkal, általános műveltséget szélesítő előadásaikkal járták a falvakat, ilyen volt a narodnyik jelenség Oroszországban, a népi mozgalom Magyarországon stb.], hogy aztán a második világháború végére kikristályosodó élni és élni hagyni elv jegyében a nyugati világ nemcsak elérhetővé, hanem egyenesen kötelezővé tette az oktatást – beleértve a kommunista uralom alá került részeket is. Apró adalék modern antiszemitáknak: az általános oktatás, illetve a tudáshoz való jog elve a judaizmusból származik. Az élni és élni hagyni elv követői azt gondolták, hogy az alapvető tudással, általános műveltséggel felvértezett széles tömegek az oktatás segítségével majd elérnek arra a tudatállapotra, hogy önmaguktól felismerik: háborúzni, gyilkolni, népeket kiirtani nem érdemes, a konfliktus-megoldások más módjait választják majd.

Az általános oktatás elterjesztéséhez hasonlóan, a jogállam fogalma is az élni és élni hagyni elvből indult ki, és egészen más céljai voltak, messze nem az, amiket ma ismerünk. A jogállam lényegessé válásának folyamatát ugyanis egy másik felismerésből fakadó politikai terv szülte meg. A második világháborút követően a nyugati hatalmak abban látták az európai, illetve észak-atlanti világ háborúinak elkerülési módját, ha gazdaságaikat összekapcsolják, ha nagyívű, hosszú távú kereskedelmi megállapodásokat kötnek egymással – így aztán X állam nemcsak lemond arról, hogy Y államot porig bombázza, hanem egyenesen érdekeltté válik Y állam fejlődésében. A jogállam ennek a tervnek lett az alappillére: célja, hogy megakadályozza a külföldi befektetések államosítását, elrablását a befogadó állam részéről. Vagyis: a jogállam lényege, hogy a mindenkori francia elnök ne tudja elkobozni a Franciaországba irányuló német befektetéseket, üzemeket és fordítva. Nem véletlenül említem a francia–német viszonyt, ugyanis a háborúk megismétlődésének elkerülésére irányuló politikai receptek közül a francia–német egyezség bizonyult a legjobb választásnak. Ebből született meg aztán az Európai Szén- és Acélközösség, amelynek fejlődése és bővülése elhozta magával azt az Európai Uniót, amit ma ismerünk. Ebben a történeti, vagy inkább történelmi folytamban a jogállam pedig az új, addig nem ismert vagy nem ennyire széles körben kiaknázott gazdasági-kereskedelmi elvek és egyezségek betartásának a garanciáját jelentette – ez volt a jogállam első értelme és jelentősége! – ahol a gazdaság és kereskedelmi újfajta megközelítése nem a profitot célozta elsősorban, hanem a világbékéhez, de legalábbis az európai békéhez vezető közállapotok megteremtését.

Mind az oktatás kiterjesztése, mind a jogállami fogalom általánossá válása, mind a gazdasági erőegyensúly kialakítása az élni és élni hagyni elv alapján épülő örök békét célozta – ennek a szellemében születtek a törvények, ennek a szellemében születtek a nemzetközi szerződések. Mindez idő alatt pedig a választói jog – finoman szólva – nem élvezett valamiféle nagy előnyt. Sőt, ha úgy vesszük, hogy mai jólétünk és szabadságunk alapjai ezekben az időkben születtek, akkor azt is látunk kell, hogy a szavazás, a választás messze nem volt még annyira általános, így aztán nem is befolyásolhatta olyan mélyen az európai és nyugati vezetők politikai irányait. ahogy azt ma gondolnánk. Svájc például az egyik első és legrégebbi európai demokráciának tekinthető – a nők számára viszont csak 1971-ben vált lehetővé a szavazásokon való részvétel, miután eltörölték az őket érintő választójogi korlátozásokat, olyan demokráciájukról csöppet sem híres államokkal együtt, mint Banglades és Észak-Jemen. Érdekességként említem, hogy női választójog ide vagy oda, a svájci nő elvesztette állampolgárságát, ha külföldi férfihez ment felségül. Ezt a jogszabályt végül 1992-ben (!!!) helyzeték hatályon kívül. Igen, mi ekkor már két vagy három bányászjáráson is túl voltunk demokráciánk védelmében…

Svédországban ugyan érvényben volt az általános választójog, de hiába ez a demokratikus alapkő, ha a svéd kormány hallgatólagos támogatásával éveken keresztül módszeresen sterilizálták a számi kisebbség tagjait. Történt mindez azokban a hetvenes években, amikor mi, a kommunista elnyomás alatt élők a szabad világ felé pillogtattunk irigykedve, és azt hittük senkinek sem lehet rosszabb helyzete, mint nekünk. Ha mindezt összehasonlítjuk azzal, hogy a kommunista diktatúrákban érvényes volt az általános és titkos választójog, Ceaușescut pedig rendszeresen 98 százalékos többséggel választották meg egy 98 százalékos részvétel mellett, és mai példáért sem kell messze menni, lásd Putyin és az ő Oroszországa, akkor a tanulság egyértelmű: az általános és titkos választójog megléte önmagában még semmiféle demokratikus jellemzőt, vonást nem nyújt és nem garantál! A szavazati jog kiterjesztése, a választás, azok eredményének elfogadása vagy nem elfogadása demokratikus jellemző ugyan, de messze nem a legfontosabb.

A demokrácia ugyanis a jó törvények uralma.

Minden demokrácia alapja a törvény, ahol a törvények megváltoztatását is a törvényben megszabott módon lehet eszközölni, a demokrácia alapja a SZILÁRD és IGAZSÁGOS törvény, a demokrácia alapja a „törvény előtt mindenki egyenlő” elv következetes betartása, a demokrácia alapja a törvény betartása és betartatása, és a törvény szabja meg azt is, miként választunk képviselőket, és a törvény szabályozza azt is, hogy kikből választhatunk képviselőket.

A demokrácia alapja tehát: JÓ TÖRVÉNYEK!

Ha egy törvény nem jó, akkor ennek az értékítéletnek széles társadalmi közmegegyezésen kell alapulnia (népszavazás), ha egy alapvető törvényt, mint például a választásokat szabályozó törvényeket megváltoztatja a választott képviselő-testület, parlament, kormány stb., akkor azt csak és kizárólag közmegegyezésen alapuló változásnak szabad alapulnia, mivel ezek társadalmunk alapjait jelentik.

És ennek igencsak híján vagyunk – társadalmaink szellemi összképességei sajnálatos módon nem követték az írástudás elterjedésének mutatóit, akár azt tételként is meg lehetne fogalmazni, hogy a tömeg érzelmi intelligenciája nem követte a ráció felemelkedését. Az általános oktatás elterjedése, az emberiség történelmében sosem látott gazdasági jólét, a választójog kiterjesztése ellenére gyakorlatilag ugyanazok a vadállatok maradtunk! Nem sikerült felszámolni a nyers erő útján történő érdekérvényesítést, a jóérzésen alapuló közösségi építkezés nem tört utat magának, maradt helyette a katonai invázió vagy a smekkeria. Hogyan is beszélhetnénk társadalmi fejlődésről, az emberiség előrelépéseinek lehetőségeiről, amikor a törvényeink részben alapvetően rosszak, részben elavultak? Románia kifejezett esettanulmányként is leírható: 2009-ben népszavazáson erősítette meg a választópolgárok többsége, hogy egykamarás parlamentet szeretne, maximum 300 képviselővel – az Alkotmány alapján a nép választott képviselői és népszavazás útján gyakorolja hatalmát. És van egykamarás parlamentünk?

Látható: míg a törvény alapvetően helyes, hiszen népszavazáshoz kötne egy ilyen nagyívű reformot, addig a törvény hiábavalósága, annak szellemével ellentétesen való cselekvésre már nincs törvényes válasz, ami pedig létezik (büntetőeljárás), az végül nem kerül alkalmazásra. Az eset csak apró példa egy Himalája-méretű jogilag is igazulható csalássorozatból, amelyek mind-mind a demokrácia alapját ásták alá évtizedeken keresztül.

A legjobb példa talán pont Georgescu és az ő támogatóinak esete. Az Alkotmánybíróság tavaly JOGGAL törölte el a választások eredményét, mert Georgescu szabályokat kijátszva érte el eredményét. Csakhogy a törvény HELYES alkalmazása egyszeri és megkésett. Georgescu, és főleg az ő támogató soha nem tudtak volna ekkora erőre, hatalomra, népszerűségre szert tenni, ha az állam, annak hatóságai az elmúlt évtizedekben követték volna a saját maguk által hozott törvényeket. Évtizedek óta tilos és büntetendő a háborús bűnösök dicsőítése – de a büntetések mindig elmaradtak, ebből következően pedig a nyakunkon maradt kommunista csőcselék szépen, lassan, de annál alaposabban megtanulta, hogy a demokrácia azt jelenti: nem kell félni a törvénytől – legalábbis nem minden esetben. Így ébredtünk a mai Romániára: a demokrácia alapjának számító TÖRVÉNYEK helyessége, szilárdsága helyett majd’ minden mással foglalkoztunk az elmúlt évtizedekben, ennek pedig szükségszerűen lett ez az eredménye.

-örsh-

(Nethuszár)