hirdetés
hirdetés
IRODALOM

Kettőslátás (Tisztelgés Székely János előtt)

Tisztelt hölgyeim és uraim !
Nekünk, erdélyi magyaroknak van egy lassan százéves vitánk a testtartásról. Az alapkérdésünk: hogyan álljunk bele a kisebbségi létbe – ahogy lehet, vagy ahogy kell? Többről van itt szó, mint erkölcsi imperatívuszok súlyozásáról. Ezek életstratégiák. Az „ahogy kell” oldaláról nézve az „ahogy lehet” megalkuvás. Aki úgy él, „ahogy lehet”, az magát inkább realistának tartja, szerinte a „kellés” embere megy szembe a forgalommal az autópályán.

hirdetés
hirdetés

Nem véletlen ez a földhözragadt kép: ha van szimbóluma Erdély száz évének a román államhatárok között, az az autópálya, pontosabban a hiánya. Hogy mennyit rajzoltak nekünk különböző színezetű bukaresti kormányok… Sokszor leírtam már, most is elmondom: Erdély úgy van, hogy nincs. Az ahogy kell embere tehát fejét dacosan fölcsapva eregel a forgalommal szembe a nemlétező úton, az ahogy lehet embere pedig a nemlétező út lebegésében sodródik. Azt tudja, hogy honnan jön, de nem tudja, hová tart. Él, ha ezt életnek lehet nevezni, és ez Székely János alapproblémája, hogy mi az élet.

Tisztelt hölgyeim és uraim!
Székely Jánost különös fénytörésben látom. Legalább két Székely Jánosom van, és nem ő hasadt tovább. Van egy Székely János, a Caligula helytartója kötelező olvasmány szerzője, tehát nagy író, tehát szent tehén. Akinek a verseit mindezek ellenére kedvelni tudja az ifjú lázadó is, ha kiemeli a fejét Rilkéből.

Aztán van az a Székely János, aki ilyeneket ír a válogatott versei elé: „Publikáltam én végül olyan verseket is, amelyekkel sohasem értettem egyet. Volt például életemben egy gyötrelmes időszak, amikor egyetlen célom lehetett: kimenteni a börtönből édesapámat. Ennek érdekében (és ezt követőleg) bármit elkövettem, elismertem, megírtam – alig tudtak felkérni olyan konjunkturális feladatra, hogy azonnal ne teljesítsem! Akkori munkáimért a lehető legnagyobb irodalmi elismerésben részesültem: csakugyan visszakaptam apámat. (Nem is igénylek azóta semmilyen kitüntetést.) Felelősségem tudatában kijelentem: bánom ugyan, már akkor is bántam, ami történt, de megbánni sosem fogom. Mindig is, most is megtenném, ha visszakaphatnám érte az enyéimet. »Mind e durva bűbájt«? természetesen, megtagadom ma. Ami »elkötelezettet« 1962-ig megrendelésre írtam, az élet dolga volt, nem a költészeté. A művészet, mint tudjuk, azért művészet, mivel nem élet.”

El lehet-e választani – kisebbségben, jogfosztottan, embertelen diktatúrában – az életet a művészettől? Ez az a tízpontos kérdés, amire az ezredfordulón Kolozsváron kerestem a választ. Akkoriban a Korunk filozófiai szerkesztője is voltam, félemelettel alattunk a Helikon szerkesztőségében ültek a nagy írók, tehát szent tehenek, legyen, nekem az volt az erdélyi Olümposz. Oda jártam vodkázni félistenek közé, Szilágyi István, Király László, Mózes Attila és még mások beszéltek az életről, arról az életről, amelyből pótolhatatlan évtizedeket vett el a kommunista diktatúra. Nem voltak dühösek. Helyettük lettem én dühös, nem értettem, hogy miért viselkedünk úgy 2000-ben Kolozsváron, mintha 1989 előtt nem történt volna semmi, nem értettem és ma sem értem, miért jó nekünk a történelmi vakfolt.

Székely János 1990-ben – hogy is mondják ma divatosan – „szembenézett a múltjával”, kirostálta, amit megőrzésre érdemesnek talált („Úgy vélem, tűrhetően értek ahhoz, amit magam csináltam, s így tehát engem jelent – senki se merészelje felülbírálni szelektív ítéleteimet” – mondja, apelláta természetesen nem lehetséges); és megvallotta, amit meg kell vallani. Nagyon kevesen vették ehhez a bátorságot. Nagyon, nagyon kevesen.

Tisztelt hölgyeim és uraim!
Székely János írja: „Olyan korban írtam én verseimet, amikor szégyen volt embernek lenni. Morális helyzetnek ez szörnyű, de költői helyzetnek nem éppen érdektelen.” A költői helyzetet megoldotta, példa erre az életműve.

És az 1990-es előszavával, ami egyben alkotói zárszava is, elindult az általa helyesnek vélt irányba. Nem tudom, mennyire lepődött meg, én igen, azóta is hüledezek: szembe a forgalommal. Vagyis az ahogy lehet stádiumából, ha akarta, ha nem, átlépett az ahogy kell létmódjába. Általában az ilyen sorsú személyeket nevezzük hősöknek. Nem tudom, hogy akarta-e ezt. Csak azt tudom, hogy bármit is akart Székely János, A nyugati hadtest című kötetének ott kellene lennie minden könyvespolcon. És ez a legtöbb, amit egy író elérhet.

Demeter Szilárd

(Elhangzott Bálint Márta Kossuth-díjas színművész “Egyedül – in memoriam Székely János” című előadóestjének felvezetőjeként az Ars Sacra Fesztivál keretében a Jókai Anna Szalonban 2019. szeptember 16-án)

Forrás: Demeter Szilárd itt éppen író

hirdetés
hirdetés

(Nethuszár)

hirdetés
hirdetés

ZSIDÓ ERDÉLY

hirdetés
hirdetés

CIGÁNY ERDÉLY

hirdetés
hirdetés

ÖRMÉNY ERDÉLY

hirdetés
hirdetés