Demeter Szilárd: Száz év Romániában

És mit értünk azalatt, hogy van rá igény? Természetesen nekem volna, azért írom le, de másnak is van-e? És ha van, milyen Erdélyre van? Olyanra, amilyen lehet vagy amilyennek lennie kell? Milyennek kell lennie Erdélynek ahhoz, hogy Erdélyként legyen? Ahhoz, hogy egyáltalán feltehessük ezeket a kérdéseket, először magunkban kell tisztáznunk, hogy honnan beszélünk. Az én szülőföldem Székelyföld, otthonom Erdély, hazám Magyarország. Románia nem a hazám. Az elmúlt száz évben semmit nem tett azért, hogy hazaként szerethessem, és semmi jelét nem látom annak, hogy a következő száz esztendőben ezen változtatni akarna.

Székely vagyok és erdélyi és magyar. Székely vagyok és erdélyi, de magyar. A formális logika eszközeivel nehezen megfogható nyelvi különbség. Az „és” és a „de” egyaránt a konjunkció logikai művelete, pedig két teljesen különböző alapállást írnak le. Ésmagyarnak lenni azt jelenti: természetes, hogy magyar vagyok. Demagyarnak lenni annyit tesz: csak azért is magyar vagyok. Mindkettőt éltem és élem, olykor egyszerre, nem egyszerű mutatvány, a kettős látásban elcsúsznak a fókuszok, hunyorít az ember, nem tisztul a kép.

Történelmi tény, hogy száz évvel ezelőtt szétdarabolták Magyarországot. A keleti részét Románia szerezte meg. A szikár történelmi tényeken túl van az élet, az erdélyi élet elmúlt száz éve azt bizonyítja számunkra, hogy Erdélyt elrabolták. Tőlünk, erdélyiektől rabolták el. Az erdélyi románoktól is. Az erdélyi zsidóktól is. Az erdélyi szászoktól és sváboktól is. Velünk együtt rabolták el, hogy aztán kilóra kiárusítsanak minket, szerencsés esetben élősúlyban. Eladták a zsidókat, már azt, aki maradt a második világégés után. Eladták a szászokat.

Minket, erdélyi magyarokat is eladtak volna, csak nem volt, aki megvegyen. Talán azért, mert túl csontosak vagyunk, nézem a gyermekkori fényképeimet, apámék, nagyapámék gyermekkori fényképeit, szárad rá a gyomrunk a gerincünkre, de vigyorgunk. Talán annak vigyorgunk, hogy van gerincünk. Ahogy Kányádi írta a nyergestetői fenyőkről: nem hajlunk, inkább mind egy szálig kettétörünk. Mutassatok nekem egy erdélyi magyar gumiembert! Hát ez az, én tudnék mutatni, nem is egyet. Tudok mutatni hithű pártkádert, akinek fontosabb volt az eszme, mint a nemzete. Olyan magyar tisztségviselőt is tudok mutatni, akinek fontosabb volt a hatalom, mint a szülőföldje. Tudok mutatni besúgókat és tudok mutatni tartótiszteket, akik az erdélyi magyarokkal szemben ellenséges román hatalom kiszolgálói és fenntartói voltak. Tudok mutatni olyant, aki még akkor is ezt csinálta, amikor már sem mentsége, sem magyarázata nem volt a miértre. Amikor már nem törte a muszáj. Tudok mutatni olyan erdélyi magyart, aki lelkületében romániaibb a románoknál. Ez a gerincezés önmagunk becsapása.

Erről szól az elmúlt száz évünk, hazudunk magunknak magunkról. Nem igaz, hogy csak elszenvedői lettünk volna az elmúlt száz esztendőnek. Mi hagytuk, tehát tettük azzá, amivé lett Erdély, és mi hagyjuk, tehát nem tesszük azzá, amivé lennie kellene.

Száz évvel ezelőtt, 1918. december 1-jén 1228 román küldött Gyulafehérváron megszavazta azt a határozatot, amely kimondta Erdély egyesülését az akkori Román Királysággal. Számukra a MÁV ingyenvonatokat biztosított. És amikor rá két hétre a román hadsereg megindult Erdély szíve felé, nem álltunk ellen. Így vettek el a magyaroktól egy országnyi területet, négyzetkilométerre nagyobbat, mint a mai Magyarország. Úgy vették el, hogy odaadtuk. Trianonban erre már csak az áment mondták ki. Trianonban született meg Románia, de Gyulafehérváron fogant, és fogantatáskor az akkori magyar hatalom tartotta a gyertyát.

Erdély története azóta Románia története. A legnagyobb hiba az lenne, ha úgy beszélnénk Erdélyről, mintha semmi köze nem lenne Romániához. Erdély az elmúlt száz évben nem létezett, Románia igen. Románia története száz esztendeje rablások története. Kezdődött azzal, hogy Erdélyt elrabolták az erdélyiektől az éhes szemű román politikusok. 1940–1944-ben volt még „egy kicsi magyar világ”, amikor Észak-Erdély és Székelyföld visszakerült Magyarországhoz. Nagyapámék nemzedéke könnyes szemmel emlékezett erre, de nagyapám szerint könnyeik az eladott jobbágyok könnyei voltak, akik siratták az előző jó urat, nem a szabad székely sírt belőlük. A szabad székely egyébként sem bőg, pláne, ha férfi, mondta összeszorított szájjal. Azóta is szorítom a számat, és ugyanúgy elfordulok, ha sírni volna kedvem, mint ahogyan ő akkor elfordult, ugyanúgy fölfelé pislogok, ahogyan nagyapám és apám pislogott fölfelé a Hargitára.

A második világháború végén a győztesek oldalára álló románok visszaszerezték ezt a keveset is Romániának, de sokáig nem örülhettek neki, mert tőlük az egész országot elrabolták a kommunisták. Ők a szép és új világ ígéretével kezdték végleg eltörölni a múltat. Az elvtársaktól elrabolták a nacionálkommunisták, na, ők aztán tényleg egyesítették Romániát, Moldva legfelső csücskétől a Vaskapuig mindenkit a földbe döngöltek, a bányabéka feneke alatt didergett román, magyar. Ceaușescu és a bandája pontosan tudta, hogy semmiféle szebb jövő nem lesz, ezért több ezer éves múltat fabuláltak össze, azzal delejezték az éhező népet. Ült a sokoldalúan fejlett szocialista ember a hideg tömbház lakásban, nézte a fekete-fehér tévéjében, hogy az ország épül-szépül, majd kinézett az ablakon és kiköpött. Örült, ha a nyála nem koppant.

A Kárpátok géniuszától aztán elrabolták az országot az örökösei, figyeljétek meg, a kommunistákat mindig felfalják a saját gyermekeik, az apagyilkosság náluk a nagykorúsítás kötelező rituáléja. 1989-ben tehát gyakorlatilag vezérkarcsere történt, az egyik komcsit kinyírta a másik komcsi, hogy szabadságot és demokráciát hazudva kiárusítsa az országot. Eladtak minden mozdíthatót, eladták a mozdíthatatlant is, ugyanaz a nóta egész Közép- és Kelet-Európában. Az istenadta nép pedig maradt a több ezer éves múltról szóló mesével, de a mesékkel az a baj, hogy csak szépek lehetnek, igazak nem. Ráadásul Erdélyben ez a mese nem az a mese, amit a nagyszülők mondanak az unokáiknak. A múlt század második felében betelepített románok már nem moldvai, havasalföldi vagy dobrudzsai románok, de nem is váltak erdélyiekké. Csak románok.

Csak románnak lenni azt jelenti, hogy számot vetsz azzal: Romániából az elmúlt években külföldre távozott körülbelül ötmillió munkaképes állampolgár. Hogy tudod, a termőföldek jóval több, mint fele már külföldiek tulajdonában van, hogy a stratégiai ágazatok többségét is idegenek tartják kézben. Csak románnak lenni azt jelenti, hogy elfogadod, ha a korrupcióellenes főügyészség politikai bunkósbotként működik, amivel szétverték a romániai politikát, nem is mer hozni érdemi döntést senki. Csak románnak lenni azzal jár – amit ezeken a hasábokon már idéztem –, hogy fanyalogsz azon: Románia államként vízfejű, nem a polgárokért, hanem a bürokratákért van. Országnak talán csak Brüsszelből látszik, és hiába szeretnéd hazaként, egyre megfoghatatlanabb, illékonyabb.

Csak románnak lenni azt jelenti, hogy 2018. december 1-jén ünnepelnéd Románia századik születésnapját, és rá kell döbbenned, hogy Románia úgy van, hogy nincs.

Ezzel szemben Erdély lehetőség. És nekem a legnagyobb bajom az „ezzel szemben” alapállással van. Erdélyinek lenni ma azt jelenti, hogy nem vagy anyaországi magyar és nem vagy regáti román. De hogy mik vagyunk, azt nem tudjuk megmondani. Csak magyarnak lenni Erdélyben kevés a jövőhöz, azt jelenti, várjuk, hogy Budapest oldja meg helyettünk a gondjainkat. Amikor majd meg tudjuk fogalmazni, hogy mi is az erdélyiség lényege, akkor lehet Erdélyből az, aminek lennie kell. Akkor lesz ismét értelme annak az ezeréves építkezésnek, amelynek eredményeit sikerült száz év alatt lenullázni. Akkor lesz még ezer évünk.