Az első Prideon Budapesten vettem részt, s bevallom, ellentüntetőként. Kolozsváron pedig riporterként, s bizony, kis híján résztvevő lett belőlem. Na, de elmesélem, hogy történt:

Délután négy óra, Facebook feldobja az események között, hogy ma van Kolozsváron a Pride, s bizony látom, jó pár ismerősöm, is jelezte, hogy ott lesz. Gondolom magamban, hallám, mit b*z*lnak ezek itt össze-vissza, s ekkor gőzerővel törnek rám a pesti emlékek: a papnak öltözött meleg csávó a kamionról, a Nagy-Magyarország zászló közepébe rajzolt fasz, a sok obszcén öltözet, és a 18-as karikát bőven kiérdemlő viselkedés a kamionokon. És a non-plus ultra, az állandó jobboldal-ellenesség, az Orbán-kormány hatalomra kerülése óta pedig jóformán politikai tüntetéssé silányult a budapesti Pride, kormányellenes kijelentésektől duzzadó partyvá. Az külön misét is megérne, hogy miként akarja érvényesíteni a meleg közösség jogait a szervezőség, ha egyebet sem tesz, minthogy a kormányt fikázza, de ez végül is legyen az ő bajuk, mindenesetre eljöhetnének Kolozsvárra példát venni az itteni Prideról, és annak szervezőiről.

Fél ötre érek ki, hamarabb, mint a rendezvény kezdőidőpontja, így van időm alaposan körbetekinteni: egyelőre kevés ember, a szervezők tesznek-vesznek, a színpadot ácsolják, a platós kocsit készítik elő, s közben boldogok. Igen, ez tűnik fel elsőre, hogy ez a nap számukra felhőtlen öröm napja. Szállingóznak a résztvevők, gondolom innen-onnan már ismerik is egymást, ölelkezések közepette üdvözlik egymást, mint egy nagy család – olyan is a hangulat, mint egy családi pikniken. Bocsánat: mint egy jó fejekből álló családi pikniken.

Lassan megtelik a parkoló, a hangulat továbbra is családias, nyoma sincs az agresszivitásnak, az erőszakos jogköveteléseknek, és semmi, de semmi nyoma a heteroszexuális többséget ingerlő, provokáló tábláknak, üzeneteknek. Van cserébe elgondolkodtató üzenet: mit tennél, ha a gyereked eléd állna, hogy meleg? Mit tennél, ha a gyerekedet az osztálytársai és a többi szülő naponta alázná meg, mert meleg...? Ezt a problémát később az egyik, számomra a legkedvesebb szónok is kiemeli a színpadról – nem tudom fejből idézni a beszédét, de bizony kedvem lett volna megtapsolni, csak épp a kamerát tartottam.

A színpadon felszólalók között ott van Kolozsvár testvérvárosának, Kölnek az alpolgármestere, akinek nem sikerült találkoznia a kolozsvári polgármesterrel, Emil Boccal sem, ugyanis ők elhúztak Kínába. Az ő beszéde számomra lapos, kissé unalmas, ahogy sok másé is, de egyszer csak felkapom a fejem: az egyik főszervező beszél a diszkriminációról, és két olyan dolgot említ meg, amit nem vártam volna: a kétnyelvű feliratok hiányát és azt, hogy a hatalom, legyen az bármilyen, épp arra készül, hogy eltörölje Kolozsvár magyar múltját. Nem tagadom, ez jól esett, de az még jobban, hogy a túlnyomó részt románokból álló hallgatóság mérgesen morajlott ezekre a megjegyzésekre. Aztán elindul a szivárványzászlós menet, hogy egy körtúra után visszatérjen oda, ahonnan elindult. Idén a Noua Dreapta már délelőtt elvégezte a kötelező ellentüntetést, el is verte őket a jégeső, így a menet nyugodtan, és mosolygósan tette meg a kört a Szamos-körül, ugyanis idén – még – a Belvárosba nem engedték be őket.

És semmi politikai, főként pártpolitikai utalás. Nem ez a dolguk, hogy állást foglaljanak pártpolitikai kérdésekben, holott épp olyanról készülnek népszavazást tartani az állam által erősen támogatott ortodox egyház javaslatra, amelynek során a melegek még inkább jogfosztott közösséggé válhatnak. Magyarán, minden okuk meglett volna anyázni egy sort a kormányt, de nem teszik, és ez nekem most tetszik.

A menet visszaér a parkolóba, ahol a kis színpadról valami koncert kezdődik, de ekkor már nagyon kevesen maradnak. Kolozsváron ugyanis este tüntetnek a kormány ellen, így sokan oda igyekeznek.

Számomra pedig maradt a tanulság: ne ítélj, hogy ne ítéltess, azaz, igen, van olyan Pride, ahol kifejezetten jól tudom magam érezni, és ahol úgy beszélnek a gondjaikról, bajaikról, hogy átérzed őket te is – elvégre baszki, kisebbségiek vagyunk mi is.