Igen! (Karanténnosztalgia)

Ha fellapozgatom emlékeim poros füzetét régen nem egészen így képzeltem életem legboldogabb időszakát.

Délibáb, s félek, hogy eltűnik. Ez is csak egy átlagos esküvőnek indult, terem, zenész, fotó-videós pipa. Itt meg is ragadt, mint egy padra nyomott rágógumi. Mindenki hercegnőnek képzeli magát menyasszonyként, én nem pont ilyen Koronára vágytam. Talán tavasz lehetett, a kislánynak hevesen vert a szíve az osztályteremben. Az ajtaján ez állt: III.A. Kicsöngettek. Izgalomtól remegő kézzel nyomta le a hűvös kilincset. Valamit szorongatott apró kis kezébe. Egy füzetlap, melyen ez állt: igen. Egy szőke hajú kisfiút fürkészett a tömegben. Kezébe nyomta a választ. Igen, járunk.

Itt kezdődött a mi kis történetünk. Bánom, hogy nem emlékszem minden részletére, de örökre megőrzöm foszlányait. Úgy képzelem el, mint egy országutat, mely együtt indul, ketté válik, majd ismét egyesül.

Szilveszter éjszaka. Kéz a kézben sietünk, hogy le ne késsük a tűzijátékot. Ott a villogó fények alatt ismét igent mondtam. Jegyesek lettünk. Szeretek visszagondolni rá, simogatja lelkem. A neheze megvan, jöhet a buli része, gondoltuk. Megy ez, mint kés a vajba.

Aha.

Jelenleg olyan esküvőt szervezni, mint konzervet nyitni bontó nélkül.

Erőltetett.

Zsú

(Nethuszár)