Szövetségi álláspont: szövetségtelenített szövetségek

Írtam már az RMDSZ miniparlamentjének számító SZKT-n elhangzott Kelemen Hunor-beszédről, ahogy mondtam akkor, és mondom most is, fontos kérdésre adott választ, ami valahogy úgy foglalható össze, hogy nekünk – Hunor szerint az erdélyi magyarságnak, bár talán inkább az RMDSZ-nek – mindenképp szövetségek kellenek, akkor is, ha azokkal ideológiailag nem egy tálból cseresznyézünk.

Az SZKT-n felszólalt egyébként Markó Béla is, aki újabban valamiféle független értelmiségiként az erdélyi magyarság politikai ideológusának szerepében tűnik fel (és nem is mindig mond hülyeségeket, kivéve mikor eléggé elé az üzenete, lásd Mesterházyékkal való haverkodását), aki szintén a szövetségkötések alternatíva nélküliségéről beszélt. Markó bukaresti példákkal igazolta, hogy úgy a Demokratikus Konvencióval, mint a PSD-vel kötöttek már szövetséget, és ennek eredményeit vázolta a hallgatóságnak, mintegy igazolásként, hogy miért is fontos a szövetségkötés.

Bár értem, értjük a szövetségi szükség létét és politikai indokait, dacára annak, hogy ezt a pragmatista hozzáállást azért soha nem sikerült rendesen kibeszélni a közösségünkön belül, de az mindenképp érdekes, hogy Bukarest irányába oly megengedő szövetségesi politikát képviselő Markó Béla nem volt ennyire kényes, amikor Budapest irányába kellett volna szövetségeket építeni, úgy veszett össze a Fidesszel, mintha soha többet nem kerülnének kormányra, hogy aztán 2010 után is látványosan bratyizzon azzal a balliberális politikai hordával, amelyik egyrészt gazdaságilag vágta haza Magyarországot, másrészt kőkemény rasszista kampányt folyatott, és folytat mai napig ellenünk, határon túli magyarok ellen.

Végül is akár el is fogadhatjuk azt a tételt, hogy az RMDSZ-nek mindig kell egy szövetséges Bukarestben, és ezáltal akár le is nyelhetjük, hogy az általunk utált, megvetett és magyarellenes nackó dumákhoz és intézkedéshez egészen az Iliescu-korszakig mindig szívesen visszanyúló PSD-vel is egymás tenyerébe kell csapnunk – csak akkor ne legyünk annyira finnyásak, ha hirtelen Orbán Viktor és az ő kormánya kerül szóba – bár ezen a téren immár normalizálódni látszanak a kapcsolatok, hála Istennek!

Aztán itt van a szövetségkeresés belső kényszerének feladása: az RMDSZ senkivel sem köt koalíciót, hiába erőlködött egyet-kettőt az erdélyi magyar belpolitikában amúgy eléggé soványan jelenlevő Szilágyi Zsolt, hogy legyen itt koalíció, kérem szépen, fogjunk össze, erdélyi magyarok. A szándékot persze az MPP is felkarolta, hiszen ők az RMDSZ listáján jutottak be a román parlamentbe, s köztudomású, evés közben jön meg az étvágy, így étvágyat csillapítóként Bíró Zsolték is örülnének a koalíciónak, persze mindkét kisebb alakult úgy képzeli el, hogy befutó helyett kap az RMDSZ listáján.

Az az igazság, hogy itt igazat kell adnom Kelemen Hunornak, aki nem akar koalíciót. Minek? És főleg kikkel? Azért ne feledjük, az MPP és az EMNP együttesen sem szerzett annyi magyar szavazatot, mint az RMDSZ. Még feleannyit sem. Másrészről az MPP azért alakult meg, mert az RMDSZ elárulta az ügyet. Aztán az EMNP azért alakult meg, mert az MPP nem tudta képviselni azoknak az ügyét, akiket elárult az RMDSZ – miközben közpolitikai kérdésekben alig hallunk róluk, két választás között akkor ismerhetjük meg véleményüket az épp aktuális kérdésekről, ha az iroda felé jár a közleményíró…

És ebből a semmitevésből, illetve az RMDSZ meg nem értett, és soha komolyabban el nem magyarázott fura szövetségeiből lett elege az erdélyi magyarság jó részének – és nem árt figyelni, mert a román pártok közül is rájöttek már páran erre, igaz, hogy level kezdő0.1 szinten, de már kínálgatnak programokat nekünk címezve –, hogy csak Ciolost és pártját említsem így hirtelen.

Nem ártana végre felfogni, hogy az erdélyi magyarságnak nem szövegelésekre, nem látványos összeborulásokra és összeveszésekre van szüksége, hanem biztos egzisztenciára, jól működő önkormányzatokra, és egy helyre a román társadalmon belül, ahol karrier, családi vagy egyéb szempontjai érvényesülhetnek, fejlődhet, gyarapodhat.

Különben szép lassan mind elmegyünk – maradnak majd az egymással vélhetően még akkor is csak marakodni tudó politikusaink.