Rózsa Flores Eduárdó leckéje a túlvilágról: hogyan ne legyen Erdélyből Koszovó

Érdekes és geopolitikai ízű események álltak fölöttébb furcsa párhuzamba a kétezres évek elején – egyrészről Makedóniában, pontosabban Tetovó környékén albánok kezdtek lázadozni, és ez a Balkánon általában véres összecsapásokat, minimum lokális háborúkat jelent. Erdélyben pedig 2001 nyarán (pontosabban Marosvásárhelyen és csak ott!) megjelentek a falfeliratok: „Szabad Erdélyt!” és „Erdélyi Felszabadító Szervezet” – miközben elemzők és aggódó újságírók, no meg persze politikusok egész sora óvta attól Erdélyt, hogy Koszovó útjára lépjen.

A Koszovó és Erdély közötti párhuzam úgy a román, mint a magyarországi közgondolkodásban népszerű tétel volt, a magyar(országi) fiatalok lelkesen ábrándoztak arról, hogy „felszabadítják Erdélyt”, a románok a polgárháborútól féltek, és amúgy egész Kelet- és Közép-Európa átadta magát annak a paranoiának, hogy itt háborúk lesznek. Naivak ugyanakkor azok, akik azt képzelik, hogy véres konfliktusokat ki lehet csak úgy, emocionális alapon robbantani, ha pusztán etnikai félreértésekből lehet elhúzódó polgárháborúkat kreálni. Az ilyesmikhez mindig kell némi (vagy nem is kevés) bel- és/vagy külföldi titkosszolgálati segítség, ahogy azt az értelmesebb és olvasottabb réteg, főleg az internet elterjedése óta már felfogta, lévén mi is abból az országból jövünk, ahol fekete márciusok és bányászjárások mögött ott volt a titkosszolgálat, ahogy a legutóbbi etnikai ízű belbalhéból, az úzvölgyi katonai temetőnél történt események mögött is megtalálható úgy a titkosszolgálati szál, mint az orosz szarkavarás nyomai.

Testvériség a spájzban: hogyan keveredett orosz szál az úzvölgyi botrányba?

A kreált balhék nemzetközi mezejét, és a geopolitikai játszmák keresztmetszetét nyújtja Rózsa Flores Eduardo alábbi cikke, amely az említett tetovói műbalhé idején íródott, és a magyarországi Kapu havilap 2001. áprilisi számában jelent meg, azonban túl azon, hogy mennyire tanulságos látni a Makedóniában zajló nemzetközi és főleg USA szarkavarást, a cikk utolsó része egy elképzelt forgatókönyvet is felvázol, ami viszont minket és Erdélyt érinti. Igaz, azóta a körülmények annyiban változtak, hogy mindkét ország NATO-tagállam, és az EU-része, talán Amerika sem kavarja már Európában, vagy nem annyira, hogy etnikai kártyákat csapjon az asztalra, azonban az oroszok ilyen irányú tevékenységén nem árt elgondolkozni, különösen úgy, hogy az úzvölgyi balhét szereplői között akad olyan, aki Dugin mester hűséges rajongója.

A cikk azért is érdekes, mert megmutatja: így láttuk a világot, és a világ eseményeit mi, magyarok – azon kevés, nagyon kevés újságírót kivéve, akiknek volt komoly nemzetközi tapasztalatuk, hogy kicsit másképp értelmezzék az esetet – holott az ilyen elemzések, megközelítések segíthetnek abban, hogy ne váljunk forrófejűvé akkor, amikor nem kéne, és abban, hogy felismerjük azt, ha valamely hatalom önös érdekből játssza az etnikai kártyát.

RFE írása alapvetően két részre tagolódik: az elsőben ismerteti az akkori, kétezres évek eleji albán-makedón viszályt, amelyet némi puskaropogás kísért akkoriban, és sokan féltek attól, hogy a Balkán ismét lángba borul. Az írás második része egy fikció: egy fikció arról, hogy miként lehetne Erdélyen is hasonló jellegű fegyveres konfliktust kirobbantani. Bár akkor Eduardo még „dúsgazdag amerikai magyar úrról” írt, a szereplőt nyugodtan kicserélhetjük másvalakire – például svájci magyarra, a szarkavaró állam szerepébe pedig képzeljük bele az üzvölgyi temetőrablás mögött már amúgy is felsejlő Orosz Föderációt. Aktualizálva az akkori fikciót nem csoda, ha kicsit elgondolkodunk azon: kik is vagyunk mi, mennyit érünk a világ hatalmasai szemében, és emekkora erőnk, főként intellektuális erőnk van (van még egyáltalán?), hogy az ilyen komplex szituációkat kezelni tudjuk.

Íme az akkori cikk,
a párhuzamok néha egyenesen ijesztőek!

Macedóniában a CIA befuccsolt

Most: el a kezekkel Erdélyről!

I.-egy bizonyos filmből kölcsönvett-fejezet

1. kép
Robert Redford, tweedzakóban és kordnadrágban, valamelyik amerikai város tipikusan felső-középosztálybeli utcájának sarki boltjában szendvicset vásárol, majd, komótosan elindul.

II. kép
Csúnya, tipikusan gyilkosok szállítására használt furgon áll meg egy pszeudo-viktoriánus épület előtt. A gyilkosok ki is szállnak a járműből, berontanak az épületbe. Az első áldozat egy kedves kötögető portás néni.

III. kép
Könyvtár vagy klubszoba, filosz külsejű úriemberek könyveket, újságokat olvasnak és jegyzetelnek. Gyilkosok be. Filoszok kaput.

IV. Kép
Robert Redford tweedzakóban és kordnadrágban házba be. Arcán meglepetés, majd rémület. Ő az egyetlen túlélő. Keselyű a fedőneve…

Összefoglaló:

A CIA, a KGB, a MOSZÁD és minden valamirevaló ügynökség foglalkoztat elemzőket. Ezek az elemzők, legalábbis a CIA-ről tudjuk biztosan, helyben, passzívan gyűjtik az információkat – elolvasnak mindent! – majd „bedobják” a közös nagyszámítógépbe, amelynek az a feladata, hogy az előre megadott szempontok alapján egésszé dolgozza össze az anyagokat. És megszületnek az elemzések.

A ciki akkor van, amikor ezek az elemzők beletrafálnak valami éppen folyó Covered Operation-ba (fedett, azaz titkos, műveletbe). Akkor kinyírják őket. Ez így dukál. A tréfát félretéve, tudjuk, hogy az OSS (a CIA elődje) és a CIA működésének több mint ötven éve alatt jó néhányszor hajtották végre ilyen műveleteket. Lásd: Kennedy meggyilkolása, az 1964-1978-ig tartó chilei bussines, a Contra-Irangate botrány stb. Nem egy olyan eset is előfordult, amikor az éppen aktuális elnök sem tudott a disznóságokról. Nemhogy a filoszok. Mint Redford.

II fejezet, amely már valóság

1990. november. A CIA langley-i központjából, munkakönyvvel a zsebében távozik huszonöt személy. Elemzők. Filoszok. Kirúgták őket szó szerint. Ők alkották, az úgynevezett Dél-kelet Európai Elemző Csoportot. Egy hónappal korábban benyújtottak egy tanulmányt: A Balkán és Jugoszlávia 1990-2000. (National Intelligence Estimate, CIA/1990) Jó munka. Az áll benne, hogy egy éven belül szét fog esni Jugoszlávia, és hogy első fázisban helyi konfliktusok sora fogja boldogítani a helyi lakosságot, majd „nagy az esélye egy közepes intenzitású regionális háborúnak”. (Közepes, mert csak néhány országot érint, és mert hagyományos fegyverekkel vívják. Azaz kövekkel, botokkal, kalasnyikovokkal, és nem atombombákkal.)

A CIA elemzőcsoport kirúgásának oka: „Az USA adminisztráció szándékos megtévesztése”. Őket nem nyírták ki. Nem úgy, mint Redfordékat. Ez nem film. 1991 júniusa. James Baker amerikai külügyminiszter hivatalos belgrádi látogatása során azt nyilatkozta, hogy „az Egyesült Államok soha nem ismerné el Horvátország és Szlovénia függetlenségét”.

1991. június 26. A Jugoszláv Szövetségi Hadsereg agressziója Szlovénia, majd Horvátország ellen. Aztán kitörnek sorban a balhék Boszniában, Koszovóban…

Összefoglaló

Miután gonosz vagyok, megjegyzem: 1990-ben, 1991-ben és 1992-ben az Amerikai Egyesült Államok elnökét George Bushnak hívták. Azt is megjegyzem: nem célozgatásnak szánom a fentieket. Igenis az a véleményem, hogy az USA kormányzata érdekelt volt (most is az!) a tőlünk délre eddig lezajlott véres folyamatokban. Magyarul: G. Busht felelősség terheli a balkáni háború kirobbantásáért.

3. fejezet, amelyben már közelítünk napjaink történéseihez

1999-ben befejeződött a koszovói ütközet első szakasza. A szerbek majdnem teljesen kitakarodtak, a NATO bevonult, „lezárták” a határokat, lefegyverezték a nyugat – elsősorban az USA segítségével megerősödött UCK-t (Koszovói Felszabadítási Hadsereg). Megindult Koszovó polgári intézményeinek a kiépülése – azaz a „nyugati” protektorátusé, úgy, mint Boszniában, ahol a nyugati fizetett alkalmazottak de facto és de jure diktatúrát vezettek be, amelynek most éppen a helyi horvátok isszák meg a levét. Nem véletlenül pont ugyanakkor, amikor délebbre is egyre melegebb a helyzet!!

2000 februárjában, tulajdonképpen a semmiből előjött az UCPMB, azaz a Dél-Szerbiai Albán Felszabadítási Hadsereg (Presevo, Medveda és Bujanovac albán többségű községek körzetében). Ekkor, és még jó néhány hónapig, igazából nem zavart eme újabb fegyveres csoport tevékenysége.

Ha másért nem, hát azért, mert a gyűlölt kreatúra, Szlobó Milosevics még mindig hatalmon volt. Csak tavaly nyáron kezdett gyanús lenni az újabb formáció, miután a jelentősebb UCK vezetők közül néhány „megesküdött” arra, hogy nekik semmi közük „ezekhez a banditákhoz”. Valamikor 2000. szeptember táján hangzott el először nyugati politikusok szájából, hogy „érdemes elgondolkodni egy esetleges területcsere lehetőségén”. Belgrád ekkor, bár gyakorlatilag semmi beleszólása nincsen – és a jövőben sem lesz – a volt tartománya sorsába, kereken elutasította a gondolatot.

Miről is van szó? Arról, hogy az amerikaiak biztonságban szeretnének tudni, a már 1996-ban, fillérekért megkaparintott Trepcsai Bányászati Kombinátot (RMHKTrepcsa, lásd KAPU 1999/10), amely stratégiai ásványi nyersanyagokból (ólom, cink, magnézium, króm, nikkel, és azbeszt) olyan tartalékokat rejt a területén, amelyek hosszú-hosszú évekre képesek lesznek kielégíteni az USA hadiiparát. Tehát mi is történt-történik a dél-szerbiai Presevo-völgyben? Az amerikaiak hozzájárulásával fegyverezték fel és pénzelik valakik a 200-300 albán nemzetiségű zsoldost, azzal a céllal, hogy destabilizálják a szóban forgó területet, áttételesen, hogy Szerbiát tárgyalásra kényszerítsék.

Megjegyzem: a Koszovói-Presevo-völgyi határt az amerikaiak őriztek és őrzik, komolyabban, mint az osztrákok, a schengeni határt. Vilmától Podujevóig amerikaiak járőröznek sűrű rendben, hő- és a mozgásérzékelőkig minden ultramodern határbiztonsági eszköz a rendelkezésükre áll.

Önnön megnyugtatásukra a jenkik – azért, hogy tényleg csak és kizárólag azok menjenek át, akik őket akarnak – a már ide rendelt kémműholdon kívül fél éve egy másodikat is pályára állítottak a terület fölött. Magyarul: senki nem mehet át a határon, kivéve azt, akinek az USA katonák ezt lehetővé teszik.

A koszovói-macedón határnál hasonló a helyzet. Azaz itt, körülbelül a határhossz kétharmadát amerikai alakulatok, a többit, az Albániához közelebbi részt viszont a Bundeswehr ellenőrzi (minden jel erre utal, hogy kifogástalanul).

4. Fejezet, amelyben tárgyaljuk a CIA, az amerikai kormány és az úgynevezett etno-lobby (Z. Brzezinski, M. Albright, és a lassan – reméljük – börtöntöltelék H. Kissinger) Nagy Leégése Macedóniában

Elég a hisztériából! Ha a háború – ahogyan Clausewitz mondta – a politika folytatása más eszközökkel, akkor a haditudósító tulajdonképpen politikai riporter, más körülmények között. A régi gondolatot akkor elővenni, amikor harcok törnek ki a Balkánon, különösen fontos és hasznos. Pontosan azért, mert a terület Európa része, és a nem-balkáni európaiakban, akik a földrész gazdagabbik felén élnek, erős a hajlam a déli szomszédjaik démonizálására. A macedón válság a legfrissebb eset. Politikusok, szakértők, és újságírók tömege dobálózik hetek óta apokaliptikus terminusokkal, mint „tűzvész”, „vérfolyamok”, „regionális háború”, vagy mint ahogyan a Suhayda Telegramban valaki írta „Bosznia, Koszovó után, az ember arra gondolna, hogy a Balkán népének már elege van abból, hogy egymást gyilkolják.„Bizonyos, hogy az elmúlt évtized, a szörnyű m észárlások és etnikai tisztogatások rekordjával szerencsétlen időszak volt a Balkán részére. A legutóbbi macedóniai események nem szolgáltatnak semmilyen okot ahhoz, hogy félretegyük a normális, ésszerű politikai analízis módszereit. Ehelyett, valamiféle szomorkás determinizmussal arra” következtetnek”, hogy minden konfliktus jellege a Balkánon csak és kizárólag etnikai lehet, és hogy a rosszul lezárt csodalámpából az etnikai dzsinn bármikor kitörhet, hogy etnikai tömeggyilkosságokkal szórakozzon. A Suhayda Telegraphnak és a hozzá hasonló médiumoknak illene megjegyezniük, hogy amióta „kitört” a „harmadik (?) világháború elő háborúja” Tetovonál összesen (leszámítva persze, a balesetben, öngyilkosságban, infarktusban, heroin túladagolás­ban elhunytakat vagy banánhéján elcsúszott szerencsétleneket) harmincnyolc halott volt.

Egy macedón-szláv pilóta, aki nekivezette a helikopterét egy villanypóznának, két szegény macedón-albán, akiket a világ szeme láttára végeztek ki egy tetovói ellenőrző pontnál…Itt talán illene megállni egy pillanatra. Azon a napon az albán többségű városban tizenöt ellenőrző-áteresztő pont működött. A macedón katonaság, illetve a rendőrség idegessége-pánikja teljes mértékben érthető. Már heteken keresztül folyt a lelki „megdolgozásuk”. Ezek a szerencsétlen szlávok az ellenőrző pontnál szentül meg voltak győződve arról, hogy az albánok emberevők, és alig várják, hogy beleharaphassanak a szláv rendőrök combjába (megjegyzem: pedig együtt élnek, már Isten tudja mióta). Nem is ez az érdekes. Hanem a show. Azon a napon, azon a helyen, éppen amikor apa és fia begördülnek személyautójukkal, ott áll, lövésre készen a szláv rendőrség, a szláv katonaság és a CNN, a BBC, a Reuter, az ORF és a ZDF…stb. Élőben közvetítik a világnak az előre bejelentett gyilkosságot.

De nem a világ az érdekes.

Hanem a helyi albánság, akiket provokálni kell ezekkel az ocsmány képekkel. Oh, szegény sajtóetika… Hová lettél? Emlékeztetőül: a szégyenteljes szomáliái partraszálláskor a CNN stábja pár órával késleltette a katonai akciót, mert „nem voltak megfelelőek a fényviszonyok”; Mosztárban, Csontváry öreg hídjának szétlövetésénél előre ott voltak az egyik német tv állomás kamerái, pontosan három, hogy a három legmegfelelőbb szögből vehessék a hídgyilkosságot…De miért is kellett provokálni az albánokat? Azért mert a macedóniai albánoknak eszük ágába sem volt beszállni ebbe a távolból (Langley-Virginia, USA) irányított disznóságba. Természetesen, a Macedóniában élő szkipetároknak a helyzete nem volt „rózsás” – most sem az – a kisebbségi jogokat illetően. Koszovói nemzettestvéreikhez hasonlóan – akik a milosevicsi éra alatt szabályos apartheid-viszonyok közé kényszerítődtek – itt Macedóniában sem kaptak jogokat, például az anyanyelvükön történő oktatáshoz, arányuknak megfelelő képviselethez stb.

Ide kívánkozik két megjegyzés.

Az első egy fiatal Népszabadságbeli kollégához, akit – eddig – szerettem: akkor, amikor mi, magyarok évek óta küzdünk azért, hogy a Partiumban létrejöhessen a magyar nyelvű felsőoktatáshoz szükséges és méltó anyaintézmény – a Bolyai Egyetem –, minimum ízléstelennek hat az, hogy „nem értjük, mit akarnak az albánok, amikor március elején már letették a Tetovói Egyetem (más néven Dél-kelet Európai Egyetem) alapkövet”. Emlékeztetni szeretném a kollégát és mindenkit arra a tényre, hogy a történelem nem ma van. Nem ma kezdődnek a dolgok. Az albánok tíz-egynéhány éve küzdenek az önálló albán egyetemért Macedóniában. Küzdelmük alatt az „illegális” földalatti egyetem nem egy húszéves hallgatója vesztette életét a többségi szláv rendőrséggel lezajlott összecsapások során. A másik megjegyzés arra vonatkozik, hogy teljesen mindegy hányan is vannak az albánok Macedóniában. Ha 20 %, akkor 20 %, de ha 48 %, az már nem „mindegy”.

Talán emiatt nem írja ki a szláv kormány a már öt éve esedékes népszámlálást. Még a többség számára kellemetlen dolgok is kiderülhetnének. Szóval Macedóniában – röviden – a következő dolgok történtek 2001 márciusában: a CIA által – közvetve vagy közvetlenül – felbérelt banditák vagy zsoldosok támadást indítanak a koszovói határ közvetlen szomszédságában fekvő Tanusevci falu ellen, nincsenek többen 25-30 főnél. A falu a megszállásuk alá kerül. Brüsszelben és Strasbourgban megkongatják a vészharangokat.

Egyesek már egyenesen európai háborúról, esetleg világháborúról beszélnek. Robertson, a NATO főtitkára, illetve Solana EU főbiztos egyöntetűen tárgyalásokat sürget a konfliktus kiszélesedésének megakadályozása érdekében. Mindenki az amerikaiakra mutogat, ugyanis Koszovó amerikai szektorából indult el a zsoldosok támadása. Pánik a macedóniai szlávok körében. Egy pár nap azzal telik el, hogy a zsoldosok lövöldöznek, nyilatkozgatnak, mindenkit fenyegetnek, aki az útjukba állhat. A kormányban és a parlamentben helyet foglaló albán pártok és politikusok több alkalommal kijelentik, hogy semmi közük a fegyveres akcióhoz, hogy vannak problémák, de azokat tárgyalások útján kell rendezni. Macedónia kormánya segítséget kér a NATO-tól és az EU-tól. Megindul a korábbi dél-szláv válságokból már ismert politikusi-közvetítői Canossa-járás. Nincs haladás. Az amerikaiak rendelkezésére bocsátják a macedón hadseregnek saját légi fel- derítésű, illetve hírszerzési információit. A helyszínen nem kevesek röhögnek azon, hogy milyen jól mutathatnak az albán hegyi parasztok szamárban, illetve a csirkéket etető nénikék felülről. Mindenki tudja, hogy itt szó sincs szervezett gerilla hadseregről, bázisokkal, menetelő oszlopokkal, mint volt Koszovóban. Aztán valami változik. Robertson és Solana egyszerre fegyveres leszámolást követel. „Meg kell semmisíteni a lázadókat” mondja Solana, Szkopjéban szolgáló diplomaták szerint Robertson szó szerint kijelenti, hogy „lőjék szét a seggüket!”.

Valószínűleg az urak tudomására jutott, hogy Európa legfőbb szövetségese, az USA, piszkos játékot folytat a háttérben. Brüsszelben tartózkodó amerikai kormánytisztviselő jelentette ki ezekben a napokban, hogy “ha az európaiak Egyesült Európai Államokat akarnak, illetve Egyesült Európát, meg

kell, hogy tapasztaljak a saját Vietnamjukat!”.

A macedónok offenzívát ígérnek, illetve ultimátumot intéznek a most már a tetovói dombokról is lődözgető banditákhoz (akik ekkor sem lehetnek többen 250-300-nál). Az ultimátum lejárta előtt egy nappal, Gosztivártól (a Sar-hegység déli része) néhány kilométerre, egy albán hegyi falu focipályáján felsorakozik 3500 ember. Teljesen egyforma egyenruhában, egységes fegyverzettel (egyetlen egy kínai AK-t sem lehet látni, ami jellemző a Koszovói, illetve a dél-szerbiai fegyvereseknél). A parancsnok bejelenti a – Koszovóból ismert- Atlanti Brigád, illetve a Nemzeti Felszabadítási Hadsereg megalakulását. (UCK – itt a K nem Koszovót, hanem Kombátare- t jelez, azaz Nemzetit). Időben szinte ugyanakkor, Kumanovóból, Szkopjéból, Gosztivárból, Tetovóból és a Sár Planina (hegység) több pontjáról „lövésekről” érkezik jelentés. Az esetek többségében a levegőbe adott lövésekről van szó. Jelzés csupán. A focipályán közben folyik a katonai rendezvény. Albán nemzeti dal. Két rövid beszéd. Parádé. Elvonulás.

A helyszínen, az egyenruhásokon kívül még legalább 1200-1500 ember tartózkodik. Köztük a KAPU munkatársa. Bejelentik az ünnepség végét. Nem telik el egy félóra és a környéken legfeljebb birkák bégetése, tyúkok kotkodácsolása hallatszik. A fegyveresek egy szemvillantás alatt eltűnnek. Úton Albánia felé, szamárháton, a kísérőm, aki tiszt az új UCK-ban, közli: „Most megnézhetik magukat a szlávok! Mi nem fogunk összevissza lövöldözni. Hazamegyünk, és várunk!”

A macedón „offenzíva” beindul. Áldozatul esik egy Tetovo fölé magasodó török kori vár – legalább 350 éves. Tűzijáték a média részére. Ég néhány ház. És indulnak a tankok a hegynek. Mondom: a hegynek. A képernyők előtt ülő katonatisztek az egész világon elképed ve nézik a barom fölvonulást. Ami két dolgot jelenthet: vagy a szlávok hülyék, vagy a hegyen nincs ellenség, és a nem hülye szlávok ezt jól tudják. Az „offenzívának” vége. Nincs se halott, se fogoly „lázadó”. Több mint érdekes. Aztán csönd. Illetve mégsem. Solana siet, a béke beköszöntével kijelenteni ‘Itt az ideje a Macedón Alkotmány módosításának! Az albán kisebbséget megilleti az államalkotói státust ugyanúgy, m int a macedón szlávokat!”. Kész. Szinte lövés nélkül győztek az albánok. A CIA befuccsolt. Nem szállt be a „konfliktusba” a helyi albánság, amely zseniálisan kitartott a már megszerzett politikai eredményeknél, nem szállt be Albánia, nem szállt be Bulgária, nem szállt be Görögország és nem szállt be Törökország, ahol a politikai elitnek egyébként jól jött volna – a tragikus gazdasági válság közepette – egy külső konfliktus. Nem esett szét az Európai Unió. De az „amcsik” nem hagyják abba.

5. fejezet amelyben játszadozom egy esetleges következő – legrosszabb – szenzációval: Erdély

Pár hónapja, hogy néhány közép-európai fővárosban az ott szolgáló diplomaták azzal szórakoztatják magukat, hogy bizonyos rémhíreket kóstolgatnak. Egyre gyakrabban elhangzik az a kérdés, hogy “a magyaroknak, akik legalább olyan szétszabdaltságban élnek a Kárpát- medencében, mint délen az albánok hogyhogy nem/hogy, hogy nem jutott az eszükbe a saját UCK létrehozása, mondjuk a Vajdaságban (Délvidék) vagy Erdélyben…?

 

FIKCIÓ KÖVETKEZIK!

R nap (R mint robbanás) előtt 90 nappal

Egy, Magyarországról az ötvenes években elköltözött amerikai (X úr) támogatásáról biztosít néhány fiatalt a külföldön zajló magyar–magyar találkozón. X kijelenti, hogy már évek óta arra vár, mikor jelentkezik Erdélyben egy „markánsabb, radikálisabb” az RMDSZ-nél „nemzetibb” álláspont. (X úrról: dúsgazdag, bár Amerikában a magyarok körében, nincs aki tudna, az illető gazdagsága miből származik.)

R nap előtt 80 nappal

X megjelenik Erdélyben, és átad egy nagyobb összeget a „csoportnak”. Kulturális tevékenységre és a magyar öntudatot növelő propagandamunkára.

R nap előtt 70 nappal

A magyarlakta, nagyobb erdélyi és székelyföldi városokban falfeliratok jelennek meg: „Ki a románokkal! Magyar Erdélyt!”

R nap előtt 60 nappal

Az első Efsz, illetve SZTSZ rövidítések megjelenése a falakon.

R nap előtt 50 nappal

Kiderül, az EFSZ: Erdélyi Felszabadítási Szervezet, az SZTSZ: Székely Terror Szervezetet jelent.

R nap előtt 30 nappal

Röplap kampány és keményebb szövegek a falakon.

R nap

Robbantásos merényletek több romániai nagy- és középvárosban. Az EFSZ vállalja a merényleteket.

R nap után 1 nappal

Csapdába csalnak két román rendőrt M-ben, öt csendőrt R-ban. Hét halott.

R nap után 2, 3, 4 nappal

A román hatóságok kijárási tilalmat rendelnek el, tömeges házkutatások. Több esetben bántalmazzák a helyi lakosságot. Kigyullad néhány ház, pajta, egyéb. Megerőszakolnak egy-két magyar lányt, asszonyt…

R nap után 10 nappal

Az EFSZ felkelésre szólítja fel a magyar nemzetiségű romániai lakosságot.

R nap után 11 nappal

A Magyar Köztársaság az ENSZ Biztonsági Tanácsának az összehívását követeli.

R nap után 12 nappal

Rendkívüli állapot Romániában. Magyarországon a legmagasabb harckészültségbe helyezik a nem létező Magyar Honvédséget…

Valóság

Még mindig gonosz vagyok: a jelenlegi elnököt az USA-ban már megint Bush-nak hívják és egy kiszuperált, volt tábornok a külügyminisztere… Egy felelős beosztású valaki 2001. április 10-én magánbeszélgetésen kijelentette: „a magyar kormánynak tudomása van arról, hogy a macedóniai események mögött a CIA áll”.

Tudják-e, hogy mi vagyunk a következő menüpont az EU-t szétrobbantani akaró, gazdasági-pénzügyi válság (lásd: KAPU, 2001/3.) küszöbén álló Amerikai Egyesült Államok étlapján?

Rózsa-Flores Eduardo