Száz év múlva is itt leszünk!

Hát eltelt ez a száz év is, és nem lettünk törökké, románná. Fogyunk, de legalább nem törünk, a dac megmaradt, szárba szökkent a harminc éve várt szeretet.

Emlékszem az első trianoni megemlékezésekre, amelyeken részt vettem – Budapesten, hol máshol? A rendőrök mindenkit igazoltattak, akinél magyar zászló volt, és nem voltunk sokan – akkoriban néhány Erdélyből elszármazott értelmiségin, és a több tucatnyi szkinheden kívül Magyarországon mindenki számára román voltam, románok voltunk – ahogy az elmúlt harminc év alatt nem jött el demokrácia Romániába, úgy Magyarország sem tudta belopni magát a szívembe, legalábbis nagyon sokáig nem.

Nem volt haza, nem volt hazám, nem volt hazánk – a két világ között lebegtünk, egy-egy beutazás, és még több kitiltás a magyar határőr kegyeitől függött, fölösleges emlegetnem: van, maradt egy generáció, akiknek ez már nem törlődik ki az emlékeiből, akiknek 2004. december ötödike mindig több marad, mint mikulás előestéje.

Ma, száz évvel a Trianon után pedig minden más – végre minden olyan, amilyennek lennie kellett volna 1990-ben. Vagy legkésőbb 1991-ben. Nem bántunk másokat, de emlékezünk, és nem hagyjuk, hogy ez elvegyék tőlünk. A baloldali, liberális ellenzék végre nem a jobboldali kormányt fújja, amiért az emlékezni próbál, hanem csatlakozik. Úgy, ahogy, kicsit esetleges a mozgásuk a határok által szétszabdalt mentális térképen, de első lépések ezek – amelyek az elindulást jelzik.

Alig néhány hete a nemzeti régiókról szóló aláírásgyűjtés körül alakult ki nemzeti egység, ma pedig az évforduló szülte meg azt, amit oly’ rég várunk mi, magyarok. Hogy legyenek olyan pillanatok, amikor csak mi vagyunk, magunknak, csak mi vagyunk másoknak, mindegy is, lényeg, hogy mi legyünk – elsősorban magunknak. Mert nélkülünk a világ is szegényebb lenne – igen, még a románoknak is hiányoznánk.
Kire is tudnák ráfogni saját országvezetési képtelenségüket?

Talán elindulunk végre abba az irányba, amiről oly régóta álmodozunk, ahol senki nem bánthatja a magyart, mert pórul jár, és ahol a magyar sem bánt senkit. Abba az irányba, amit lélekszámunk és ezer éves jelenlétünk szab ki e nemzetnek: utat mutatni a sötétben tévelygőknek, a szabadságot keresőknek, mindenkinek és bárkinek.

Száz év magyar tanulsága az, hogy egymagunkban is megélünk, megakadunk mi bárki torkán, de az élet mégis csak akkor az az igazi, ha társaságban éljük – és lehetne ez a Kárpát-medence egy egész jó társaság is.

Hátha a következő centenáriumra sikerül.
Mi itt leszünk, az biztos!

Ghonzó

(Nethuszár)