Megnyílt a világ közepe: három kontinens zenészei a világhírű mérai csűrben

Se sok eső, se sok sár, ami van, az meg bőven kibírható, ráadásul ez az a fesztivál, ahol a világ közepén vagy – tegnap délután ugyanis némi záportól kísérve elkezdődött Mérán, ebben a Kolozsvár melletti faluban az a fesztivál, ahol három kontinens több különböző országából nyomják a világmuzsikát.

A Kjartan and the Hét Hat Club indított. A francia, amerikai és magyar zenészekből álló banda igazán kiváló fellépéssel alapozta meg az idei Méra hangulatát, igaz, a srácok sem csak térképről ismerik a falut, nem az első fellépésük volt ez a világhíressé vált csűrben. A balkáni, keleti, cigány és jazz elemekkel tarkított muzsikájuk minden különösebb erőfeszítés nélkül csalta a színpad elé a folyamatosan gyarapodó közönséget, a tánc már ekkor beindult, és nem is okoztak csalódást a srácok, úgy tolták végig a bulit, hogy még egy kis slam is belefért, ami csak emeltre a produkció színvonalát.

Kjartan and the Hét Hat Club (Kép: Méra Világzenei Csűrfesztivál Facebook-oldala)

Kisebb záport követően aztán színpadra érkezett az izraeli Sofi and the Baladis – na, ők aztán olyan hűen idézték meg zenéjükkel a keleti misztika világát, hogy az eső is abbamaradt, én például a felhős-borús idő ellenére teljesen egy sivatagi oázisban éreztem magam, ahol igéző tekintetű ledér hölgyek hastáncolnak előttem, miközben számból lóg ki a vízipipa, de na, a sör nem volt elég, hogy ez az élmény tartós maradjon, és teljesen elszálljak, bár a kongás srác a színpadról mindent megtett ezért, ahogy a zenekar többi tagja is – egyszerűen olyant muzsikáltak, hogy arra az órára elköltöztél erről az átkozott bolygóról, valahova, ahol a kis hercegnek még megvan a rózsája. Ahogy az velem ilyenkor mindig előfordul, egyből szerelmes lettem a zenekar két hölgyébe, az énekesbe és a fúvós hangszerrel varázsoló gyönyörűségbe, és ezzel nem voltam egyedül.

Sofi and the Baladis (Kép: Méra Világzenei Csűrfesztivál Facebook-oldala)

A csütörtöki nyitónapi koncertek sorát végül a Csík Zenekar zárta, róluk nincs is, amit és amiért sokat írnom – egyszerűen a hangulat nagymesterei, volt itt Széki hobó, hazavezettük egymást kézen fogva, és ledöntöttük, hogy mi jóbarátok vagyunk. A zenészek által csihol hangulatot mi sem ragadja meg jobban, hogy az egyik szám alatt felcsendülő kalotaszegi ritmusokra hirtelen a színpadra ugrott két srác, akik tolták a legényest a színpad előtti teret addig teljesen megtöltő közönség óriási üdvrivalgása és a zenészek megértő mosolya mellett.

A fesztivál eseményei közül minden bizonnyal világszinten is egyedinek számít az éjfélkor kezdődő jam session, ahol a napközben fellépő zenészek összevegyülnek a kocsmából érkező helyi cigány prímással, és eleresztik az agyukat, csak húzzák, tolják azt a muzsikát, amitől Méra Világzenei Csűrfesztivál méltán kiérdemelte a világ közepe címet, amit ugyan én adtam neki, de egy csöppet sem érzem túlzónak.

Ma aztán izomból elindul a fesztivál nem zenei része is, láthattok dokumentumfilmet (Lone Samaritan, izraeli doku, angol felirattal), mesét mond Agócs Gergely, látogathatják a tájházat, megnézhetitek Martin György néptánckutatóról szóló kiállítást, hogy kis ízelítőt nyújtsak nektek arról a fesztiválról, ami úgy indult el a mérai csűrből, hogy ott is maradt, időközben viszont lenyomta az összes erdélyi fesztivál line up-ját.

A programot itt tudjátok böngészni. Aki kijönne, az a vasútállomás mellől induló busszal teheti meg, ezek óránként indulnak Mérára, visszajönni a városba szintén könnyű, az infó sátornál megtaláljátok kifüggesztve a buszok menetrendjét, nyugtatásképp közlöm, hogy egész éjjel vannak buszok, hozhatjátok a gyereket is, mert ez az a buli, ahol még mindig igaz a tavalyi mondás: „térdig járunk a gyerekekben”, és semmi bajuk nem esik.

(Nethuszár, Örsike)