Senki sem győzött, csak időt nyertünk

Nem örülök. Mert nem győzött senki. Csak időt nyertünk.

Egy sokak szerint – szerintem is – fölösleges, mérgező, nem utolsó sorban eredménytelen népszavazás van mögöttünk. Néhány millió ember valami mellett és ezzel egyidőben valami ellen is voksolt. Ne minősítsük döntésüket, csak jegyezzük meg a harcos akarást. Néhány millió ember pedig úgy gondolta, kiszáll a játékból. Úgy tűnik, most ők voltak többen.

Ők, akik csak simán lusták voltak, akik csak simán nem mentek el, akik csak simán ki akartak maradni, akik csak simán nemet mondtak a manipulációra, akik úgy bojkottálták a referendumot, hogy egy egész politikai elitet bojkottálni kívántak vele, akik – az ellentáborhoz hasonlóan – hisznek valamiben, akik – az ellentáborhoz hasonlóan – minden bizonnyal jót akarnak. De!

De nem örülök, mert kiderült: a gyűlölködéshez, mint minden más bűnhöz, önmagán kívül nem kell más indok, csak kedvező alkalom. És jól tudjuk, az alkalmat teremtők soha nem fogynak el. Nem fogynak el azok sem, akik kényelmesnek vélik a kész narratívát, a mesét, mely végén valamiféle boszorkányt a kemencébe vetnek. Beleülni egy egyszerű, értelmezhető történetbe, ennyi a hatalom, a gyártó, üzleti terve. Beleülni ebbe pedig kényelmes. Az én profilképem is bojkottra szólított – mint a legésszerűbbnek tűnő narratíva kényelmes formája. De kii lesz a következő célpont? Töltve a tár, csak idő kérdése, s mióta a költő mondta, tudjuk: „A szellemet mocsokká tékozolni / kéj, amig tesszük; s már előtte kéj”

De nem örülök, mert láthatóvá vált: egy olyan országban élünk, ahol a kisebbségi lét – legyen az bármiféle, s legyen bármennyire is visszataszító leírni ezt, amit annyiszor, de annyiszor használtak rosszra: „kisebbségi lét” – akármikor kijátszható, felhasználható, veszélyeztethető, s nincs az az isten, aki megvédené az érintett, elnyomott közösséget. Legföljebb – ha létezik egyáltalán – „a józan, nagy tömeg” szolidaritása. Kérdés, hogy mire elég, s egyformán érzékeny-e mindenféle elnyomásra a nevezett és szeretett „józan, nagy tömeg”? S várjunk-e bármit tőle, ha ma még, jól láttuk, kisebbség is nyugodtan támad kisebbségire, s bocsássa meg a Fennvaló, de van-e történelmibb kisebbség, mint az elmúlt hetekben oly sűrűn támadott? Úgy tűnhetett, világképek ütköztek egymásnak: a családról, az isteni rendről, a jövőről alkotott világképünk. De politikai termékek maradtak mindezek – a kampány természetéből adódóan -, s hogy továbbra sem vagyunk kíváncsiak egymásra, azon kampány eddig még nem segített.

De nem örülök, mert tovább álmodunk: egy véleménybuborékba zárt világot, mi, a kiváltságosok, itt az erdélyi kis- és nagyvárosokban, viszonylag jólétben, ahol magától értetődő természetesség az angolvécé, a szélessávú internet és az európai színvonalú kocsma. Álmodhatjuk tovább, hogy a normalitás tulajdonképpen a saját valóságunk, hogy „mi” vagyunk többen, a felvilágosult, európai mércével mérve is jelentős értelmiségiek. Pedig lófaszt. Nem MI vagyunk többen. Mindössze ŐK nem mobilizálódtak ez alkalommal. A különbség pedig óriási. Az álom pedig egyszer véget ér. Vagy fenntarthatatlanná válik.

De nem örülök, mert az előbb azt írtam: „mi és ők”. S ha valamiben, hát ebben jóvátehetetlen bűne van mindenkinek. Nekem, aki kicseréltem a profilképem, neked is, aki vicces tartalmakkal savaztad a nemzet „hülyébb felét”, s neked is, aki nemzethalált és végérvényes értékpusztulást vizionáltál ott, ahol egyébként csak annyiról volt szó, hogy tudunk-e úgy élni, hogy életünkkel élni hagyjunk másokat. Nekünk, talán ismerősebben cseng, nekünk, talán, van mire asszociálni, ha kimondjuk: a mi és az ők országa lettünk. Mi, itt nyugaton, az egyetemi városokban, természetes hozzáféréssel a kultúra számos ágához és termékéhez, mi, a felvilágosultak, és ők, a suttyók, a bunkók, a prolik, a megvezethetők. És ez a szakadék csak egyre mélyebb lesz. És nincs az a koalíció, amely efölé hidat tudna építeni. És akkor majd ott leszünk mi, és ott lesznek ők, és a gyűlölet, ami most még csak pár hónapig lángolt, de türelmesen vár tovább sorára, meg a keserűség és az agresszió. Ezek majd mind belengedezhetik a transzilván-mioritikus tájat. Tudjuk, látjuk milyen folyamatosan szekértáborok között, folyamatos gyűlöletkampányok tengerében élni. Talán mi egy kicsit jobban is tudjuk.

És végezetül: nem örülök, mert nem győzött senki. Még köpködjük egymást egy ideig, még lehet majd ostoba, gyűlöletkeltő tartalmakat gyártani mindkét oldalon, még mindenki felveheti a szerepéhez leginkább illő pózt, aztán – ha nem is holnap, de egy hét múlva biztos – minden megy tovább, a maga medrében. Családok hullnak majd szét, mert „kint” jobb a kereset, mert az elmúlt 30 évben senki nem ígért itt élhető jövőképet, csak folyamatos hadbanállást, családok nem jöhetnek létre, mert „Isten nem azért teremtette Ádámot és Évát…”, majd felszámolnak még egy-két iskolánkat, majd elítélnek még egy-két ártatlan embert, majd futni hagynak még egy-két bűnözőt, s Románia még sokáig az lehet, ami: időzített bomba, magjában az egyre inkább felgyülemlő társadalmi ellentétekkel és feszültségekkel, melyek ott zakatolnak már, adják a ritmust a centenáriumi örömtánchoz, a kisebbségekre támadó kisebbségek identitás- és jövőkereséséhez, aztán a zakat egyszer megáll, az idő egy pillanatra kitágul és Isten adja, ő, aki olyannak teremtett minket, amilyenek vagyunk, s ezen népszavazás sem változtathat, Isten adja, hogy ne legyünk már tanúi a végkifejletnek. Akkor majd csak az jusson eszünkbe: józannak lenni nem annyi, hogy időszakosan letesszük a piát.

Ezért hiszem, hogy nem győzött senki. Csak időt nyertünk, hogy kipihenjük a tegnap gyűlöletét és rákészüljünk a holnap kemény munkájára: mert árkot ásni nem egyszerű feladat. Betemetni annál is nehezebb.

„(…) Ti, akik majd fölbuktok az árból,
amelybe mi elmerültünk,
gondoljatok
– ha majd gyöngéinkről beszéltek –
a sötét korra is,
amitől megmenekültetek.

Hisz igy vonultunk mi – gyakrabban cserélve
hazát, mint lábbelit
az osztályharcokon át: kétségbeestünk,
ha csak jogtalanságra leltünk, s felindulásra
nem.

Amellett, persze, tudjuk,
hogy az aljasság utálata is
eltorzítja vonásainkat.
S bereked a torkunk akkor is, ha
a jogtalanság ellen kiáltunk. Ó, mi,
akik a barátság honának szántuk e földet,
bizony, mi nem voltunk épp barátságosak.

De ti, ha már eljuttok odáig,
hogy az ember az ember támasza lesz,
gondoljatok ránk
megengesztelődve.”

(Bertolt Brecht: Az utódokhoz, részlet)

Forrás: Elcsété