2004. 12.05. – Így beszéltetek rólunk!

Mivel az ember emlékezete rövid, a tömegé meg még rövidebb, és ezen belül a magyar választópolgár emlékezete a szabad szemmel nem is látható kategóriába sorolható, nem árt, ha újravesszük a leckét, amit 2004. december ötödikén, és a közvetlenül ezt megelőző időszakban adott fel nekünk a kommunista utódpárt globalokratává átvedlett, önmagát sikeresen (?!) demokratikusnak és liberálisnak álcázó politikai és értelmiségi hadosztály. Íme:

„Egyes számítások szerint mindenkinek több mint 160 ezer forinttal kell évente több adót fizetnie annak érdekében, hogy a határon túli magyaroknak is meg tudjuk adni azt, ami az állampolgársággal jár.” (Gyurcsány Ferenc, 2004.)

Két évvel később nélkülünk, határon túli magyarok állampolgársága nélkül is brutálisan megemeli az adókat Gyurcsány, új adónemeket vezet be, valamint emeli a közszolgáltatások díjait (víz, gáz, villany) – mindezt úgy, hogy alig egy hónappal korábban, a az országgyűlési választások kampányában még ezek ellenkezőjét ígérte – zseniális döntés volt az adófizető magyar állampolgárok részéről, nem is csodálom, hogy félnek a mi szavazati jogunktól.

„Akármerre megyek az országban, sok ember mondja, hogy nemmel fog szavazni. Nem azért, mert érzéketlen, hanem mert tudja, hogy iszonyú terhek vállalásával sem tesz jót. Egyre többen tudják, hogy mivel járna a rossz döntés. Egyre többen értik, hogy nem a pártkampány, hanem a józan ész diktálja, hogy nemmel szavazzanak.” (Hiller István, 2004.)

„Orbán Viktor lélekben már nemcsak 15 millió magyar, hanem 23 millió román miniszterelnöke is akar lenni.” (Gusztos Péter)

Hát, sok már nem kell, hogy azzá váljon, tekintve, hogy a románok is látják az épülő magyar autópályákat…

Kis János filozófus, ős-SZDSZ-es és a kommunista utódpárt hű táskahordozója a Népszabadságban még azzal sem elégedett meg, amit Tamás Gáspár Miklós javasolt, miszerint bojkottálják a népszavazást. Nem, szerinte el kell menni, és nemmel kell szavazni! Figyelmes szemlélő észreveheti, hogy már akkor megvolt a páni félelem bennük: mi lesz, ha mi is szavazni fogunk, és nem rájuk tesszük a pecsétet? Mindenesetre a közvetlen demokrácia legliberálisabb eszközétől, a népszavazástól, így rettegett akkoriban a liberális értelmiségi:

„Nemhiába terelte az Alkotmánybíróság mindeddig szűk korlátok közé a népszavazásra bocsátható kérdéseket. Ebben a cikkben nem foglalkozhatom azzal, hogyan és miért szakított most az AB korábbi álláspontjával. Csak megállapíthatom, hogy ezzel veszélyes helyzetet teremtett. Ha így megy tovább, vége-hossza nem lesz a látványos ötleteknek, melyekről népszavazás írható ki. ” „Az „igen” győzelme visszarántana bennünket a múlt ködös nacionalizmusába, a magyar nemzeti politikát revizionista nosztalgiák rabjává tenné, megmérgezné a hazai közéletet, a szomszéd népekhez való viszonyunkat és a magyar-magyar kapcsolatokat, továbbá ártana az EU-n belüli elfogadottságunknak. A tét az, hogy ezeket a konzekvenciákat elkerüljük-e. Az „igen”-ek sikere a politikai demagógia győzelme volna.” (Kis János: Miért megyek el szavazni?, Népszabadság, 2004. november 20.)

Az SZDSZ által tiszteletben tartott filozófus, a tulajdonképpeni FILOZÓFUS, mert – lássuk be! – Tamás Gáspár Miklóst az SZDSZ épp csak megtűrte magában, mert eldobnia veszélyesebb lett volna. (Gazsinak mai napig vannak érdekes gondolatai, megfogadható tanácsai, és mindenekfölött a cikkeiből áradó műveltség okán is olvasnia kellene őt mindenkinek, de ez persze csak magánvélemény), Kis János mai napig filozofál. Hol az új rendszerváltásról álmodik, amikor azt az egyet, ami csak félig vagy tán egészen sem volt az, elbaszta, vagy legalábbis masszívan hozzájárult ahhoz, hogy az első húsz évünk azzal teljen el, hogy a kommunista utódpártot próbáljuk meg kinyírni. Kis János aztán politikai filozófiai esszéket és tanulmányokat tesz közzé, amelyekben az illiberalizmust támadja, vitatja, még létezésének jogát is megkérdőjelezi, ahogy az egy igazi szadeszostól elvárható, vagy éppenséggel ismét, sokadjára megmondja nekünk, hogy mit kell érteni liberalizmus és demokrácia alatt, illetve a kettő viszonya hogyan nézzen ki. És az úgy is van, kötelezően és punktum.

„Lakosságcsere. Ez lehet a kézenfekvő megoldás a kettős állampolgárság ügyében. Kész csoda, hogy a népszavazási „igenek” mellett kampányolóknak még nem jutott eszükbe. Vagy inkább: még nem mondták ki. Pedig milyen egyszerű. Tehát: ki kell cserélni a határon túliakat a határon belüliekre. Így egy csomó rossz magyar helyett jöhet az igaz magyarok tömege. Dupla a haszon. Ilymódon eltávolíthatók a megrögzött kommunisták, internacionalisták, liberálisok, Gyurcsányostól, Medgyessystül, Kovács Lászlóstul. Helyüket pedig elfoglalhatják azok, akiket a valóban igazságtalan történelem elszakított az anyaországtól.„ (Sebes György, Kampányban, Népszava, 2004. november 20. )

A szerző, Sebes György ma, akárcsak akkoriban, a Népszava munkatársa, nemrég épp Zsóri Dániel Puskás-díjt ért gólját ragadta meg, hogy Orbánozzon egy jót azzal a humorral, amiért már a Sas-kabarékban is tasli jár

„Nyilvánvaló, hogy az igen szavazat nem segít megoldani azt a társadalmi-gazdasági-emberi problémahalmazt, ami az első világháború után szétszabdalt, valamikor egységben működő Kárpát medencében azóta kifejlődött, hála a nacionalista és a diktatórikus rendszereknek. És nyilvánvaló, hogy sokba kerül, de ezt még hajlandó lettem volna bevállalni, gesztusból. Azt azonban nem lehet vállalni, hogy az igen szavazattal felhozzam
azokat a politikai erőket, amelyek visszavinnének bennünket oda, ahonnan egyszer kiszabadultunk.
[…] Az idő be fogja bizonyítani, mégpedig nagyon hamar, egy évtized alatt, hogy akik nem akarunk visszamenni a múltba, olyan jövőt tudunk teremteni, amely minden itt élő embernek valóban segít a közös boldogulásban. Magyarnak, nem magyarnak, határontúlinak és itthoninak egyaránt.” (Szunyogh Szabolcs: Miért akartam igennel szavazni?, Népszava, 2004. november 22.)

Szunyogh Szabolcsról nem tudom, hogy mára megbánta-e, hogy végül mégsem szavazott igennel, de könyveit jó szívvel lehet ajánlani mindenkinek – amúgy mai napig a tévesen balliberálisnak nevezett média újságírója, ami nem is baj, elvégre ahol ő van, ott legalább megemeli az iq-szintet.

„Világos az ellenvetés: ezzel más államokhoz képest Magyarország „paradicsomi” állapotokat teremtene a migránsok számára, s csak nőne az idevándorlás és a feszültség is. És talán éppen ez a legfontosabb vitakérdés, amellyel társadalomkutatóként és a világban gondolkozó emberként (nem polgárként) foglalkoznunk kell.” (Melegh Attila: A globális munkás védtelensége, Népszabadság, 2004. november 24.)

Melegh Attila a Corvinus Egyetem docense – ne kérdezzék, hogy esze vagy szépsége okán jár neki eme titulus, de ez van – ő a mai ellenzéki, akkoriban kormánypárti, maszop-szadesz értelmiségi holdudvar egyik ékessége. Azt pedig nyilván csak én érzem úgy, hogy a 2004-ben megfogalmazott fenti gondolatai élesen ellentmondanak annak, amit manapság a Menedék – Migránsokat Segítő Egyesület felügyelőbizottságának elnökeként – igen, baszki, jól olvasod! – mond, például olyasmiket, hogy jó, ha jönnek Magyarországra a bevándorlók, de különben is, csak az jön ebbe az országba, aki „eltévesztette a buszt”. Amúgy érdemes elolvasni a 2004-es cikk teljes változatát is, fölöttébb érdekes, ahogy a magyar munkavállalók tömegeit tőlünk védi, azzal érvelve, hogy már így is elég sok versenytársa akad a magyar melósnak, nem kellenek még a határon túliak. Mit mondjak, változott kicsit a világ azóta, ugye?

Ha eszedbe jutott valami jófajta korabeli idézet, esetleg visszavonnád a magyar állampolgárságunk,. vagy csak nem adnál nekünk szavazati jogot, akkor írd meg kommentben, KLIKK IDE!

Néhány kép a múltból:

(Ghonzó, Nethuszár)