Az évek óta tartó tárgyalásokat követően Kína és Vatikán bejelentették, hogy megegyezésre jutottak a kínai katolikus püspökök kinevezését illetően, és a két fél ideiglenes megállapodást írt alá. Mint az eseményeket követő tibeti, nem vagyok túl optimista az egyezmény sorsát illetően, több mint 60 éve vagyok a kínai kormány áldozata. A kínai katolikusok eddig az államilag ellenőrzött egyház és a Vatikánhoz hű illegális egyház között őrlődtek, most pedig Ferenc pápa jelentette ki, hogy a püspökök kinevezésében övé az utolsó szó, nem Pekingé. Ezzel együtt a pápa végül jóváhagyott és kinevezett nyolc, korábban Kína által illegálisan kinevezett püspököt, és elismerte, hogy a megegyezés fájdalmas lehet azoknak a katolikusoknak, akik eddig szenvedtek hitük miatt.

A Vatikánban azt gondolhatják, hogy a megegyezés siker, hiszen lehetővé teszi, hogy Peking a pápát fogadja el a Kínai Katolikus Egyház fejének, aki ilyenformán további támogatást adhat ottani híveinek. Mielőtt azonban túl optimistává válnánk, nézzük meg a Tibet és a Kínai kormány közötti 67 éves egyezmény eredményeit!

1951. május 23-án a tibeti és kínai kormány aláírta a „17 pontos egyezményt Tibet békés felszabadításáról”, amelyben leszögezik: „A központi kormány nem változtatja meg Tibet jelenlegi politikai rendszerét és a Dalai Láma státuszát és fennhatóságát. A tibeti tisztviselők minden szinten ugyanúgy dolgoznak tovább.” Ugyancsak ígéri: „A tibeti nép vallási meggyőződését és szokásait tiszteletben tartja és védi a Láma egyházát”

Valójában a Kínai Kommunista Párt sosem tartotta be ezt az egyezséget. A kínai hadsereg bevonult Lhászába, hamarosan széttépte az általa is aláírt dokumentumot, valamint indiai száműzetésbe kényszerítette a Dalai Lámát és a tibeti kormányt.

A másik példa a Tibetre vonatkozó „Regionális Etnikai Autonómia Törvény”, amely elméletben a nemzeti kisebbségeknek önrendelkezési jogot biztosít, viszont joggal tehetjük fel a kérdést: tiszteletben tartotta a Kínai Kommunista Párt ezt a törvényt? A tibeti tiltakozók hamisítatlan magas száma, köztük az a 152 ember, aki elevenen égette el magát (utalás a Tibetben elterjedt tiltakozási formára, amely során – jobbára buddhista szerzetesek – önmagukat gyújtották fel – szerk. megjegyz.), kijózanító választ ad erre a kérdésre.
A kínai kormány úgyszintén aláírta a „Gazdasági, szociális és kulturális jogokról szóló nemzetközi egyezményt”, a „Faji diszkrimináció minden formájának megszüntetéséről szóló egyezményt”, a „Népirtás bűntettének megelőzéséről és megbüntetéséről szóló egyezményt” és az „Apartheid bűncselekményének megszüntetéséről és megbüntetéséről szóló nemzetközi egyezményt”.

Betartotta a Kínai Kommunista Párt ezeket az egyezményeket? A kínai emberi jogok állapotáról szóló jelentések azt mondják nekünk, hogy nem. A kínai kormány még a saját törvényeit vagy alkotmányát sem tartja be.

A Vatikánnal most aláírt megegyezéssel ironikus módon pont a Kínai Kommunista Párt sérti meg az alkotmány 36. cikkelyét, amely kimondja, hogy „a Kínai Népi Köztársaság biztosítja polgárai számára vallásszabadsághoz fűződő jogot” és „ a vallási csoportok és vallási ügyek nem lehetnek külföldi befolyás alanyai”.

Ez felveti a kérdést, hogy lehetséges-e egyáltalán kínai-vatikáni megegyezésről beszélni? A megegyezés azt jelenti, hogy a kínai kormány saját elveit adja fel, ugyanakkor Kína általában nagyon is egyértelműen jár el, ha ilyen jellegű feladásról van szó.

A fentiek alapján ítélve a kínai kormány úgynevezett megegyezése csak politikai kényszer, és ezt azon nyomban felrúgják, ha elérték céljaikat. Az autokrata kínai kommunista kormány esszenciája magában foglalja, hogy a vallás nem több, mint a hatalom megszilárdításának eszköze. Mi több, a Kínai Kommunista Párt irányítása alatt valódi vallásnak nem nyílhat tér – a tibetiek erről már meggyőződhettek. Miután a kínai kommunista rezsim hatalomra került, tovább folytatta a vallás minden fajtájának elnyomását.

A tibeti buddhizmust illetően lerombolták templomaikat, szerzetesek ezreit száműzték, pártszervezeteket állítottak fel a kolostorokban és kollégiumokban, hogy befolyásolják a reinkarnációt . Ami a kereszténységet illeti, templomok százait, keresztek ezreit rombolták le, a híveket kiűzték és a földalatti katolikus egyházat elnyomták. Az iszlámot illetően: ujgurok milliót átnevelő táborokba küldték.

Miután Hszi Csin-ping kínai elnök elfoglalta hivatalát, felerősödött a vallásos körök elleni elnyomás, a tibeti buddhistákat a „szocializmus adaptációjára” kényszerítették, és érvényesítették a „tibeti buddhizmus tanításainak új interpretációját”. Miután tudjuk, hogy a Kínai Kommunista Párt minden rosszra hajlamos, komoly kérdéseket vet fel, hogy milyen okokból írta alá az egyezményt a Vatikánnal. Minthogy a kínai kormány komolyan elnyom minden vallást, nehéz elhinni, hogy a katolikus közösségekkel és hívekkel jól bánna majd a közeljövőben.

A Vatikán toleranciája, együttérzése és szeretete a KKP hegemóniájával kell majd szembenézzen, amely a Vastag Sötét Teórián alapul – vastag bőr az arcon és sötétség a szívben – szégyen nélkül, kegyetlenül gyilkolva meg embereket.

Az évek során az emberek reménykedtek benne, hogy a Vatikán kapcsolatai a kínai kormánnyal javíthatják a kínai katolikusok helyzetét, és hogy a kínai kormány javít a tartományokra vonatkozó politikáján. Ugyanakkor látván azt, hogy Hszi Csin-ping miként kezeli most is a vallási konfliktusokat, ez a remény egyre inkább csak álommá válik.

Tibetet a kínai kormány foglalta el, amely természetesen nem hasonlítható a vatikáni helyzethez. Ugyanakkor tanulságos lehet az a vallási politika, amelyet a kínai megszállás után Tibetre kényszerítettek, és Vatikánnak emiatt is óvatosabbnak kéne lennie.

Ahogy Kung Lap Yan, a hong kongi Kínai Egyetem docense fogalmazott: „Mindegy, hogy mennyit nyert a katolikus egyház ebben az ügyben, a végén veszíteni fog.”