Anya, félek!
2025. 05. 12. 15:08:57
Este van. A sarkon megint hangosak voltak a fiatalok, valami gyűlöletbeszéd ment. Hallottam valakit magyarul beszélni a boltban, valaki „mars haza!”-t kiabált utána. Hazamentem, becsuktam az ajtót, és csak ennyit tudtam mondani: anya, félek!
Mert valami nagyon elromlott ebben az országban. Nem tegnap, nem is tavaly, de mostanra már olyan nyíltan, olyan pofátlanul, hogy a félelem a bőröm alá költözött.
Romániában 2025 májusában választás előtt állunk. Olyan választás előtt, amely nemcsak kormányokat vagy pártokat vált(hat), hanem jövőt. Európai jövőt, vagy egy keleti, autoriter rémálomvilágot, amelynek már egyszer része voltunk. Pokolinak bizonyult.
George Simion, az AUR vezére – lehet, hogy államfő lesz. Sokan legyintenek: „ugyan, csak beszél”, „nem lesz olyan komoly”, „minden politikus hazudik”. De nem, ez már nem csak kampányszöveg. Ez valóság. Ez egy állandóan izzó gyűlölet, amely ma már nemcsak magyar, zsidó, roma ellen szól, hanem az egész demokratikus rend ellen. Az ellen, amit jogállamnak hívunk.
Anya, emlékszel?
Mesélted, milyen volt a Ceauşescu-rendszer. A húsra való kuponok, a suttogva mondott viccek, a mindig éhes tekintetek. Hogy nem lehetett bízni senkiben. Most mintha visszaforgatná valaki az időt. Most megint nincsenek érvek, csak jelszavak. Megint elkezdték megnézni, hogy ki hova tartozik, milyen nyelvet beszél, kinek a színeit hordja a kabátján. Most megint elkezdtek feketelistázni embereket, szakembereket, tanárokat, civil aktivistákat, mert „nem elég hazafiak”. Megint azt halljuk, hogy a sajtót „tisztogatni” kell. Hogy a „nemzetellenes” bírókat el kell távolítani.
Ez nem vízóra-számla, anya, ez diktatúra!
Simion nyíltan oroszpárti. Le akarja állítani a katonai támogatást Ukrajnának. Ő azt mondja: ez nem a mi háborúnk. De anya, ez már már rég nem csak Ukrajna háborúja. Ez egy véres, brutális és embertelen orosz invázió, ahol kisgyerekeket rabolnak el a szülőktől, ahonnan nőket hurcolnak el és erőszakolnak meg, ahol városokat rombolnak porig. Bucsában, Mariupolban, Harkivban nem katonai célpontokat lőttek, hanem családi házakat, iskolákat, menekülőket. Ha ez nem is a mi háborúnk, a következő már az lehet.
Anya, te mindig azt mondtad, a biztonság a legfontosabb. Akkor mondd meg, mit válasszak: egy olyan jövőt, ahol megmondják, ki lehetek, mit gondolhatok, hol dolgozhatok? Egy olyan hazát, ahol a másság, a kérdezés, a kritika veszélyes lesz? Mert ez vár ránk, ha Simion nyer.
A gazdaság már most is rogyadozik. A lej hol erősödik, hol gyengül, mint egy megfázott lovacska. A hitelek kamatai az egekben, a termelés csökken, a kereskedelmi hiány nő. Hivatalos statisztika: a fiatalok harmada külföldre készül. Mert nem hisz abban, hogy itthon bármi is javulhat. Hogy itt lehet még normálisan dolgozni, gyereket nevelni, öregedni.
Anya, félek elmenni!
Félek, mert nem tudom, hova kerülök. Félek, hogy nem lesz aki segítsen. Félek, mert nem tudok jól angolul, mert ott senki nem tudja, ki vagyok, nem tudja, hogy minden este becsukom az ablakot, hogy ne halljam a kinti hangokat. De főleg félek elhagyni téged. Mert te nem tudsz jönni. Mert te itt maradsz. Egyedül.
Anya, félek, hogy egy napon te is azok közé tartozol majd, akikről csak telefonon hallok. Akikkel csak háromhavi videóhívásban tudok beszélni. Akinek nem tudom megmutatni az új albérletet, az új cipőt, az új munkát. Félek, hogy az a jövő, amit nekem akartál, már sehol sincs.
Nem akarok hős lenni, anya!
Nem akarok várni már a csodára. Nem akarok többet tűrni. Azt akarom, hogy maradhassak. Hogy ne kelljen félnem attól, hogy magyar vagyok. Hogy egy elnök ne gyűlöletet szítson közönséges emberek ellen. Hogy ne kelljen megint suttogni. Hogy ne csak „el lehessen menni”, hanem lehessen élni is, itthon.
A diktatúrák nem egyik napról a másikra jönnek. Csak épp minden nap elvesznek egy picit abból, amit még szabadnak hívtunk. A sajtó szabadságából, a bírói függetlenségből, az iskolák autonómiájából, a civil szervezetek hangjából. A végén már csak a jelszavak maradnak. Meg a félelem.
Azt mondják, „az emberek változást akarnak”.
De anya, nem mindegy, milyen változást!
Lehet támogatni a reformokat, lehet elutasítani a korrupciót, lehet haragudni a jelenlegi elitre. De nem lehet vakon ugrani. Nem lehet a szakadékba menekülni a pocsolya elől. Anya, félek, de még nem adom fel! Mert talán még lehet beszélni, lehet írni, lehet győzködni. Még lehet szavazni. És amíg lehet, addig remény is van. Mert az ország nem Simioné, nem a parlamenté, nem is a hadseregé. Az ország a mienk. Akik félnek, de akarnak. Akik menekülnének, de inkább maradnának. Akik nemcsak maguknak, hanem a gyerekeiknek is mást szeretnének.
Anya, félek!
De most már nem csak neked mondom.
Hanem mindenkinek.
(Nethuszár)
