Tíz százalék – ennyit szoktunk borravalóként adni, ennyi a suttyomban megnyert közbeszerzés összegének borítékban átadott aránya, tíz százalékot ad az üzlet értékéből a nyugati korporáció a megvehető kelet-európai politikusnak, ha elintézi a cégre szabott törvényi hátteret és tíz százalék a felelősség aránya, ha aktív részese vagy egy olyan tömeggyilkosságnak, amelynek azért tartózkodtál a helyszínén, hogy megelőzd azt. És te, kedves olvasó, ha azt hitted, hogy a srebrenicai vérengzés egy délutánon zajlott le, amíg a holland katonák épp cigiszünetre mentek, akkor nagyon tévedsz, de ez a cikk neked (is) szól. 

A holland legfelsőbb bíróság meghozta döntését Srebrenicával kapcsolatban: a holland állam 10%-ban tehető felelőssé a második világháború utáni legnagyobb európai népirtás miatt. Ha azon gondolkozik a kedves olvasó, hogy egy népirtás esetében mennyire arcpirító a százalékban mért felelősség megállapítása, akkor tegyük még hozzá: a legfelsőbb bíróság még mérsékelte is a másodfok döntését, ahol 30%-os felelősséget állapítottak meg – első fokon viszont még a teljes felelősségről szólt az ítélet, ennek következtében, az ítélet kihirdetése után (2002-ben) a teljes holland kormány lemondott. A pert egyébként a lemészárolt férfiak feleségei, és kisfiúk anyukái által Srebrenicai Anyák néven alakult csoportja indította a holland állam ellen, akik az ENSZ ellen is benyújtottak egy keresetet, de hamarosan kiderült, hogy az ENSZ nem perelhető…

A holland állam tehát 10%-ban felelős a srebrenicai mészárlásért, az indoklásban a bíróság rámutatott: ennyi esélyük lett volna a holland katonáknak, hogy megakadályozzák a népirtást. Engem erősen érdekelne, hogy miként számolta ezt ki ilyen pontosan a bíróság, illetve az is, hogy, ha már a nevük is az, hogy „békefenntartók”, ha már azért voltak odavezényelve, hogy védjék Srebrenica városát, azt a várost, amelyet nemzetközileg védettnek nyilvánítottak, akkor …, áh, hagyjuk.

A helyzet viszont az, lévén az ENSZ nem perelhető, a bíróság ezen ítélete így is mérföldkőnek mondható, hiszen nem sűrűn fordult elő mindeddig, hogy egy országot elítéljenek az ENSZ-hadtest bűne miatt, holott az akkori események forgatókönyveit visszaolvasva szinte érthetetlen, hogy miért tököltek az egyértelmű parancsokkal az ENSZ New York-i központjában, egyáltalán, miből gondolták, hogy Szarajevó bombázása, a vízért sorban álló anyák lepuffangatásából sportot űző szerb mesterlövészek, Vukovárt a föld színéről kis híján eltörlő szerb hadsereg majd valamiféle humánus eljárásban wellness hétvégére hordozza a fogságukba esett bosnyákokat.

Akárhogy is, az ítéletben benne van az egykori gyarmatosítók mára demokratikus értékek őrzőjévé átvedlett, tipikusan nyugati kétszínűsége: a pénz! Azzal ugyanis a holland állam is tisztában van, hogy:

a. nem tagadhatja le siralmas szerepét az eseményekben, és

b.: az ítéletből egyenesen következik, hogy az őket beperlő bosnyák áldozatok hozzátartózói kártérítésben részesülnek

tehát nem mindegy, hogy 10, 20, 30 vagy 100%-ban felelős a holland állam, így aztán patikamérlegen kiszámolták, hogy mennyi pénzt akarnak erre áldozni, aztán hozzáigazították a felelősség arányát büdzséhez. Tökéletes, nem?

Bosznia és benne Srebrenica a népirtás előtt

Ezen írásom „bátyám”, Rózsa Flores Eduardo, valamint a bosnyák és horvát frontokon életüket áldozó magyar önkéntesek emlékének ajánlom, továbbá tiszteletem jeléül a még ma is közöttünk járó névtelen hősöknek, ismerőseimnek, barátaimnak, akik életüket kockáztatták a kis népek szabadságának ideájáért! Sic semper tyrannis!

Srebrenica az a háború sújtotta Bosznia-Hercegovina település, amit a nemzetközi közösség védett zónának minősített, miután a környék bosnyák falvaiban és városaiban a szerbek eljátszották az etnikai tisztogatás című CCCC -játékot (a szerb címerben is megtalálható négy cirill C betű jelentése: „Samo sloga Srbina spasava” – „Csak az egység menti meg Szerbiát” – a partizán idők óta a szerb nackók kedvelt jelmondata, a balkáni háborúk idején a csetnikek használták előszeretettel, ennek van egy modernebb változata is, miszerint „ahol egy szerb él, az szerb föld”) ezért aztán sok ezer bosnyák menekült ebbe a városba, elvégre itt biztonságban lesznek, gondolták ők, és nem is tévedhettek volna nagyobbat.

A „sok ezer bosnyák”-ot vegyétek komolyan: alig két év alatt (1993-tól, a nemzetközileg védett terület státusz kihirdetése után) a város lakossága 42 ezerre duzzadt, az 1991-es népszámláláskor létező 5754-hez képest. Ez olyan, mintha Székelyudvarhely lakosságánál is pár ezerrel több ember hirtelen átköltözne, mondjuk Nyárádszeredába, de olyan gyorsan, hogy a következő évi Tusványosra már Szeredából utaznának fel az egykori udvarhelyiek – na, remélem eléggé kontrasztos képet festettem ide.

A település nemzetközi közösség által szavatolt védettségét a holland ENSZ-katonák kellett volna valóra váltsák. Az ENSZ 1993 határozata alapján az addig folyamatos támadás alatt álló várost biztonságos területté nyilvánította. Hogy mik történtek az 1993-ig tartó Srebrenica elleni ostromban? Például a gyermekmészárlás néven ismertté vált szerb gyilkosságok – a bosnyákok, a szerbek és az ENSZ közötti egyezségnek köszönhetően (1993. március 31) az addig támadás alatt álló Srebrenicából békésen elmehettek (volna) a nők és a gyerekek. A szerbek tettek róla, hogy ez ne így legyen, mintegy 200 gyereket öltek meg a szerbek a srebrenicai általános iskola udvarán.

Április 18-án meg is érkeztek az első kéksisakosok Srebrenicába, pontosabban gyártelepére, Potocariba, s ha már ott voltak, meg is egyeztek Mladiccsal a következőkben: a kéksisakosok begyűjtik a fegyvert az addig önvédelemre berendezkedett bosnyákokról, a szerb hadsereg pedig cserébe visszavonja a környékről a nehézfegyverzetét. Na, ahogy te visszavontad, kedves olvasó, Mladics is pont így tett – miközben az ENSZ-katonák, ha nem is teljes egészében, de a bosnyák lakosság jelentős részétől elvették a fegyvereiket, addig Mladics meg sem mozgatta nehézfegyverzetét, pedig az április 18-án a szerbek által is aláírt egyezmény ezt tartalmazta:

• Demilitarizálják Srebrenica és Zepa térségét, a demilitarizált övezet pontos határait az UNPROFOR parancs­noka jelöli ki, amely határok a későbbiekben a szerző­dő felek akarata szerint megnövelhetők.
• A demilitarizált övezetet bosnyák, szerb és angol felira­tú táblák jelzik, az övezeten belül minden katonai had­művelet szigorúan tilos!
• Minden katonai, félkatonai szervezet ki kell, hogy vo­nuljon a megjelölt zónából, vagy át kell, hogy adja a fegyverzetét, harci felszerelését az UNPROFOR-nak.
• A demilitarizált zóna életbelépésének időpontja Srebrenicában 1993. május 10. 17.00 óra, Zepában pedig 1993. május 12.17.00 óra.
• A fegyverek beszolgáltatását a szerződő felek három-­három katonai parancsnoka mellett az UNPROFOR ka­tonai parancsnokai végzik, illetve ellenőrzik.
• Az UNPROFOR az átvett fegyverzetet, robbanóanyagot elkülönítve őrzi.
• Az UNPROFOR végzi a demilitarizált övezet ellenőrzését, ennek érdekében megfelelő számú ENSZ katonai megfigyelő tartózkodik a térségben. Amíg a szerződő felek nem állapodnak meg máshogy, az UNPROFOR a demilitarizált övezetekben legkevesebb egy századot állomásoztat, ahol szabad ki- és bejárása lesz a zónán belül, illetve kívül egyaránt.
• A demilitarizált övezetben az UNPROFOR képviselőin kívül senki más nem viselhet fegyvert, nem birtokolhat lőszert. A katonáknak nem engedik meg a zónába való bejárást, illetve az ott-tartózkodást.
• A demilitarizált övezeteken belül a lakosság túlélésé­hez elengedhetetlenül szükséges alapvető ellátásokat, különösen a vízellátást biztosítják, ezek ellenőrzését az UNPROFOR végzi.
• Teljes szabad mozgást biztosítanak a zónán belül minden humanitárius élelmiszer- és orvosi szállítmánynak, továbbá az óvóhelyek megközelítése is a lakosság szük­ségleteinek megfelelően alakul.
• Mindkét szerződő fél garantálja, hogy a súlyos sebesültek oda és abba a kórházba mehetnek, ahová ezt ők kérik, a szállításról az UNPROFOR gondoskodik, légi és közúton.
• Mindkét fél kötelezettséget vállal arra, hogy átadja az UNPROFOR-nak a részletes aknatelepítési térképet.
• A felek átadják az UNPROFOR-nak a foglyok neveit és a bebörtönzés helyszínét tartalmazó listát, továbbá a meggyilkolt katonák és azok helyszínét tartalmazó lis­tát egyaránt.
• Amikor a szerződő felek az UNPROFOR jelenlétében megállapodnak a hadműveletek befejezéséről, az összes nehézfegyverzetet, ami a srebrenicai és zepai de­militarizált övezet számára veszélyt jelent, visszavon­nak.
• A nehézfegyverzetet és a tankokat begyűjtik, lehetőleg a demilitarizált övezeteken kívül, ennek felügyeletét az UNPROFOR végzi.
• A gyalogságot visszavonják, nagyjából 1,5 km-es távol­ságig azért, hogy a gyalogság fegyverzete ne jelenthes­sen veszélyt a védett zónában.
• A szerződő felek minden vitás kérdést az UNPROFOR jelenlétében megbeszéléssel, egyeztetéssel rendeznek

Így kell békét fenntartani, máshonnan nézve, így kell beszopni a szerb cselt, akik a maguk részéről köszönték szépen a nyugatiak naivitását, jót röhögtek rajtuk, és ott folytattak mindent, ahol azelőtt abba sem hagyták. (A „beszopást” nem véletlenül említem: a szerb csetnikek, majd később a szerb maffia is előszeretettel tette azt meg, hogy, miután átjutott egy ellenőrző ponton, vagy lerázta üldözőit, a földbe szúrt egy fogkefét, jelenése: szopás után mossál fogat – a ’90-es években, amikor a szerbek még úgy járkáltak át a szerb–magyar zöldhatáron, mintha csak a szomszédba ugranának át egy pohár vízért, ez általános jelenség volt…)

1994-es felvétel Srebrenicából, ahol a végzetüket még mit sem sejtő bosnyákok üzennek a világban szétszóródott rokonaiknak, ismerőseinek. A felvételeket Velid Delic készítette, holtteste soha nem került elő…

 

 

Azonban a fent ismertetett egyezség arra jó volt, hogy a környék, sőt, távolabbi környékek bosnyák lakóit, akik már elszenvedték a szerb reguláris hadsereg, és a hozzájuk csapódó paramilitáris alakulatok kegyetlenségeit (csetnikek, Skorpió, a Nisből származó elit kommandó, Arkán-kapitány „tigrisei” stb.) elkezdjenek Srebrenicába özönleni, gondolván, ha már a nemzetközi erők védik a területet (Srebrenica és környéke esett nemzetközi védelem alá, egy 10 km. X 15 km. területet kell elképzelni…), akkor ott csak több az esélyük a túlélésre. Erősítette ezt a gondolatot az is, hogy a várost 1992-ben a szerbek már egyszer elfoglalták, de a szedett-vedett, jórészt parasztokból, munkásokból, egyszerű emberekből álló és csapnivalóan felfegyverzett bosnyákok, hősies csatában egy hónap után visszafoglalták a szerbektől. (A holland kéksisakosok ezektől a bosnyákoktól veszik el majd a fegyvert…)

Azt azonban a nemzetközi erők is tudták, hogy a megállapodás előtt nemhogy háborús cselekmények, hanem konkrét etnikai tisztogatások történtek Boszniában – minden egyes esetben a szerbek a kivitelezők, a bosnyákok az áldozatok – már 1991-ben és 1992-ben a következő bosnyák települések áldozatául estek a szerbek által folyatott etnikai tisztogatásnak: Bijeljina,Zvornik, Bratunaci, Vlasenica – és innen a foglyokat (leginkább fiatal fiúkat és férfiakat, abból a célból, hogy ne maradjon bosnyák férfi, aki „reprodukálni” tudná a népet – mondta volt Karadzsics és Mladics több nyilatkozatában!) koncentrációs táborokba szállították.

A második világháború után ez volt az első koncentrációs tábor Európában, és az európai nagyhatalmak úgy tettek, mintha esne az eső… Ezekben a táborokban a legkülönbözőbb módon kínozták foglyaikat, igazán szerencsésnek mondhatta magát az, akit csak úgy simán főbe lőttek, de az, ha a hosszabb időt igénybe vevő, és szenvedéseidet némileg elnyújtó agyonverésben részesültél szintén könnyű halálnak számított. Néhány kínzási módszer a túlélők, szemtanúk, és szerb katonák tanúvallomásai alapján:

• verés
• étel- és italmegvonás
• élve eltemetés
• vízbe fullasztás
• árammal való kínzás
• fajtalankodásra való kényszerítés (egymás levizelése, egymás ürülékének elfogyasztására való kényszerítés)
• az élő fogoly valamely szervének kivágás, majd annak megetetése a másik fogollyal
• nemi erőszakok a kiskorúakkal (a legfiatalabb áldozat négy éves kisfiú, és öt éves leányka), nőkkel,- nem ritkán terhes nőkkel – és férfiakkal szemben

Íme, kis ízelítő a modern kori koncentrációs táborokból:

 

 

 

 

 

 

 

 

Mindezek még a védett területről szóló megállapodás előtt már megtörténtek, ahogy Szarajevó ostroma sem kellett volna túl sok bizalmat tápláljon a szerbek irányába. A három évig tartó ostrom alatt mintegy 19 ezer ember vesztette el életét, többségük civil, köztük kétezer gyermek.

A szerbek folyamatosan lőtték a várost gránátokkal, aknavetőkkel, de a nemzetközi közösség katonai erőinek parancsnoksága tisztában volt a szerb orvlövészek gyakorlatával is, legalábbis a szarajevói napirenden levő orvmerényletek alapján aligha lehetett volna kétsége afelől, hogy a Srebrenicai egy kilométer távolság inkább vicces, mint komoly megoldás.

 

 

 

 

 

 

 

 

ERŐS IDEGZETŰEKNEK:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mindezekkel a nemzetközi erők vezetése is tisztában volt, de Srebrenica sem egyik napról a másikra történt!

Az 1993-as megállapodást, ahogy fentebb írtam, a szerbek basztak betartani. Egy tankot, vagy egyéb nehézfegyverzetet sem adtak le, a nehézfegyverzetet, a tankokat, az orvlövészeket, a csetnikjeiket a várostól 1 km távolságra vonták vissza, így a lehetőség, hogy folyamatosan terror alatt tartsák a bosnyák civileket, továbbra is fennállt – és éltek is vele.

Az orvlövészek különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságai már legkésőbb Szarajevó óta el kellett volna gondolkoztassák a katonai vezetőket (hogy ne említsem Vukovárt, Dubrovnikot stb…). egy korabeli szerb orvlövész így nyilatkozott munkásságáról: „minek pazaroljak két golyót? Ha lelövök egy gyereket, akkor megölöm az anyját is, mert a gyereke halála az elhozza az anya halálát is”! Sokat elmond a mentalitásról, nem?

 

Mindezek, ismétlem, már jóval Srebrenica előtt ismertek voltak a nyugati államok és katonai erők vezetőinek körében, de a szarajevói ostrom kialakulása előtt sem tettek semmit, hogy megelőzzék azt – holott Horvátország, Szlovénia esete már megmutatta, hogy mire képes a szerb hadsereg és a paramilitáris alakulataik –, így a civilek elleni gyilkosságok hamarosan napirendi cselekménnyé váltak Szarajevóban, az említett mesterlövészek, az  Institute for Research of Crimes against Humanity and International Law 2012-es számításai szerint legkevesebb 53 gyermek életét oltották ki, és ez a szám valószínűleg csak töredéke a valósnak, talán épp 10%-a, hogy kellően cinikus legyek, 1993-ban pedig nagyjából hatvankétezer 14 év alatti gyerek élt Szarajevóban. (Szarajevó ostroma alatt az eddig ismert adatok szerint legkevesebb kétezer gyermek vesztette életét!)

Ha mindez még nem lenne elég, akkor tessék: 1994. február 25-én a szerbek egy 120 mm-es aknát lőttek be a szarajevói piac kellős közepére: 68 ember vesztette életét, és 200-nál is többen sebesültek meg.

 

A szörnyűséges képeket a világ híradói annyira felkavarónak érezték, hogy csak megvágva mutatták be, a jóérzésű emberek felháborodása azonban így is elérte azt, hogy pár napig komolyabban foglalkozzanak Boszniával a nemzetközi nagyhatalmak, viszont Srebrenica, és a többi bosnyák területen folytatott etnikai tisztogatás így is folytatott tovább – akár azt is mondhatnám, hogy zavartalanul, hacsak nem számoljuk azt a pár légitámadást, amit az amerikai NATO-gépek hajtottak végre a szerb állások ellen.

 

A nemzetközi erők légitámadásai ugyanakkor abbamaradtak, engedték magukat megzsarolni a szerbek részéről, hiszen a szerb hadsereg minden légitámadásra azzal válaszolt, hogy ENSZ-katonákat ejtett foglyul, és azzal fenyegetőzött, hogy kivégzik őket. A nemzetközi erők némileg meglepődtek azon, hogy a háborúban vissza-vissza lőnek, így hátrább léptek egyet, vagy inkább kettőt, ahogy azt a Srebrenicát védő hollandok is tették, látni fogjuk ezt később.

Térjünk vissza Srebrenicához

Az 1993-as védett területté nyilvánítás után mintegy 45 ezer bosnyák tömörül össze ezen a területen. Az 1994-es esztendő során, a szerbek már nem is tagadják, a látszatra sem adnak, hogy az eredeti megállapodást betartsák. Miközben javában tárgyalnak (ezt is leginkább amerikai nyomásra, és amerikai részvétellel sikerült elérni, néha kifejezetten az angol, francia és orosz érdekek ellenében, a németek passzivitása mellett!!!) a nemzetközi erők a szerbekkel, készül a Daytoni Békeszerződés, Srebrenicában ebből szinte semmi sem érződik:

• szerb hadsereg rendszeresen megakadályozza, hogy az ENSZ segélyszállítmányok bejussanak a védett területre
• a Srebrenica-Zepa közötti úton, lesből támadva, a szerbek megölnek több tucat fegyvertelen civilt
• a szerbek többször foglyul ejtenek holland katonákat, céljuk az erőfitogtatás, illetve különböző alkuk, előnyök kizsarolása. Ezek rendszerint sikerrel is járnak… A NATO 1994 őszén légitámadást intéz a szerbek udbinai támaszpontja ellen, válaszul Mladicsék hetven holland katonát ejtenek foglyul, ezeket egy hét múlva sértetlenül elengedik.
• 1995 elején a szerbek elfoglalják a védett zóna stratégiailag egyik legfontosabb pontját, Banderiját
• 1995 márciusában, a mészárlás előtt nagyjából négy hónappal (!!!) az ENSZ-erők parancsnoka és Ratko Mladics találkozott Srebrenicában. Mladics itt eléggé világosan értésére adta az UNPROFOR helyi paracsnokának, hogy Srebrenicát el akarják foglalni, világosan kimondta: a szerb csapatok nem állnak meg a védett övezetnél! Cinikusan megígéri, hogy megvédi a civil lakosságot…
• Pár nappal később Radovan Klaradzsics kiadta az ún. 7-es számú direktívát, ami előirányozta Zepa elválasztását Srebrenicától, valamint a védett övezet muzulmánoktól való „megtisztítását”! Utólag kiderült, az amerikai, a brit és a francia titkosszolgálatok tudtak erről a parancsról, de nem tettek semmit…

Az 1995-ös esztendőre a szerbek úgy gondolták, hogy már elég erősek, hogy lezárják az elhúzódó harcokat, és befejezzék nagy művüket, a Nagy-Szerbia létrehozását.

Nemcsak a bosnyákok, de a nemzetközi erők elleni támadások, agresszív fellépések is nagyobb gellert kaptak, az addigi megállapodásokat már annyira sem vették komolyan, mint előtte, és az sem volt valami sok…

 

A mészárlást közvetlenül megelőző időszak eseményei, alapvonalakban

A fentiek csak nagyon sarkos bemutatása annak, hogy milyen környezetben kellett értelmezniük a nemzetközi erőknek a bosnyák civilek védelmét, és sok más, egyébként nagyon súlyos esetet meg sem említettem, de azt hiszem a kedves olvasó eddig már rájött, hogy milyen körülmények uralkodhattak Boszniában 1992 és 1995 júliusa, a srebrenicai mészárlás elkövetése között. Aligha merész az a következtetés, hogy egy védetté nyilvánított terület megvédésére komolyabban kellett volna készülniük a hollandoknak. Nem ezt tették, s ez még csak apróság ahhoz képest, amit a mészárlás idején tettek.

1995. május 25. – a Tuzla központjában összegyűlő bosnyák civilek, főként fiatalok közé a szerbek belőnek néhány gránátot. Meghal 71 ember, főként fiatalkorú. Egyikőjük sem volt felfegyverkezve.

1995. május 26. – a szerbek Pale-hez közeli állásai ellen támadást intéz két NATO-gép. Másnap már hat, fegyvereket és lőszert rejtő bunkert is lebombáznak az amcsik. Válaszul a szerbek fokozzák a nemzetközi erők katonáinak foglyul ejtését, május 28-án 30 brit katonát ejtenek foglyul, ezzel már összesen 300 különböző nemzetiségű katona esik a szerbek fogságába.

Június elején az övezeten belül élő bosnyákok sejthették, a nemzetközi erők és a szerbek pedig már biztosan tudták: idő, méghozzá rövid idő kérdése, és Mladics bevonul Srebrenicába. 1995. június negyedikén Zvornik városában találkozott egymással Ratko Mladics és a Boszniában állomásozó ENSZ-erők francia főparancsnoka, Bernand Javier, és ezek ketten megállapodtak abban, hogy a szerbek elengedik foglyaikat, köztük persze a francia ENSZ-békefenntartókat, Mladics pedig még azt is megígéri, hogy többet nem támadják meg az ENSZ katonáit és állásait… Mit adott cserébe a francia főparancsnok? Az ENSZ többet nem járul hozzá, hogy a NATO bombázza a szerb állásokat!

Érthetetlennek tűnik? Elsőre igen, de, ha végignézzük a korábbi NATO-n belüli tárgyalások anyagait, ahol a szerb agresszió megállítását szerették volna elérni az amerikaiak, akkor már egyértelműbb a kép: a franciák ugyanis azért nem járultak hozzá több NATO-akcióhoz, mert ők hagyományaik szerint „fegyverbarátságban állnak” a szerbekkel. Igen. (Nagy-Brittania szintén saját érdekeire hivatkozva állt el a beavatkozástól, Németország jobbára passzív maradt, Oroszország nyíltan a szerbek pártját fogta, óh, vajon miért, már akkor is élt az ortodox testvériség…)

A tárgyaláson részt vevő Rupert Smith tábornok ki is akadt, és keményebb fellépést sürgetett a szerbek ellen, amire Javier a következőket válaszolta: „A szerbek számára az len­ne a legelfogadhatóbb, ha az emberek elhagynák az enklávét” – mármint a civilek hagyják el a nemzetközi erők által védetté nyilvánított övezet, ráadásul úgy, ahogy tudják, a szerb gyűrűből jöjjenek ki saját maguktól… Azért, hogy a srebrenicai mészárlás végül ekkora méreteket öltött, de talán azért is, mert egyáltalán megtörténhetett Bernand Javier felelőssége vitathatatlanan. (Vajon 10%?)

Egy etnikai tisztogatás naplója:

Július 2.:

Zivanovic tábornok aláírja a „krivaja-95” parancsot, amely Srebrenica megsemmisítéséről, és az ott élő emberek elűzéséről szól. Az azóta nyilvánosságra került szerb katonai tervekből egyértelműen kirajzolódik a szerb szándék: meglepetésszerű támadás Srebrenica ellen, az így kialakult pánik miatt a minimálisra redukálják a kitörés lehetőségét, és a lehető legszűkebb katonai gyűrűt vonják Srebrenica köré.

Július 6.:

Hajnalban megindul a szerb támadás. Értsd: a védett övezet, és magának Srebrenica városa is szerb rakétatűz alá kerül. A város körüli falvak lakói között kitör a pánik, többen a biztonságosabbnak vált Srebrenica felé menekülnek, sokan azonban a környező erdőkben bujkálnak. Az ENSZ-erők holland katonái a város és a védett övezet legmagasabb pontjain voltak, így tökéletesen láthatták, hogy mi történik odalent. Ton Karremans, a védett övezet holland parancsnoka meglepődött, de nem tervezett semmiféle válaszcsapást, mert a diplomáciai megoldásokban bízott, ezért telefonálgatni kezdett, jelentéseket írt, és választ kért a szerbektől. Szerintem egyébként tökéletesen látta el katonai parancsnoki minőségéből adódó feladatát, elvégre, amikor aknák százai hullanak a civilekre az ablakod alatt, akkor ezt kell tenni: jelentéseket írni, és válaszokat kérni…

Július 7.:

A szerbek elfoglalják a Potocariban található ENSZ-bázist, ahol sok bosnyák menekült is tartózkodott. A holland katonák SEMMILYEN ellenállást nem tanúsítanak. A szerbek Potocari-i bázisra való bevonulása után alig pár órával megjelenik ötven busz és teherautó, a bosnyák menekültek felpakolják, és elindítják őket Tuzla felé. A holland katonák szeme sem rebben. Az így elszállított menekültek tekintélyes részét az út mellett, a közeli erdőkben a szerbek kivégzik, főként a férfiakat, több fiatal lányt elrabolnak, akik később a csetnikek bordélyaiban kötnek ki, majd eladják őket külföldre, akad, akit még ott helyben megerőszakolnak. Mindezek ellenére sem Karremans, sem a többi ENSZ és NATO vezető semmi okot sem látott arra, hogy átértékeljék a helyzetet. A holland parancsnok a fenti események ismeretében úgy fogalmazott: „a cél, hogy provokálják és megfélemlítsék a bosnyák hadsereget és a holland csapatokat” – ami eléggé enyhe ábrázolása az éppen az orra előtt zajló eseményeknek, de még ez is megkövetelné, hogy komolyabb harci készültségbe helyezze a katonáit – persze, hogy nem ezt tette, és a pokol kapui megnyíltak, a kilincsen pedig holland ujjlenyomatokat találunk!

 

Július 8.

A szerbek tankokkal, aknavetőkkel támadják a védett övezet déli részét. Időközben kiderül, hogy a július hetedik napon, a holland állás ellen elkövetett szerb támadás miatt az állásban szolgálatot teljesítő kéksisakosok egy puskalövés nélkül adták át állásukat a szerbeknek, akiktől szabad elvonulást kaptak. (Az említett Foxtrott nevű állás remek további támadási lehetőséget biztosított a védett övezet ellen, lévén stratégiai ponton feküdt!) A bázisra való visszaútjuk során a szerbek támadást intéznek autójuk ellen, két holland katona meghal. Karremans mit gondolt ezek után? Hogy a szerbek nem törekednek a védett övezet teljes megszállására, és nem kívánják a totális győzelmet. Igen, ezt jelentette Karremans!

Július 9.

Heves szerb tüzérségi támadások, Mladicsék elfoglalják Bibici települést, ami a Srebrenicához vezető útjuk egyik fontos állomása. A pár tucat bosnyák hazafi, kezdetleges fegyverekkel alkalmatlan volt a szerb túlerő nemhogy megállítására, de arra sem, hogy bár egy fél percig megállítsa a rohamot. Sokan vesztik ekkor életüket a bosnyákok közül – sok a sebesült is, a lakosság egy része szétszóródik a környező erdőkben. A szerbek tiszta izomból nyomulnak előre, a svédek által Slapoviciban felépített menekülttábor 3500 lakója pedig menekülni kényszerült, ráadásul máshova nem is tudtak, mint Srebrenica központjába, ami már így túlzsúfolt volt. Ennek a napnak az estéjére a Srebrenicával szomszédos Pusmulici és Ljubisavici falvak teljesen kiürülnek, a szerbek gyújtogatnak, fosztogatnak. Ugyancsak ezen a napon a szerbek hatalmukba kerítenek még három holland állást (szintén egy puskalövés nélkül!), de Karremans szerint még mindig nincs ok különösebb aggodalomra, és nem kéri a NATO légitámadását, sőt, jelentésében megpróbálja erről lebeszélni feletteseit: „A légierő, a CAS – Close Air Support – bevetése vélemé­nyem szerint még nem tanácsos. A légierő bevetése csak provokálná a szerbeket, és ily módon csak még inkább támadnák a megfigyelőállomásokat, a menekülttáborokat és magát Srebrenicát is.” – írja a 10%-os felelősségét akkor még nem ismerő holland parancsnok. Érdekességképp jegyezzük meg: a holland Honvédelmi Minisztérium ezen a nap estéjén a következő üzenetet küldi a srebrenicai és zepai zónát védő hollandoknak: „minden, számukra rendel­kezésre álló eszközt felhasználva akadályozzák meg, hogy a szerb csapatok továbbnyomuljanak Srebrenica felé.”

Ebből két dolgot máris biztosan kikövetkeztethetünk: Hollandiában jobban tudták mi zajlik Boszniában és Srebrenica környékén, mint a helyszínen levő holland katonai parancsnok, és – amint azt a következő nap eseményeit megismerve egyértelműen látni fogjuk – a helyszínen szolgáló hollandok megtagadták ennek a parancsnak a végrehajtását! Sőt, a holland védelmi minisztérium még azt is megmondta, hogy a védett zóna déli részébe összpontosítsák erőiket a hollandok, de ezt is leszarték Karremansék.

Ugyancsak ezen a napon a Srebrenica környéki falvakból (Zeleni Jadar, Slapovici, Pusmulici, Ljubisavici) elűzött bosnyákok azon része, akik már nem találtak maguknak helyet a városban, elindulnak Potocariba, az ENSZ-bázisra, mintegy 3 km hosszú menetoszlopot alkotva.

Július 10.

A bosnyákok ellentámadása: igen, történt egy ilyen is! 10-éről 11-re virradó éjjel azzal telt a bosnyákok számára, hogy összeszedték ami fegyverük volt, és megtervezték az ellencsapást. Hajnali öt órakor, Ibro Dudic őrnagy vezetésével megindul a bosnyák ellentámadás, ami annyira meglepte a szerbeket, hogy Ljubisavic irányba visszavonultak, maguk mögött hagyva sebesültjeiket, és fegyverzetük jó részét. A bosnyák erők visszaszorították a szerbeket a július nyolcadika előtti vonalak mögé, és – a korábbi egyeztetéseknek megfelelően – abban bíztak, hogy a holland katonai segítséggel majd tartóssá teszik ezt az állapotot. A holland kéksisakosok nem jöttek. Az üggyel foglakozó elemzők döntő többsége egyetért abban, hogy a hollandok mulasztása nagyon sokba került a bosnyákoknak, pontosabban: az exodus, az etnikai tisztogatás elkerülése szempontjából a holland katonai segítség aznapi megjelenése döntő fontosságú lehetett volna. Volna! Csakhogy a hollandok ezt nem tették meg, a szerbek viszont délután négy óra körül megindultak, hogy visszafoglalják a korábban elveszített területeket, és végleg bevegyék a várost. Megindultak a szerb tankok, és a gyalogág – utóbbinak a vonulása nagy pánikot keltett a lakosság körében. A bosnyákok nem tudták tartani az egy nappal korábbi katonai sikereiket, erre esélyük sem volt, a szerbek bevonultak Srebrenica déli részébe – a holland kéksisaksok által kilőtt golyók száma ekkor még mindig NULLA.

A városban alig tartózkodott néhány holland ENSZ-katona, őket utoljára valamikor késő délután látták a bosnyákok, majd ők is eltűntek, visszamentek a potocari bázisra, ahol a többiek, élükön Karremans parancsnokkal tartózkodtak. Srebrenica bosnyákjai végképp magukra maradtak. Karremans helyettese, Rob Frankeman megpróbált légi támadást kérni a szerb állások ellen, ám ez Javier parancsnok habozása és ellenállása miatt meghiúsult. Hogy miért habozott Javier? Görgessünk picit vissza, ki is ő, és mit egyezkedett pár nappal korábban Mladiccsal?

Július 11.

Srebrenica bosnyák lakóinak Karremans megígérte, hogy aznap, 11-én reggel tíz NATO-gép fogja bombáznia szerbeket (így kell nyugtatni a jónépet, mielőtt kivégzik őket, nem?). A szerbek délelőtt még csak „lazán” lődözgették a várost, aztán, miután meggyőződtek, hogy nem kell tartaniuk a NATO támadásától, ők is belelendültek. Délelőtt 11 órakor megindult a szerb offenzíva a város északi részei ellen. A két, még városban levő holland állás katonái ekkor kapják meg az engedélyt, hogy használhatják fegyvereiket – ami ekkor pont fix semmit sem ér. A pár holland katona, látva a szerb túlerőt, szépen lelép, menti saját életét. Déli egy óra után Srebrenica elesik: a nemzetközileg védett zóna kellős közepén ott állnak a szerb tankok. Bevonul Mladics, majd megjön Karadzsics is, a szerbek ünnepelnek. És elkezdődik a válogatott kegyetlenségekkel zajló etnikai tisztogatás. Íme néhány példa, amit a szerbek leműveltek a bosnyák civilekkel:

• skalpolások
• végtagok levágása és karóba húzása, esetleg a kerítésre
• élve eltemetés
• emberi szervek kivétele élő emberekből, és azok más foglyokkal való megetetése
• foglyok egymás meggyilkolására való kényszerítése
• embereken átmenni tankokkal
• szögesdróttal való akasztás
• élő emberek felgyújtása
• és természetesen a nemi erőszakok, sima kis tömegmészárlások, főbelövések stb.

Hasonlít ez a felsorolás ahhoz, amit fentebb már említettem? Mégis, mire várt a kedves olvasó, amíg ideér a cikkben? Addig megváltozik a szerb hadsereg viselkedése, és cukorkákat osztogat majd a síró bosnyák kisgyerekeknek? Pedig ez is megtörtént: a kamerák kedvéért egy-két bosnyák kisgyerek kezébe csokit nyomott Mladics, aztán másik kezével, a kamerák mögött megölte őket – viszont a felvételek alkalmasak voltak arra, hogy évekig tévútra vezessenek mindenféle nyomozást, ami az ügyben indult.

A Srebrenicában összezsúfolódott több tízezer civil megindult Potocari felé, remélve, hogy az ottani ENSZ-bázison menedéket kap, illetve hogy onnan továbbmehet majd Tuzla felé. A menetet folyamosan lövik a szerbek, sok a halott és a sérült. A menetoszlop mintegy 25-30 ezer főből áll, akik elől voltak, azoknak volt szerencséje, a hollandok mintegy 4000-4500 főt engednek be, aztán arra hivatkoznak, hogy megtelt a tábor – a többiek kint ragadnak. Érdekes megjegyezni a későbbi vallomások egyikét: a holland parancsnok azt mondta, hogy azért nem tudtak beengedni még több embert, mert nem volt elég WC a bázis területén. A későbbi nyomozás azt is kiderítette, hogy több gyárépület és hangár állt üresen, amibe a hollandok simán el tudtak volna helyezni még legalább 10 ezer főt. Ez nem történt meg, így a menekülők jórésze a szögesdrót mellett, de azon kívül táborozott, rettegve attól, hogy mikor jönnek a szerbek.

Srebrenica elestével azonban a védett terület kb. 20%-át uralták a szerbek, így elindultak Budak falu felé a többi területet is megtisztítani, kiirtani a többi bosnyákot. Ekkor még mindig meg lehetett volna menteni az egykori védett zóna többi lakóját, de a holland kéksisakosok továbbra sem tettek semmit. Illetve Karremans találkozott Mladiccsal, de itt semmiféle megállapodást kötni nem sikerült, Mladicsnak ekkor már kezében volt minden hatalom. (Egy akkori, Karremans és Mladics között zajló verbális konfrontáció jól jelzi, hogy a holland parancsnok mekkora gyáva volt: „Én vagyok a kéksisakosok parancsnoka” – mondja Karremans, mire Mladics: „Milyen parancsnok? Te egy rakás szar vagy! Itt én vagyok az isten!” – és Karremans nyelt egyet, és csöndben maradt!)

Mladics és Karremans „beszélgetése” – a holland parancsnok épp csak nem kér bocsánatot azért, hogy megszületett (a felvételen előbb Mladics szerb beszéde hallható, majd a tolmács, utána Karremans, az angol felirat a holland beszédhez igazodik):

 

Mladics célja tehát az egész enkláve a teljes védett zóna elfoglalása, mozgósítja a szerb civil lakosságot, elsősorban Bratunac, Milici, Vlasenica, Skelani és Sekovic falvakat szerbjeit, hogy segítsenek a hadseregnek levadászni és begyűjteni a bosnyák fiúkat és férfiakat, akik Srebrenicából elmenekültek, és a környékbeli erdőkben bujdostak. Ne gondoljuk, hogy csak szerbek élvezték a tömeggyilkosságokkal járó örömöket: orosz zsoldosok tucatjai segítették a szerbek munkáját, de a görögök vették ki a részüket a legderekasabban Srebrenica véres eseményeiből, olyannyira, hogy Mladics meg is parancsolta katonáinak, húzzák fel a görög lobogót a város központjában.

 

 

 

 

 

 

 

 

Július 11-én délután a következő parancs érkezik a nemzetközi erők szarajevói központjából Potocariba:

1. Folytassanak lokális tárgyalásokat a Boszniai Szerb hadsereggel a tűzszünetről. A fegyverek és a katonai felszerelés átadása nem megengedett és nem tárgya a megbeszéléseknek.

2. Koncentrálják erőiket a Potocariban levő táborra, ide­értve az önök megfigyelőállomásainak a visszavoná­sát is.

3. Nyújtsanak orvosi segítséget és segítsék a helyi egész­ségügyi személyzetet.

4. Minden erejükkel továbbra is folytassák a saját esz­közeik és erőik védelmét a támadásokkal szemben. Értendő ez alatt szükség esetén az ún. „közeli légi támogatást” is.

5. Álljanak készen, hogy fogadják és koordinálják a me­nekülteknek szánt orvosi és egyéb segítséget.

Ekkor a holland bázist körülölelő szögesdrót-kerítésen kívül nagyjából 25 ezer menekült zsúfolódott össze, mint mondtam fentebb, számukra volt még hely a bázison belül (a volt akkumulátorgyár területén), csak a holland kéksisakosok szerint ugye nem volt elég WC. Ennek tükrében próbáljátok értelmezni a 2-es pontban leírt utasítást…

Július 11-ről 12-re virradó éjjel a menekültek egy csoportja Susnjara felől elindul Jaglic, Bujima érintésével Konjevic Pole felé. A „csoport” mintegy öt kilométer hosszú. A szerbek pontos adatokkal rendelkeznek a menekülőkről, akik amúgy sem tudtak rohanni, sok köztük a gyerek, az idős, a sebesült. A szerbek megtámadják a menetoszlopot, legalább 30-40 halott. A menekültek szétszóródnak, pánikszerűen próbálnak elbújni a szerbek elől. Kamnicko Bdro közelében újabb támadás éri a még egyben maradtakat, itt már mindenki fejvesztve menekül, sor kerül egy tömeggyilkosságra (nagyjából 100 főt ölnek meg a szerbek) a sebesülteket nem tudják továbbvinni, aki teheti elbujdosik a közeli erdőkben. A hátrahagyott sebsültek sorsáról a mai napig nem lehet tudni semmit. Két órával később újabb szerb támadás, ezúttal géppuskákkal és repeszgránátokkal lövik a fegyvertelen civileket, több mint száz halott, rengeteg sebesült a mérleg.

Július 12.

Megjelennek a potocari ENSZ-bázison a szerbek, céljuk, hogy felmérjék a nők és férfiak arányát. A szerb fegyveresek megjelenése UTÁN alig egy órával Karremans távozik, Mladics a helyszínen ígéri meg a bosnyákoknak, hogy senkinek sem lesz bántódása, aki akar marad, aki akar mehet. Mit gondoltok, elhitték a hollandok? Persze, hogy el, hisz neki ez volt a kényelmes, még segítették is Mladicsot, hogy hitelesebbé váljon, lásd az alábbi felvételeken, amelyek 1995. július 12-én készültek a Potocari ENSZ-bázison. A képeken szereplő férfiak és fiúk zömét ne keressétek az élők sorában…

 

A szerb csetnikek közül sokan – fölöttébb érdekes módon – holland egyenruhában méricskélik a bosnyákokat (lásd a cikk végi visszaemlékezésekben!)

 

Július 12-én elkezdődik az etnikai tisztogatás a maga sötét és borzalmas valójában, mert, amit eddig olvastatok, az csak a bevezető volt a következő napokhoz. Már ezen a napon, 12-én a szerbek nekiállnak összegyűjteni az erdőben menekülő bosnyákokat, megtörténnek az első emberrablások a potocari ENSZ-bázis mellől, sőt, itt, az ENSZ-bázistól alig pár méterre (több a helyszínen szolgálatot teljesítő holland katona későbbi vallomása, egykori szerb katona lelkii összeomlása utáni vallomása, illetve szemtanúk vallomása alapján) már megtörténnek a következők:

• lelőnek több fiatal fiút és férfit
• megerőszakolnak több nőt, és kiskorú kislányt
• egy síró csecsemőnek a szerbek átvágják a torkát

Mindezt a holland katonák tétlenül végignézik! Közben zajlik a környéken az elmenekült és erdőkben bujdosó bosnyákok összefogdosása. A szerb reguláris hadsereg mellett „szolgáló” paramilitáris csoportok szórakozása az, hogy saját jeleikkel jelölik meg az elfogott menekülteket. Az arcukon, késsel… A szerb honvédelmi minisztérium közli, hogy elrendelte a menekültek elszállítását Tuzlába. Több, egyébként a Potocari bázis mellől elvitt bosnyák így veszti az életét – miután a szerbek buszokra rakják őket a holland katonák bamba tekintete mellett azzal, hogy Tuzlába viszik őket, néhány kilométerrel arrébb a buszok megállnak, a férfiakat és fiúkat leszállítják, és az út szélén kivégzik őket. Kiválogatják a fiatalabb lányokat, öklét elviszik a csetnikek, akikről ma tudni lehet (nagyjából 30%-uknak bukkantak a nyomára az utóbbi években) azok mind a szerb bordélyházakban végzik, illetve külföldre adják el őket. A sebesülteket lelövik.

A bosnyákok könyörögnek Frankennek, hogy állítsa le a deportálásokat – Franken úgy gondolja, ha a tábor mellől elviszik a bosnyákokat, neki is kevesebb gondja lesz, és nem tesz semmit, holott estére már tudta a Tuzlába megérkezett deportáltaktól, hogy mi történt, ahogy azt is, hogy csak nők és gyerekeknek sikerült élve elérniük a célállomást, és közülük sem mindenkinek! De neki ugye Mladics megígérte, hogy a menekülteknek nem lesz bántódása…

Ugyancsak ezen a nap elindult egy teherautó, rajta 239 sebesülttel, akiket, a szerbek ígérete szerint Bratunacba visznek, ahol ellátásban részesülnek. Potocartól nem is túl messze a szerbek leállították a teherautót, a sebesülteket leszállították, félholtra verték őket, többeket megöltek, az ápolónőket (nemzetközi segélyszervezetek munkatársai!!!) megerőszakolták, majd továbbengedték a teherautókat….

Július 12-én, mindenféle számítás szerint nagyjából és legkevesebb 1000 fegyvertelen bosnyák veszítette el az életét. Az ENSZ mindezt „szórványos gyilkosságoknak” nevezi a korabeli jelentésében.

Július 13.:

A menekültek deportálása folytatódik. A Srebrenica eleste után menekülők jó része mindig az erdőkben bolyong, az egyik együtt mozgó csoport nyolcezer főt számlált. A szerbek rájuk bukkantak, és egy kereszteződésnél feltartóztatják őket, a menekültek többsége férfi, elszállítják őket Nova Kasaba településre. Itt, a focipályán kivégeznek aztán ezer főt – az eseményt az amerikai kémrepülőknek köszönhetően a CIA amerikai irodáiban majdhogynem élőben követik a fejesek… Két holland katona, akik a településen töltötték az éjszakát arról számolnak be, hogy fegyverropogást hallottak, órákon keresztül, majd az út szélére kifektetett holttesteket, mintegy 700-at észleltek. (Csak Nova Kasabában kivégzett bosnyákok száma több mint kétezer!)

Cerskába ugyancsak ezen a napon három teherautó érkezik, 149 menekülttel, fiúk és férfiak. A legfiatalabb 14 éves, a legidősebb 50, közülük csak kettő katona, a többi civil. A szerbek megölik őket. Mészárlás folyik Kravica faluban, Bratunacban, Tisiciben.

 

 

Július 14.:

Potocari: az ENSZ bázis mellett dekkoló menekültek deportálása befejeződött. Következett a bázison belüli bosnyákok deportálása, a hollandok pedig nemhogy nem akadályozták meg, hanem közölték a menekültekkel: „A bázison kívüli menekültek evakuációja befejeződött. Most önökön a sor. Kezdjék elhagyni a bázist 5 fős csoportokban.” Szerintetek az „evakuáció” és a „tömeggyilkosság” fogalmak mennyiben fedik egymást? Van 10%?

14-ére ez is befejeződött, a hollandok most már csak azzal törődtek, hogy mentsék saját magukat, de nem azelőtt, hogy ne adtak volna át Mladicséknak 30 ezer liter benzint!!! Igen, Mladics ugyanis azért kérte, és kapta, hogy tudja elszállítani a buszokkal a menekülteket. Amikor 14-én már minden hollandnak tudomása volt róla, hogy mi zajlik az enklávéban, simán átadták a kért üzemanyagot, így tulajdonképp azt is mondhatjuk, hogy a holland üzemanyaggal megtankolt buszokkal és kamionokkal vitték kivégezni a bosnyákokat. Az azért örök rejtély marad számomra, hogy Karremans miért kellett még ezek után koccintson is a szerb mészárossal, Mladiccsal?

 

 

Újabb menekültcsoport elleni támadás, Zvornik közelében. A 4-5 ezer főt számláló tömegbe a szerbek belőnek. Nem aprózzák, légvédelmi géppuskákkal, ágyúval gyilkolnak. A bosnyákok többsége életét veszti, a többiek visszahúzódnak az erdőkbe.

A nemzetközi bíróságon is bemutatott felvétel (vigyázat, csak 18 éven felülieknek!):

 

 

Délután hat óra, Bratunacban nincs már egy élő bosnyák sem, holott egy nappal korábban, még négyezer, főként férfi bosnyák fogoly volt itt. A holland ENSZ-katona szerint evakuálták őket, mert így is lehet nevezni a mészárlást…

Közel 2500 menekültet Grabovacba szállítanak. A grabovaci általános iskola épületében kínozzák őket, fajtalankodásra kényszerítik őket, aki nem teljesíti, vagy ellenáll, ott helyben megölik. Végül a több mint kétezer bosnyák civil kiterelik a környező mezőkre, ahol hátulról agyonlövik őket.

Orahovac: ezernél is több bosnyák fogoly kezét hátrakötik, szemüket bekötik, majd kivégzik őket – itt jelen volt Mladics tábornok is.

A srebrenicai és tuzlai térségben mintegy 67 olyan helyszín ismert, ahol a szerbek, helyszínenként 2-12 ezer bosnyákot zártak össze a koncentrációs táboraikban. Mindez idő alatt a nemzetközi erők képviselői és Milosevics tárgyalásokat folytattak egymással, de az említett táborok szóba sem kerültek…

Még mindig a térségben kódorgott mintegy 4 ezer menekült, köztük sok sebesült, terhes nők, gyerekek. Egy terhes anya halva szülte meg gyerekét… Sokan közülük hallucinációs panaszokat emlegettek – egy 1996-os vizsgálat aztán kimutatta, hogy a szerbek vegyi fegyvereket is bevetettek. A sok szerb támadás ellenére a menekültek egy része elérte Baljkovic vonalait, ahol a bosnyák hadsereg és a szerb hadsereg összecsapott egymással, ez idő alatt nagyjából ezer bosnyák menekült el tudta érni Tuzlát. A bosnyák–szerb összecsapások utáni alkuknak köszönhetően ugyanakkor Nezuk helyiségnél a szerbek átengedtek a bosnyák területekre háromezer bosnyák menekültet. Ez az eset jól jelzi, hogy, amikor szerbek ellenállással találkoztak, akkor velük szemben sokkal nagyobb valószínűséggel lehetett eredményeket elérni. A történethez tegyük hozzá, hogy a boszniai hadsereg felszereltsége messze, de messze elmaradt a szerbekétől, így ne gondoljunk arra, hogy egyenlő esélyű harc bontakozott ki, pusztán annyiról volt szó, hogy a szerbek értettek az erő(szak) nyelvén, így hamarabb lehetett tőlük engedményeket kicsikarni.

Július 15.

A szerbek a Pilici közeli mezőkön kivégeznek újabb 1200-1500 bosnyák férfit és fiút, a térségben gyakorlatilag mindenütt folynak a mészárlások, Petkoviciban, Branjevóba bosnyák fiúkat és férfiakat végeznek ki, de Srebrenicától Baljkovicáig húzódó területen mindenhol folynak a gyilkosságok, mindenhol a fegyvertelen bosnyákok ellen.

Július 16.

Talán az egyik legbicskanyitogatóbb esemény napja: a Potocariban, az ENSZ-bázison maradt sebesülteket meglátogatja Momir Nikolics, szerb őrnagy, a Nemzetközi Vöröskereszt két képviselőjének kíséretében. Hat kisteherautóval jönnek, a látogatáson jelen van a holland parancsnokhelyettesen, Franken is, aki közbe sem szól, miközben a szerb őrnagy kikérdezi a sebesülteket. Ezt követően a sebesültek, a vöröskereszt két munkatársa és Nikolics elhajtanak, és nyomuk veszik. A sebesültek sorsáról a Vöröskereszt később sem adott tájékoztatást, sorsukról nem tudni semmit.

Július 17.

Mivel már rengeteg bosnyák fiút és férfit kivégeztek, így ezen a napon „csak” kisebb gyilkosságok történnek, időközben tárgyalások zajlanak a szerbek és a nemzetközi erők között.

Július 18.

A szerbek folytatják a mészárlást, Vinko Pandurevic, a Zvorniki Brigád vezetője kiadja a parancsot: a felügyelete alatt álló zónában meg talált bosnyákokat meg kell ölni! Így már nemcsak a férfiak, hanem az öregek, rokkantak, sebesültek sorsa is megpecsételődött – nem is teketóriáztak sokat Pandurevics beosztottjai: parancs teljesítve! Nova Kasaba térségben kb. 200 bosnyák, a kimerültségtől, az üldöztetéstől, stressztő és reményvesztettségtől kimerült bosnyák megadta magát a szerbeknek. Kb. három órával később ott feküdt tetemük az út mentén – a szerbek mindegyiküket megölték. Egy lehallgatott rádióbeszélgetésből kiderül, hogy a szerbek ezen a napon is tiltott vegyi eszközöket vetettek be a bosnyák civilek ellen. A Nemzetközi Vöröskereszt két képviselőjének jelenetében a 87 bratunaci és potocari sebsült közül 23 embert erőszakkal elhurcolnak a szerbek – sorsuk mind a mai napig ismeretlen.

Július 19.

Kisebb gyilkosságok, találkozik egymással Rupert Smith tábornok, az UNPROFOR részéről és Mladics tábornok. A találkozó nem hivatalos, ezen csak arról esik szó, hogy a még ott maradt holland katonák miként és mikor hagyják el a térséget.

Július 20.

Az öldöklés folytatódik, bár az üteme csökken, igaz, a szerbek eddig, óvatos becslések szerint, megöltek mintegy 7-8 ezer főt. A zvorniki cipőgyár területén rábukkantak 23 bosnyák sebesültre, őket Vujadin Popov vezetése alatt álló csapat meggyilkolja.

Július 21.

Megérkezik a nemzetközi konvoj, amelyik elszállítja a hollandokat – Bratunacon keresztül haladva úgy visz az út, hogy 15-20 percet kell Jugoszláv Köztársaság területén autózniuk (ez Szerbiát jelenti), a Ljubovijski-hídon áthaladva a konvojt megállítják a szerbek. Ott van Andrej Kazakov az UNHCR orosz képviselője, és maga Mladics tábornok, aki egy kis ajándékot is átnyújt Karremansnak, búcsúzóul… Karremans elhagyja Boszniát, és alig pár nappal később, július 23-án a következő nyilatkozatot teszi:

„A Boszniai Szerb Hadsereg ügyes manővereivel felülkerekedett a holland zászlóaljon.”

Igen. Így. Mintha nem is látta volna a civilek elleni mészárlást…, mintha, eh, hagyjuk…, inkább nézzétek meg, hogy vette át Mladics ajándékát Karremans, hogy buliztak a holland kéksisakosok a szerb gyilkosokkal, koccintottak, s táncoltak közösen – a felvételek július 20-án készültek, amikor a holland kéksisakosok elhagyták a srebrenicai védett zónát, azaz, a felvételekkel egyidőben még javában zajlottak a tömeges kivégzések Srebrenicában és környékén:

 

 

Ennyit a TÍZ KIBASZOTT SZÁZALÉK FELELŐSSÉGRŐL!

 

Felcser V. Örs
(Nethuszár)

UTÓSZÓ:

Srebrenicának ma szerb polgármestere van, aki nem is olyan rég arról elmélkedett, hogy a mészárlás csak kitaláció, nem is úgy történt, különben is, mindkét fél hibás stb. – ismerős az érvelés valahonnan?

Szerbiában amúgy sportot űznek a háborús bűneik tagadásából, Mladicsot végül 2011-ben sikerült elfogni, és a hágai nemzetközi bíróság elé állítani, ahol aztán életfogytiglant kapott. Bosznia ma a mesterséges nyugalom földje, ahol a nyugati hatalmak minden ostobaság előjött, amikor megoldották a bosnyák kérdést: az általunk ma Boszniaként ismert állam két entitásból áll: a Bosznia-Hercegovina Föderációból és a Szerb Köztársaságból. A főváros Szarajevó, de a szerbek azért Banja Lukát tekintik annak. Bár választanak maguknak elnököt, parlamentet, alkotmánybíróságot, az ország élén gyakorlatilag az ENSZ által delegált főmegbízott áll, sőt, még az alkotmánybíróságba is három tagot az Európai Emberjogi Bíróság delegál, szóval, el lehet képzelni… Mindezek dacára Bosznia hiába is nyújtotta be kérelmét az uniós csatlakozásra, egyelőre még csak említés szintjén sem foglakozik ezzel az az Unió, amelyik előrehaladott tárgyalásokat folytat a csatlakozásról Szerbiával… Elvégre minek is kéne felvenni Boszniát: élén az ENSZ által kinevezett parancsnok áll, a legfőbb jogi testület három tagja a hétből az Európai Bíróságok delegáltja, tök olyan, mint egy uniós gyarmat – és ez így tökéletesen megfelel annak az uniónak, amelyik akkor is süket maradt a balkáni kis népek bajaira, amelyik ma is becsukja a szemét, amikor kisebbségekről, kisebbségi jogokról van szó…

Aligha csoda, hogy a nyugatiakkal szemen táplált gyanakvás, többszörös csalódás, a cserbenhagyás érzése dominálja a muzulmán bosnyákokat, és az sem csoda, ha a szaúd-arábiai és a törökországi iszlám terjeszkedés könnyen talál magának híveket – ahogy arról Dér Zsolt, a bosnyák háborút végigharcoló katonával készült interjúnkban is olvashatták.

Egy szemtanú elbeszélése, amit jelen sorok írójával osztott meg 1999-ben, Budapesten: „a szerbek elvették tőlem mind a két fiamat, feltették a teherautóra, én csak álltam ott a többi nővel, sírtunk, miközben ránk szegezték a fegyvert. Amikor elindultak a teherautók a szívembe markolt az érzés, hogy talán sosem látom többet gyermekeimet, ezért futni kezdtem az autó után, hátha meggyőzőm a szerb katonát, hogy legalább egyiket a fiaim közül engedje el, de aztán belém hasított, mi van, ha odatesz, hogy én válasszak közülük. A teherautó eltávolodott. Sosem láttam többé a gyerekeim…”

A hölgy Budapesten tartózkodott ekkor, idegei miatt gyakran volt a magyar főváros kórházának „vendége” – ekkor mesélte el nekem ezt.

Egyéb visszaemlékezések Gyurgyó János könyvéből:

„Milyen volt a holland bázison belül? Maga is azt gondol­ja, hogy akik bejutottak, sokkal jobb helyzetben voltak, mint a kintiek? Hát ebben téved, de nem tagadom, na­gyobb biztonságban éreztük magunkat, mint azok, akik nem jutottak be. Én az apámmal és az öcsémmel voltam a holland bázison. Nagyon rossz körülmények között vol­tunk, de legalább biztonságban voltunk. Egészen 12-éig, amikor elkezdték összeírni a 12 és 65 év közötti férfiakat. Mindenki félt, az apám és az öcsém is felkerült a listára. Többen megtagadták, hogy felírják őket a listára, vagy ha­mis adatokat diktáltak be. Nem értettük, miért kell ez a lista a hollandoknak, de aztán a tolmácson keresztül elma­gyarázták, hogy ez a lista a szerbeknek kell. Történt még egy nagyon fontos dolog 12-én, és ezt nem csak én láttam, hanem sokan mások is. Délután megjelentek a csetnikek a táboron belül. Minden helyiséget végigjártak, ahol mi voltunk. Többen közülük a hollandok egyenruhájában vol­tak, megismertük őket, mert máshogy néztek ki, és nem szóltak egy szót sem, biztos azért, mert nem ismerték a hollandok nyelvét, és nem akarták, hogy felismerjük őket. Többen azt is látták, amikor a hollandok odaadták nekik a saját egyenruhájukat. Másnap délután kitereltek minket a hollandok, a férfiakat, akik nem akartak kimenni, dur­ván lökdösték, és kényszerítették, hogy elhagyják a bázist. Ahogy kiértünk, egy szalaggal elválasztott részre terelték külön a férfiakat és külön a nőket és gyerekeket. Az apá­mat és az öcsémet is elkülönítették, a többi férfival együtt. Azt még láttam, hogy az egyik teherautó felé viszik őket. Ekkor láttam őket utoljára…”

A legdurvább visszaemlékezések egyike, az áldozat bosnyák nő, az események idején 30 éves:

„Sok nővel megtörtént az, ami velem, ezért merem el­mondani. Nagyon nagy szégyen, de nem tehettem róla úgy, ahogyan a többiek sem. Az egész életemet tönkretették, talán jobb lett volna, ha engem is megölnek, ahogyan sok nőt és a bátyámat. Harminc vagy negyven embert zártak be egy házba, miután elfogtak minket. Három szo­bában voltunk, a férfiakkal együtt. Folyamatosan vertek minket, a férfiak közül többet elvittek, akik már nem jöt­tek vissza. A szobából nem mehettünk ki, csak ha a csetnikek engedték, hogy WC-re menjünk. Napközben és a nap minden szakában elvitték a nőket a szomszédos épületbe vagy más helyekre, ahonnan egy vagy néhány óra után hozták vissza őket. Mindenkit többször megerőszakoltak. Ezt sokszor megtették. Velem is ez történt. Durvák voltak, és mindenféle dologra kényszerítettek. Egyszerre többen is megerőszakoltak, de többször három-négy nőt közösen erőszakoltak meg a csetnikek. Sokszor részegen tették, és minket is kényszerítettek, hogy igyunk. Öngyilkos akartam lenni, de nem sikerült. Miután kiszabadítottak minket, szabad területre kerültünk, majd később Tuzlába. Amikor elmentem orvoshoz, már nem tudták elvenni a gyereket, én ugráltam, nyomtam és ütögettem a hasamat, hogy ne szüljem meg egy csetnik gyerekét, de megszültem idő előtt. Szerencsére halva született, ezt kell mondanom, mert ha él, biztos megöltem volna őt is és magamat is. Ezt maga nem értheti meg, nem is akarom, hogy megértse, csak elmondtam, mert megkért rá.”

A boszniai frontokat megjárt magyar önkéntes katona visszaemlékezése (saját gyűjtésem):

„Bementünk egy faluba. Éjjel volt, egyik ablakon keresztül fényt láttunk kiszűrődni. Belestünk: két szerb katona erőszakolt egy nyolc éves korú kislányt, az anya a székhez kötözve sírt, könyörgött… Másnap a két szerb katonát megtalálták kollégái: valaki, vagy valakik egy nyolc milliméteres betoncsövet vertek keresztül a füleiken, majd felakasztották őket a kerítésre.”­

Felhasznált irodalom:

• Eduardo Rózsa-Flores–Földi József: Meghaltunk, és mégis élünk. Igaz történetek a nemzetközi brigád harcosairól a balkáni háborúban; Alexandra, Pécs, 1999

• Mocskos háború. Egy magyar önkéntes a jugoszláviai háborúban; spanyolból ford. Bernáth M. Tamás; Bereményi, Bp., 1994
• Gyurok János: Srebrenica, Croatica, Budapest, 2013
• Srebrenica Genocide Blog