A pásztor, aki átölelte az egész világot

„Ha a szívünk csukva van, ha a szívünk kőből van, akkor a kövek utat találnak a kezünkbe, és készek vagyunk dobni őket.” (Ferenc pápa)

Amikor 2013. március 13-án a világ meghallotta a hírt: Habemus Papam – „pápánk van” – sokan meglepődve látták a Szent Péter-bazilika erkélyén egy alázatos, szelíd arcú férfit, aki elsőként csak ennyit mondott: „Jó estét!” Nem volt benne semmi fellengzős, semmi ünnepélyesen előkészített gesztus. Ferenc pápa – polgári nevén Jorge Mario Bergoglio – ezzel az egy mondattal máris új korszakot nyitott az Egyház életében. Egy olyan korszakot, amely nem csupán a templomok falai között zajlott, hanem kinyúlt a világ szélére, a szegényekhez, az elfeledettekhez, a kitaszítottakhoz.

Ez a cikk nem csupán egyházfőről szól. Ez az emlékezés egy emberről szól – a pásztorról, aki vállára vette a világ gondját.

Egy Buenos Aires-i fiú, aki Isten útját választotta

Jorge Mario Bergoglio 1936. december 17-én született Buenos Airesben, olasz bevándorlók gyermekeként. Már fiatalon megmutatkozott benne a szolgálat iránti vágy, és bár vegyésznek tanult, végül a papi hivatást választotta. 1958-ban lépett be a jezsuita rendbe, és 1969-ben szentelték pappá.

A jezsuita rendben gyorsan előrelépett, de mindig távol tartotta magát a pompa vagy a hatalmi pozíciók iránti ambícióktól. Amikor 1998-ban Buenos Aires érseke lett, már akkor is egyszerűsége és közvetlensége miatt szerették. A városi metróval közlekedett, egy kis lakásban élt, maga főzött, és minden reggel misét tartott a szegények között.

Ez az egyszerűség nem volt póz. Ferenc pápa élete során sosem akart másnak látszani, mint ami volt: Isten szolgája, a nép pásztora.

Az első pápa az „új világból” – és az első Ferenc

Ferenc nemcsak az első jezsuita pápa lett, hanem az első az amerikai kontinensről – egyenesen a „világ végéről”, ahogy ő maga fogalmazott a megválasztása után. Nevét Assisi Szent Ferencről választotta, aki a szegénység, az alázat, a béke és a teremtett világ szeretetének szentje.

Ez a névválasztás nem volt szimbolikus gesztus – programadó kijelentés volt. Ferenc pápasága alatt az Egyház újra és újra Assisi Szent Ferenc lelkületéhez tért vissza: a kicsinyek felé fordult, az irgalmasságot hirdette, és a világ teremtett szépségét védelmezte. Az ő egyháza a „szegények egyháza a szegényekért” lett.

A pásztor, aki megállt az út szélénél

Nem abban áll a különbség, hogy ki vallásos, és ki nem. A lényegi különbség a valódi Isten és az énünk istene között van. (Ferenc pápa)

Ferenc pápa nem a nagy teológiai traktátusok vagy enciklikák pápája volt – bár ezekből sem volt hiány. Ő elsősorban a gesztusok embere volt. Egy pápa, aki megcsókolta a leprás kezet. Aki térden állva mosta meg menekültek lábát. Aki szót emelt a migránsok, a hajléktalanok, az üldözöttek érdekében. Aki a Vatikán falain kívülre is kinyúlt, mert hitt abban, hogy Isten szeretete nem ismer határokat.

Egyik legemlékezetesebb pillanata 2020 márciusában volt, amikor a járvány legsötétebb idején, egyedül, esőben állt a Szent Péter téren, és Urbi et Orbi áldást adott egy világnak, amely félelemben élt. Az a kép örökre beleégett a kollektív emlékezetbe: egy magányos alak a sötét téren, kezében kereszttel, ajkán imával – de szívében egy egész világ fájdalmával.

Konfliktusok, viták és reformok

Ferenc pápa nem volt konfliktuskerülő vezető. Számos bátor lépést tett a Vatikán reformja érdekében. Átláthatóbbá tette a pénzügyeket, fellépett a szexuális visszaélések ellen, és igyekezett eltakarítani azokat a belső erőket, amelyek gátolták az Egyház megtisztulását.

Eközben gyakran váltott ki vitákat azzal, hogy az Egyházat nyitottabbá, befogadóbbá próbálta tenni. Kijelentései, mint például „Ki vagyok én, hogy megítéljem?” – amelyet a melegekről mondott –, hatalmas visszhangot váltottak ki. Sokan üdvözölték emberi hozzáállását, mások túlságosan liberálisnak tartották.

Ferenc azonban sosem félte kimondani az igazat. Beszélt a klímaváltozás veszélyeiről, elítélte a kapitalizmus embertelenségét, kiállt a társadalmi igazságosság mellett. Ő volt az a pápa, aki nem csak a hitről beszélt, hanem a hétköznapi életről – az éhezésről, a munkanélküliségről, a méltóságról.

A hídépítő pápa

Irtsuk ki a közöny és az önzés gonoszságát! Élesszük fel a reményt egy új, igazságosabb, testvériesebb emberiségnek, amelyben mindenki otthon érezheti magát! (Ferenc pápa)

Nem véletlenül nevezték Ferenc pápát „hídépítőnek”. Minden törekvése arra irányult, hogy összekösse azt, ami szétszakadt. A vallások közötti párbeszéd élharcosa volt: találkozott imámokkal, rabbinusokkal, buddhista vezetőkkel. Az ökumené – vagyis a keresztény felekezetek közötti egység keresése – szintén szívügye volt.

Sokat tett azért, hogy a Vatikán hangja ne egy zárt kaszté legyen, hanem egy valódi globális lelkiismereté. Hangsúlyozta, hogy a hit nem elválaszt, hanem összeköt. Hogy az Egyház nem egy bástya, hanem egy tábori kórház – amely a sebek gyógyítására van, nem a szabályok betartatására.

Személyes arc, emberi jelenlét

Aki valaha látta Ferenc pápa mosolyát, vagy hallotta őt beszélni egyszerű, meleg hangján, az tudja: ebben az emberben nem volt semmi távolságtartás. Személyisége közel hozta a pápaságot az emberekhez. Gyakran telefonált vissza híveknek, akik levelet írtak neki. Elnézést kért, ha hibázott. Megnevettette a gyerekeket, megölelte a betegeket, elsírta magát az üldözöttek történetein.

Ő nem egy szobor volt a bazilika falán. Ő egy élő, lélegző ember volt, aki a világ terhét a vállán hordta – és közben mosolygott.

Öröksége

Amikor ma Ferenc pápára emlékezünk, nemcsak egy egyházfőt látunk benne. Ő volt a remény szava egy zajos, elidegenedett világban. Ő volt az irgalmasság arca egy ítélkező kor közepette. És ő volt a csendes erő, aki megmutatta, hogy az igazi vezetés nem parancsol, hanem szolgál.

Öröksége nem kőtáblákba van vésve, hanem emberek millióinak szívébe: akik újra felfedezték a hit szépségét, akik először érezték, hogy az Egyház értük is van, akik megtanulták, hogy Isten szeretete valóban határtalan.

Epilógus: egy pápa, aki velünk marad

A kereszt sohasem divatos: napjainkban sem, de régen sem volt az. Ugyanakkor benső gyógyulást hoz. (Ferenc pápa)

Ferenc pápa talán már nem jár közöttünk – de üzenete, szellemisége, példája itt él velünk. Ott van minden mosolyban, amit a szenvedők felé fordítunk. Minden imában, amit őszintén mondunk el. Minden hídon, amit egymás felé építünk.

Ő volt az a pásztor, aki sosem félt az út szélén megállni. Aki a világ legmagasabb székéből is úgy szólt hozzánk, mint egy testvér.

És ez a hang, ez a szeretet – örökre velünk marad.

-örsh-

(Nethuszár)