Akkor ez egész jó ötletnek tűnt, lévén, hogy angolul alig, románul pedig dehogy szinten beszél, csajozni pedig kell, főleg, ha Segesvárra mész a középkori fesztiválra, ahol – tudtuk mi ezt jól – sok román csaj lesz a hegyen túlról, és mi kamaszkori felvilágosulatlanságunktól (ez majdnem olyan, mint a megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért) hajtva szentül hittük, hogy kulturális missziót teljesítünk, ha felcsípünk egy olténiait, moldvait, de az se baj, ha dobrudzsai, csak igaz román legyen, mert a vásárhelyi, na, a vásárhelyi románnal, azzal nem, otthon mindenki ismer, mit szólnak, ha meglátnak egy román csajjal – magyarázta meg a harcunk lényegét G.

Így indultunk neki valamikor a kilencvenes évek derekán, a pregúglikus korszak utolsó évtizedében, hogy megnézzük magunknak az itt szervezett középkori fesztivált, na meg Florian Pittist, aki hiába volt román, ráadásul bukaresti, szerettük, mint Hobót, meg Bob Dylant.

Mi, egy egész vásárhelyi gájnerbanda bíztunk G. ötleteiben, elvégre nem azért volt ő Casanova, sőt, állítólag már fogott is mellet, igazit, nőit, ami abban a korban teljesítmény volt, elvégre a kézen fogva andalgás komoly kapcsolatnak számított az alig tizenévesek körében, és szép számmal akadtak közöttünk olyanok is, akik szentül hitték, hogy a csajnak két puncija van, az egyik van a hancúrlécnek, a másik a pisilője, s abba nem szabad dugni, mert bele sem fér.

G-t különben nem zavarta, hogy barna szeme van, és nem is hirtelenszőke, ő svéd, és kész, és a pregúglikus korszaknak ez adta a mámorító boldogságát a tudatlanságban – Jörg Harald a nevem, ti majd szólítsatok Harinak, egyeztünk meg boldogan egy norvég király és egy német Gestapo-tiszt nevének kitűnő összemixelésében, titokban pedig gratuláltunk G-nek, aki lám milyen okosan fűzi a szálakat, biztos meglesz neki, mondom irigykedve M-nek, amikor G nem hallja, s motornevű barátom is sápadtan bólogat, mégiscsak kínos, hogy mi élmény nélkül megyünk haza – mondja. Váljék egészségére, nyugtázza a székely nyugalom ősi bölcsességével B. a dilemmát, s meg is érkeztünk Segesvárra.

Vidámak voltunk, kora délután volt, vénasszonyok nyara, hippidíszbe öltözött fiatal román csajokkal, jobbnál-jobb bukáták, hogy maradjunk meg a pregúglikus és antefészbúkos korszak szexista zsargonjánál.

G. nem habozik, beáll sörért a sorba, és alig észrevehetően tátja a száját, mint, aki nem érti, hogy mit kell most tennie, szép csajok vihognak, G. mosolyog, csajok beszólnak, vihognak, G. pedig Piszkos Fred-i hidegvérrel bemondja: szorrí, áj dont andersztend – és Anderesenként költi tovább, hogy ő svéd, a neve Jürgen Harald, valami vásárhelyi barátaival van, mutat felénk – hosszasan elbeszélget egy barna hajú, barna szemű – Istenem, milyen mélytüzű szemei voltak! – leánykával, aki eleget tud angolul ahhoz, hogy megértse G-t, de keveset ahhoz, hogy rájöjjön, G sem angolnak született a Downing Streeten, majd később odaülnek asztalunkhoz.

Egymással beszélgetnek, a leánykán látszik, élvezi, hogy egy idegennek beszélhet, mesél Szucsáváról, szűkebb hazájáról, zenéről, ahogy az ilyenkor lenni szokott, majd később még inkább közelebb bújnak egymáshoz, nekünk már savanyú a sör, és a nap sem süt már olyan szépen, majd kisebb arcsimogatások, nekünk már komolyabb pálinka kell, abból, amit mi hoztunk magunkkal, mert a bolti még diazepánnal keverve sem nyugtat meg már minket, keservesen nézzük a forgatagot, amikor a semmiből felbukkan egy moldvai mintás szőnyegszoknyát viselő srác, nézzük, hogy ez aztán lezser, na, ez lezser – közben a figura egyre csak közeledik az asztalunkhoz, odalép az egymás torkába búgó galambpárhoz, hogy aszongya:

 – aici erai? Te tot caut… (itt voltál, mind kereslek – román).

Sorina (mert ilyen szép neve volt a hajadonnak) felpattan, mondja nekünk románul, hogy ez az ő bátyja, angolul kínozza G. felé, hogy brader, máj brader, mire a csávó kérdi G. felé bökve a fejével, hogy ez ki.

Mondja Sorina, hogy svéd, Jürgennek hívják, aki Harald is, de szólíthatod Harinak, nem tud románul, svéd. G. is feláll, hogy szokott magabiztosságával bemutatkozzon, miszerint ő itten Jürgen Harald, egy német Gestapo-tisztasszony és egy norvég király törvénytelen svéd gyermeke (s hol még akkor a szent globalizáció?), de a bukovinai csávó megelőzi, és csak ennyit mond:

– tu suedez, in blugii astia din second? (te svéd? Ebben a turkálóban vett farmerben?)

Andersen itt tökön szúrta magát, mi pedig az összesen, ahányan voltunk az asztalnál szakadni kezdtünk a röhögéstől, a csajnak is leesett, hogy ő itten felszedésre alkalmas ármány áldozata lett, fel is pofozta G-t, amin mi még jobban derültünk, a sör sem volt savanyú, az otthonról hozott pálinkát visszatettük, jó lesz az még később.

Később, óh, a leánykát vigasztaltam, hogy ugyan már, nem érdemes elszalasztani egy Florian Pittis koncertet egy hülye csávó miatt, gyere velem, táncolni fogunk, s ikken, én vigyázok rád, mondtam, s akkor, abban a pillanatban komolyan is gondoltam… A csókja olyan volt, mint a forró méz!