Pápista elmebaj járja körbe Budapestet – Horthyért tartottak volna misét

A Belvárosi Nagyboldogasszony Templomban misét kezdeményeztek Horthy Miklós emlékére, irgalmáért, vagy valami hasonlóért, de bűneiért, azok megbocsájtásért aligha.

Az egész eseménysorozat jól jelzi azt, hogy mennyire elszabadult a magyar jobboldal EGYIK (és korántsem domináns, ezt tegyük hozzá a korrektség kedvéért) irányvonala. Arról a jobboldali politikai irányzatról beszélek, amelynek elődei történelmi bűnöket követtek el Magyarország, és úgy általában a magyar nép ellen, és arról a jobboldali politikai irányzatról beszélek, amelyik minden áron megpróbál rátenyerelni a kultúrára, a múltra, a történelemtudományra és mindenre, ami a társadalmat társadalommá teszi, miközben képtelen arra, hogy hagyományait ápolja és gazdagítsa, cserébe viszont önmagát erősítő mítoszokat gyárt, akár azon az áron is, hogy a történelmi valóságot meghamisítja, átírja, mellőzve magyar emberek fájdalmas emlékeit, semmibe véve érzékenységüket.

Igen, Horthy Miklósról és az ő emlékére szervezett miséről beszélek. Adott ugye egy vitatott tevékenységű kormányzó, egy tenger nélküli tengernagy, amelyik a Népszövetségtől felvett kölcsönből valóban újra toldozta-foldozta az országot az első világháború után, ám annak merev, feudális és mindenféle társadalmi mobilitást nélkülöző jellemzőit nemcsak, hogy nem változtatta meg, hanem egyenesen pártolta, mármint a címzetes, nemes és méltóságos álfőúri Magyarország szakadék felé tartó illúzióját.

És ez a naftalinszagba menekülő politikai jobboldal rendre nevetségessé teszi magát, legalábbis elég nehéz nem röhögni azon, hogy egy református kedvéért tartanának emlékmisét. Egy reformátusért, amikor a protestantizmus egyik különbözősége a pápistáktól pont abban rejlik, hogy előbbiek nem tartják a misét keresztényinek. S ezzel a keresztényi kérdéssel pont azok nincsenek tisztában, akik Horthyban a keresztényi Magyarország utolsó erős bástyáját látják, és kívánják láttatni.

A misét január 27-re időzítették. Ugyanezen a napon van – világszerte! – a Holokausztban elhunytak emléknapja. Nem, nem tegnaptól, és nem valami eszdéeszes libsi-bipsi, hanem 2005 óta és az ENSZ javaslatára. Magyarországon is ekkor van, jegyzem meg.

Ehhez képest alig-alig bicskanyitogató módon jegyzi meg Osztie Zoltán, a mise papja, hogy ő sajnos nem nézte meg a naptárban, hogy milyen más eseményekkel ütközik január 27. Nem nézte meg a naptárban, hogy egyem a drága szívét, 2005 óta nem nézett naptárba?

A mise megtartása ellen, felhívva a figyelmet Horthy Miklós korántsem egyértelmű társadalmi megítélésére, tiltakozott Heisler András, és Köves Slomó, valamint több száz Holokauszt-túlélő jelezte, hogy tüntetni kíván a misének helyt adó templom előtt. A misét végül is lefújták, ám a derék plébános még azt is hozzátette, hogy akiket felháborított a mise híre, azok rossz emberek, hisztériát gerjesztenek, ahelyett hogy megbékélnének.

Ahogy az lenni szokott, ilyenkor a magyarországi kommentmezők megteltek azokkal a bejegyzésekkel, amelyekben Horthyt méltatják, és vissza-visszatérő motívumként jegyzik meg, hogy Horthy valójában zsidókat mentett. Na ja, és Anna Frankot meg örökbe fogadta, ugye? És rendszeresen hozzáteszik, hogy milyen kár…, ja, és persze ők nem antiszemiták, ők csak így kommentelgetnek.

Mi a tanulság számunkra, erdélyi magyarok számára? Először is nézzünk körül hiányzó magyar ajkú szomszédaink körében. Például a hiányzó magyar ajkú zsidók körében.

Őket mind Horthy csendőrei vitték el.

Akárcsak,

és most coming out is következik

nagymamám nővérét és első unokanővérét, akik a helyi boltos két fiával jártak jegyben. A lányok nem örültek annak, hogy a kakastollas csendőrök elviszik a legényeket, és ez a nem örvendés pont annyit ért akkor: egy-két, három, négy…, emberi életet. Nagymamám ritka és fölöttébb szófukar meséiből tudom, hogy egy fia német katona sem vett részt ebben a gyalázatban. Magyarok. Horthy kakastollas csendőrei, akik nagyimra és az ő anyjára (az én dédmamámra) fogták a fegyvert amikor a marosvásárhelyi téglagyárba berendezett gettóhoz mentek, élelemmel és ruhákkal felpakolva, keresni lányukat, rokonaikat.

De a magyarországi avítt jobboldalon mindez nem történt meg. Mindez a németek műve, ami idegenekkel történt. Idegenek csinálták idegenekkel, németek a zsidókkal, nekünk közünk nincs hozzá.

Nos, az lehet, hogy nekik nincs közük hozzá, de nekünk, erdélyi magyaroknak van! Kell, hogy közünk legyen hozzá, mert a szomszédunkról, a falubelidről, az unokatestvéredről beszélünk. Annak a csajnak a nagypapájáról beszélünk, akinek a gimiben udvaroltál. Nem idegenek, és nem idegenek tették ezt velük.

Akárhogy, és akármilyent, de mi, erdélyi magyarok az elmúlt száz évben kialakítottunk magunknak egy sajátosan magyar, egyúttal sajátosan erdélyi kultúrát. Volt amihez vissza-vissza nyúljunk (Báthory, János Zsigmond, tordai vallásbéke, a nemzetiségi együttélés tapasztalatai stb.), az igaz, de mégiscsak, képesek voltunk arra, hogy tanuljunk a két világégésből, és a leckét a maradék erdélyi zsidókat és szászokat kilóra eladó sötét Ceaușescu-évek alatt mondtuk fel. Meggyőződésem, hogy e lecke nélkül fent sem maradtunk volna!

Tanulság tehát, hogy ami Magyarországról jön, az nem biztos, hogy jó és szép, csak azért mert a szívünknek oly kedves piros-fehér-zöldbe csomagolják. És tanulság lehetne az is, hogy lassan nekünk is ideje lenne exportálni az anyaországba: toleranciát, azt a képességünket, hogy a legnagyobb politikai ellentétek is feszüljenek közöttünk, egy sörre mindig le tudunk ülni egymással. Az, hogy a magyar identitás nem egy olyan ruhadarab, amit egyszer felvettél, és úgy maradsz benne halálodig. Fejleszteni kell, tanulni hozzá, és nyitottnak lenni. És magyarnak lenni nem származás, vallás, szexuális orientáció stb. kérdése. Magyarnak lenni kultúra kérdése, a kulturált ember pedig tiszteli az egyént minden körülmények között, annak bánatával, örömével, gyászával és vigasságával együtt!

Ghonzó

(A cikk eredetileg megjelent a Kritiq.eu portálon)