Nagy Koppány Zsolt: Kortársunk Kazinczy?

Vajon mennyire tudunk kortársunknak érezni egy kétszázhatvan éve született polihisztort? Egyáltalán: miért fontos, hogy kortársunknak érezzük? Nyilván azért, mert az értékválság (vagy a hamis értékek csúcsra járatásának) korában talán csak a kortársiasság (a bajtársiasság mintájára képeztem most ezt a szót) tud némi intellektuális kontinuitásélményt nyújtani — ebből egyenesen következik, hogy klasszikusok posztumusz jellegű, de posztumusz jellegét elvesztő kortársának lenni jó.

Mitől érezhetjük magunkat Kazinczy Ferenc kortársának? Hiszen iskolai emlékeinkben egy kissé poros kép él egy zord tekintetű bácsiról, aki hébe-korba nyelvújítgatott, sokat levelezett mindenkivel, de sokat is írt, és közben sorban nemzette a gyerekeket (rémlik az is, hogy erről Szerb Antal írt valami szellemeset), volt fogságban, aztán erről is írt egy könyvet. Haladóbbak tudják, hogy Bányácskát, ahol gazdálkodott, Széphalomnak nevezte el („ez azért cuki”, gondolják ők kissé önelégülten saját okosságuk okán), meg volt a Pályám emlékezete, meg talán hogy „hagyjad másnak az áldozatot”, ha nem érted, hogy „jót s jól” – hiszen „ebben áll a nagy titok”. Meg – szuperhaladók! – „íz, csín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mív”.

Olvasd el a teljes cikket, KLIKK IDE!

(Magyar Nemzet)