Tisza Kata: Kötődések háborúidőben

Tisza Kata, marosvásárhelyi származású író-műfordító és társadalomkutató a Facebook-oldalán tett közzé egy igazán elgondolkodtató, ugyanakkor erőt adó írást, amelyet – a szerző engedélyével -, mi is közlünk, mi több, szívből ajánljuk!

Kötődések háborúidőben

A szomszédom nem tud zongorázni. Ez önmagában nem volna baj. Csakhogy nagyon szeret gyakorolni. Ez a régi életben spontán megoldódott azáltal, hogy ritkán voltunk egyszerre otthon. Talán csak szombat délelőttönként hallhattam. Most azonban örökkön örökké itthon vagyunk. Azt kezdtem észre venni egy ponton, hogy a bezártság és monotónia hatására, kötődni kezdtem az asszonyhoz. Már várom, hogy halljam, és ha nem hallom, aggódom miatta. Vajon csak tovább alszik ma, netán rosszul van? És amikor rázendít, megnyugszom: igen, minden rendben van.

A redukált érintkezések másmilyen értéket adnak a meglévőknek, így felmerül LG neve. LG a gyermekem hörcsöge, akit kiharcolt magának karácsonyra, egy olyan anyától, aki viszolyog a rágcsálóktól. Ám az anyaság a viszolygást is bőven felülírja, így aztán már csak az a kérdés maradt, hogy az érkező állat a Wifi, avagy az LG nevet kapja. Most itt ülök LG-vel, aki számos extra háztartási munkát pakol a nyakamba, cserébe azonban, amikor éjszaka van, és olyan megfogalmazhatatlan csönd dől az utcáról be az ablakomba, hogy a saját létezésemet is megkérdőjelezem lassan, akkor meghallom LG rágcsálását. És ez a pillanat, amikor LG megmozdul, rögtön visszaadja kikezdett realitásomat. És akkor bemegyek LG szobájába, és sokáig nézem az állatot, és már-már anyai érzéseim élednek iránta.

LG és a szomszédasszony állandó lüktetésben tartják legfontosabb motívumaimat: a gondoskodást és az aggodalmat. Akkor is, amikor gyermekeim az apjuknál tartózkodnak. Ez az időszak remek terepe a belső utazásoknak, és miután én ezt a módszert már korábban is bőven alkalmaztam, különböző fogságaimban, oly sűrű réteget fonnak körém érzelmeim a bezártságban és a vákuumban is, mint egy világ körüli utazás során keletkező színesen hömpölygő élmények hosszú sora. Például, hogy csak egyet említsek, három különféle szappant tartok mindegyik csap mellett, és amikor kezet mosok, eldönthetem, hogy melyiket válasszam éppen. Különböző fokozatban fertőtlenítenek, és az illatuk is másmilyen. Így én, akinek a szabadság a lételeme, fogságban is megélhetem, hogy dönthetek. És minden egyes kézmosás aktiválja bennem az érzést, hogy a helyzeten belül is szabad maradtam, amennyire lehetséges.

Mert igen. A helyzetben, amiben vagyunk, és ez most kivételesen nem az én fikcióm, a tompultság lesz az, ami általában beáll a pánik után. Elkezded letiltani az érzéseket, mert felfokozott félelemben élni lehetetlen, úgy szokod meg a mentő szirénáját, mint vonatfüttyöt a bakterház. Ez persze önvédelem, csakhogy a letiltással, minden jó is megy vele. Örömeid is eltűnnek, és ha ez nem lesz, csak ülni fogunk a semmiben, a csendben, és az egyszer úgy kirobban, hogy minden kontrollálhatatlan lesz. Ebben az időben a mentális egyensúly, aminek részét képezi a teljesen jogos és normál válaszként értelmezhető szorongásunk is, lesz végül a legfontosabb tőkénk, amivel fel tudunk még kelni az ágyból, el tudjuk látni a gyermekeinket, a hörcsögeinket, fel tudjuk hívni az öregeinket, a barátainkat skypon, és nem daraboljuk fel egy zacskó lisztért a bolti eladót.

Az, hogy minden egyes napon, a lakásomban, a bezártságban és az egyedüllétben is meg tudom élni az emberi érzések sokféleségét, az most engem egyben fog tartani egy darabig. Hogy örülni tudok annak, hogy választhatok szappant, az persze megint csak komplex érzéseket hív elő bennem, mert lojális a karakterem, és rögtön bűntudatot élek meg, amiért a másik két szappant elhanyagoltam. És akkor ígéretet teszek, hogy legközelebb majd a másikkal mosok kezet, és figyelek, hogy egyensúlyban tartsam őket. A szappanaimat. Is. És közben saját magamat. Mert tudom, hogy az érzéseinkre mekkora szükségünk van. Épp elég krízist kísértem már ahhoz, hogy ezt tudjam. És úgy vigyázok az aggályaimra, a bűntudatomra, a szorongásaimra, a reményeimre, a szeretetemre, a törődésemre, mint a legfontosabb vagyonomra. Ez most a legértékesebb valuta. Életet jelent. És érdekes módon, minél többet adok belőle, annál több és több marad.

Minden egyes ügyfelemmel is, minden egyes alkalommal, minden egyes skypolásnál letöröljük a port az érzésekről. Életet lehelünk beléjük. Amelyik elzsibbadt, kicsit megmozgatjuk. Amelyik fél, megvigasztaljuk. Ezt úgy tudjuk, hogy nem letiltjuk, hanem félni hagyjuk. És mellé tesszük a támogatásunk. A józanságunk. A hitünk. Ölelő karokat most nem tudunk, de a szavak is ölelni tudnak. Akkor most azokat tesszük oda.

Annyi érzéssel van dolgom egy nap, hogy életemben nem voltam ennyire elfoglalt. Némelyiket félre kell tennem kicsit, ha épp van aktuálisabb: priorizálok. A szappanról még fogok mesélni, mert amellett, hogy akut és aktív szabad választásélményt nyújt szűk skáláján a fennmaradó választásoknak, ami nélkül megszűnne maga az identitásom, behoz egy másikat. Az pedig a nosztalgia. Hogy azért szappanból se volt mindig választásom, és meglehet, hogy nem is lesz mindig, de most van. A román gyerekkor szintén erős valuta, bizonyos élmények már előre megvannak a túlélés tudásával párosulva. Nekem a kislányom korában azzal a sokkal kellett szembesülnöm, hogy a totál üres polcok után, amiket teljesen megszoktam, kitört egy forradalom, és utána olyan szinten kezdtek tele lenni a boltok, hogy alig lehetett felfogni, értelmezni, a túlzott bőség nekem ma is riasztó. A mi gyermekeinknek ennek inverz sokkját kell most megélni, minden előzetes ismeret hiányában. Mindenki értse meg, ha most feszült a gyermeke. Most éli meg élete első világrendváltozását.

Nekem a szappan azt is jelenti, hogy amikor fiatal lányként először jöttem Budapestre, és bárki megtudta honnan jöttem, akkor nem egyszer megkérdezte, és tényleg igaz, hogy nálatok nem volt szappan? Láttuk a tévében. És fogpasztátok se volt? Hogy mosakodtál, kérdezte, és betartott két lépés távolságot. Én onnan indultam, hogy bizonygatnom kellett, hogy de, igenis volt szappan, és mosakodtam. Ezt évekig. És nem egy férfi, akit szerettem valaha, nem egy élt ezzel a sebezhetőséggel vissza. A legszadisztikusabbak a legfájóbb pillanatban csak elővették, hogy román vagy, és hol a szappan. És akkor ott állsz, és azt hiszed, hogy szereted, és azt, hogy szeret, és bevisz egy olyan no go zónába, hogy egyetlen másodperc alatt fogsz kijózanodni. És érzed, hogy a tested megmerevedett, és soha többé nem tudod befogadni. És utána magadat kezded okolni érte, bár zsigerből érzed, hogy ez nem oké. De nem mondja ki senki, hogy hé, ez érzelmi bántalmazás. És akkor kimondod te. És ettől fog felszabadulni benned ezer évnyi elfojtás és szorongás.

Minden egyes érzésre szükségünk van az élethez. De nagyon fontos, hogy ezek az érzések megkapják a megfelelő értelmezési keretüket. Mert ez a feldolgozás. Nem a hallgatás, és az elhallgatás. Hanem a megengedés és kimondás. Ez lesz az erő, ez lesz az egyensúly. Most ez legalább ugyanakkora érték, mint a napi kenyér.

Igen. Nekem minden egyes szappanban történet van. És amikor megmosom a kezem, hálát érzek érte. És ha nagyon beleengedem magam az érzésbe, még sírva is fakadok. És néha ez a sírás is nagyon kell, olyan érzés szinte, mintha orgazmusom lenne, csak valami egészen más térfelén zajlik le a lelkemnek, az agyamnak, és a testemnek. Nem kell hozzá feltétlenül másik ember. Nem kell hozzá semmi sem. Én kellek, hogy kapcsolatban merjek állni a saját puszta lényemmel. Az emberrel, aki vagyok, maradni tudok, a legutolsó percig, amíg csak lehetséges.

Tisza Kata

Borítókép: Rene Magritte: Lovers II (1928)

(Nethuszár)