Amikor rosszabb volt Pesten, mint itthon a románok között

Aláírta Orbán is, mostmár sikerülni fog! – suttogjuk egymásnak félve 15 évvel ezelőtt egy nyár végi napon – mi, Budapesten élő erdélyiek. Akkor még csak az aláírások gyűltek a népszavazás kiírásához, nem láttuk mi át a mélyebb politikai játékokat, nem is foglalkoztunk velük, de szentül hittük: ha odakerül a dolog, akkor nem lesz visszaút, legkésőbb következő év tavaszára magyar állampolgárok leszünk.

Annyira sokat nem is akartunk: faszt érdekelt a tb., a nyugdíj, az ilyen hülyeségek, egyszerűen csak nem akartunk havonta járni a határra pecsételni, bujkálva melózni fél- vagy semmi fizetésekért, kiszolgáltatva lenni, ötezreseket csempészni az útlevélbe, úgy adni át a magyar határőrnek, mert egy nappal tovább maradtál, mint az engedélyezett harminc, és nem akartál egy kitiltást – mert akkoriban így ment ez.

Aztán jött a hír: kiírják a népszavazást! Bolondulás, kampány, annyit soha nem plakátoltam, plakátoltunk, mint akkor. A Fidesz V. kerületi szervezete, a híres Cukor utca, és az ottani imádnivaló csapat – túlzás nélkül állíthatom, mindent megtettünk, és még azon is túl. Volt bennünk félelem, de azért naivan mindannyian azt gondoltuk, hogy csak nem fognak ellenünk szavazni.

Pedig láttuk, éreztük, tapasztaltuk: azt a gyűlöletet, ami akkor velünk, határon túliakkal szemben megnyilvánult, azt soha nem fogom elfelejteni. Szomszéd, akiről azt hittem, hogy jóban vagyunk, magyarázta, hogy velem semmi baja, de nemmel fog szavazni, mert ne jöjjön ide több román. Többet nem köszöntem neki!

Túlzás nélkül állítom: rosszabb volt, mint a románok között!

Az MSZP, és Gyurcsány, az SZDSZ és az intelligens hóhérai…, a közbeszédben csak az ellenünk szóló hergelés kapott hangot. Az RTL Klub, a Népszabadság, a Népszava, a magyar köztévé a Napkeltével az élen, emlékszünk még ezekre a rendkívül demokratikus és független sajtótermékekre? A Bolgár Györgyökre? Az álriportokra (hogy vannak mostanság a fake news-tól annyira rettegők?), amelyek arról számoltak be, hogy Nagyváradon, a határ mellett, éhezőt félcigányok kukákba gyújtott tüzek mellett melegednek, és várják a pillanatot, hogy átjöjjenek Magyarországra. A „23 millió román”, amiben nem is tudom, mi az ijesztőbb: az, hogy Magyarország akkori Gyurcsány-kormánya lerománozott másfél millió magyart, vagy az, hogy a románokat alsóbbrendűnek nevezte hivatalos kommunikációjában?

És a másik oldalon, akkor még gyengén, gyengébben, de annál nagyobb szívvel: Bayer Zsolt cikkei, Lovas István buzdítása, a szent őrültként véghez vitt csata, amiben akkor, ott nem nyertünk.

December 5. Este. Várjuk a végeredményt. Amennyien vagyunk erdélyiek, úgy vonulunk el egy sarokba – csatlakoznak hozzánk a magyarországi kollégák is. Vigasztalnak. Mondják, hogy majd visszajutunk, kormányra kerülünk, és akkor megoldjuk ezt is. Nem hisszük. Nem hiszünk már semmiben. Óriási a csalódottság, Udvarhelyen, egy kocsma ajtaján megjelenik egy tábla: „magyar állampolgárokat nem szolgálunk ki!”

Mi jogosnak érezzük.

A magyar média felkapja, hisztizik, vádaskodik – óh, te független, demokratikus RTL Klub, imádunk, ennyi év után is! És mindannyiunk fölött ott vigyorog Gyurcsány, győzelmi mámorral az arcán, mi nem értjük: ki a faszt győzött ez le ezzel, és miért jó ez neki? 2006 őszén már minden világos – ezeket soha többet nem szabad a hatalom közelébe engedni.

Ma már nem fáj, nem gondolok rá, jól vagyunk – érzem, de ugyanúgy gondolom, mint akkor, és azóta mindig:

EZEKET SOHA NEM SZABAD VISSZAENGEDNI A HATALOMBA!

Örsike

(Nethuszár)