Várad az új Vásárhely!

Itt állunk hát, hogyan is mondjam, leforrázva? Megsemmisülve? Csalódottan? Dühösen? Általános szomorúságtól gyötörve? Kiáltsunk átverést? Mindenesetre, itt állunk valamiféle cserbenhagyásos gázolás megcsonkított áldozataiként. Keserűen, lemondóan rúgunk még egyet az előttünk heverő kavicsba, és keressük a felelőst – akár azért is, hogy az a fránya kődarab majd’ megszaladt a talpunk alatt, és szinte magunk estünk hanyatt miatta.

Keressük! Hát hogyne keresnénk? – hogy kire lehetne mutogatni. Mert hárítani annyira tudunk, hogy ha minden máshoz is ennyire értenénk, nem tartanánk ott, ahol most ténfergünk. Természetesen, időt nem sokat szánunk eme (nem túl nemes!) kutakodásra, nem keresünk tüzetesen, máris mutogatunk, odaátra, ideátra, a hátunk mögé, aztán jobbra is, meg balra is. Előre nem nagyon… Pedig, ha valahova, akkor amarra érdemes. A Nap, ugye, már többször is felkelt és lenyugodott a nagy bihari besárgulás óta. Emelje fel a kezét, aki nem erre számított! Nyújtózkodhat az is, aki hallott már elvhűségről, következetességről, be nem tartott ígéretekről, szerződésszegésről, árulásról és eladásról, netán feladásról. Igaz, ha ezt a sort tovább folytatom, megint a múltban kötünk ki, annak is egy bizonyos pontján. Amikor (valakinek) a komája visszaütött.

A részletekre most nem térnék ki. Minek is tenném.

Ostobaság lenne belemenni hősködő művitákba, (sőt, újabbakat generálni, melyekben az ócska, körmönfont, álnok és ravasz politikusi válaszok úgy tekeregnének, mint feldúlt polip csápjai a tengeren). Kétségem nincs afelől, hogy rögtön megtudnánk mi, kedves mindannyian, hogy ki és mikor, melyik napszakban, milyen görcstől, lábrángástól, ínhüvelygyulladástól, vagy memóriazavartól vezérelve nem akart összefogni a másikkal – sem Biharban, sem Nagyváradon. Ám miután ez már oly szánalmas, hogy csak elengedni lehet, tegyük meg könnyedén. Nézzünk inkább előre. Négy olyan év vár a bihari magyarságra, amilyen tapasztalattal nemzeti közösségünk ezen a vidéken nem nagyon bírt.

Ezt már könnyen lehet a szórványosodás előszobájának tekinteni. (Nem, most sem keresünk felelőst. Nincs értelme.) Lassan rálépünk az útra, amin a hunyadi, a szilágysági, a besztercei, vagy a Fehér és újabban a Brassó (!) megyei magyarság botorkál. Mondom, lassan, mert vagyunk itt még néhányan, még azon sokakkal együtt is, akik nem mentek el szavazni – jó lenne tudni végre azt is, hogy ez miért történt így, és a továbbiakban mivel lehet őket megszólítani. Tudom, hogy gondolkodni, elmélkedni választási kampány idején rendkívül nehéz, pláne, ha végignézek a kínálaton, de az Isten szerelmére, hát mindkét oldalon ott állt azért egy Obi-Wan Kenobi, akinek helye lett volna a város és a megye vezetésének – a második vonalában! De nem. Nem számított ez sem. Nem voltak elég feltűnőek. Ám, hogy adjunk a – némileg – keretes szerkezetnek is, térjünk vissza írásom címére: Várad az új Vásárhely! Ami nem is csak egy egyszerű cím. Inkább ajándék Nagyvárad magyarságának, és azoknak a bölcs magyar vezetőknek (politikust már nem szívesen írok), akik remélhetőleg a zászlajukra, pólójukra írják eme szlogent az elkövetkező négy esztendőben. Nem állítom, hiszen az matematikailag is lehetetlen, hogy Nagyváradot magyar kézbe vehetjük vissza, ahogyan ez most Marosvásárhelyen történt két (!) évtized után. De a feladatunk és az előttünk álló kihívás hasonló. Óriási, emberpróbáló feladat. Merítkezzünk, erősödjünk a vásárhelyiek elszántságából! Mert Szent László városa és Bihar megye vezetéséből nekünk, magyaroknak is ki kell, vissza kell vennünk a részünket, miközben nem engedhetjük el a szórványban élők kezét sem. Most ezen kell dolgoznunk, ezért lesz Várad az új Vásárhely.

Ez kell legyen a kihívás. Nincs más megoldás.

Nincs több kerékkötés és nincs öncélú levelezgetés. (Nem kérünk a közleményháborúkból sem!) A matematika kegyetlen, a demokrácia még inkább. A demográfiáról nem is beszélek. Előre mondom, hogy egymás újfent százalékokban való méregetése ciki, ma már óvodás szintű, és parttalan vitákhoz vezetett a múltban is. Lehet, hogy némelyeknek ez újdonság, de az undor, és a választások iránti közömbösség ilyenkor kapcsol be a tisztelt választópolgárban. Mindeközben túlontúl kevesen maradtunk. Most már csak az erő, csak a kompetencia jöhet számításba. Hideg mérlegelésre van szükség. Meg kell szoknunk a gondolatot is: négy év múlva kénytelenek leszünk a csillag, valamint a tulipán közös zászlaja alatt menetelni. Elcsépelt gondolat, de csak együtt lehetünk erősek! Ám az új utat már nem mutathatják rovott múltú, felkapaszkodott, nevetséges politikusok, remekbeszabott, ám csak nagyszájú stréberek – továbbá a gátlástalan zsebdiktátorokat is az út szélén kell hagyni. A közelgő parlamenti választás mindennek jó főpróbája lehet.

Ezen az új úton azonban nemzetre és nemzeti oldalra, becsületességre csak az hivatkozhat, aki sosem vonta kétségbe eme eszmények szentségét. Őszinteség és megtisztulás, valóban keresztényi, nem farizeus együttakarás, valamint nemzeti együttmozdulás, alázat és szakértelem, a fiatalok ereje szükséges a közös, csillagos-tulipános zászlóbontáshoz.

Ezt a lobogót aztán lehet csókolgatni…

Kristály Lehel

A szerző a Bihari Napló főszerkesztője

Forrás: Erdon

(Nethuszár)

Nethuszár