A „négy háború világa”, illetve hogyan mondott le a Nyugat saját hegemóniájáról

Igazán elgondolkodtató írást tett közzé a Contributors portálon Valentin Naumescu* ismert román politológus és elemző, amelyet a HotNews is szemlézett. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem professzora a négy háború világa eljöveteléről értekezik, nem mellőzve a Nyugat olyan elegáns kritikáját sem, amellyel manapság ritkán találkozunk a mainstream sajtóban. Valentin Naumescu írásának magyar nyelvű fordítását alább olvashatjátok, erősen ajánljuk!

Erőltetett menetben a „négy háború világa” felé. A Nyugat lemondása a vezető pozíciójáért harcolni hajlandó hegemón szerepéről

Röviden:

1. Az antiliberális és Nyugat-ellenes harciasság felemelkedésének csúcspontján a keleti diktatúrák revizionizmusa megteremti a „négy háború világát”. Erőltetett menetben tartunk ebbe az irányba. Előbb-utóbb, valószínűleg a 2030-as évek horizontján (bár ez bármikor megtörténhet), az Oroszország-Kína-Irán-Észak-Korea tengely megpróbálja leigázni a demokráciákat, és lerombolni a Nyugatot, illetve a Nyugat és a liberális értékek által vezetett globális politikai rendet.
2. A nyíltan Nyugat-ellenes négy keleti diktatúra mindegyike a geopolitikai határvidékén hajtja majd végre tervezett offenzíváját – Oroszország Kelet-Európára is kiterjeszti agresszióját, Kína megkísérli Tajvan elfoglalását, Irán háborúba lép Izraellel, és Észak-Korea meg fogja támadni Dél-Koreát, ahogy azt tette 1950-ben, amikor USA állította meg. Mindezek az erőszakos rezsimek, amelyek otthon megölik a velük szembehelyezkedő saját polgáraikat, kétségtelenül „szent”, „igazságos”, „történelmi igazságtalanságokat orvosló”, „újraegyesítés” stb. okokra hivatkoznak majd. Mind a négy szereplő szép szavakkal játszik majd meggyötört népük érzelmi húrjain, és megpróbálja meggyőzni a globális dél megzavarodott országait az általuk vívott háborúk „igazságosságáról”, és arról, hogy „milyen jó lesz az új világ”, amit majd a keleti diktatúrák vezetnek. Sajnos még Nyugaton is lesz elég hülye ember ahhoz, hogy higgyen az amerikai hegemónia és az Egyesült Államok biztonsági garanciáinak összeomlását hivatott négy háború ideológiai igazságában.
3. Néhány év múlva a diktatúrák tengelyének mind a négy állama atomhatalom lesz, miután Irán (viszonylag hamar, Kína vagy Oroszország segítségével) befejezi az atomfegyvergyártást. Ha a Nyugat számára már most elképzelhetetlen, hogy nukleáris hatalomként nézzen szembe Oroszországgal, képzeljük el mit fognak mondani, amikor mind a négy agresszor atomhatalommá válik. Sakk-matt?
4. Hogy a „négy háború világa” egyenértékű-e a harmadik világháborúval, azt mindenki döntse el maga. Az elnevezés kevésbé fontos, bár valószínűleg lényegében erről szól majd. Az európai, közel-keleti és ázsiai határdemokráciák megtámadása, amelyek értékei és törekvései a demokratikus világhoz és a liberális paradigmához, azaz a Nyugathoz tartoznak, hatásában egyenértékű lesz a globális rend megváltoztatását célzó revizionista világháborúval.
5. Az újdonság azonban az lesz, hogy a Nyugat lemond a vezető szerepéért harcolni hajlandó hegemón pozíciójából. A washingtoni, brüsszeli, londoni, párizsi és berlini vezetőket manapság semmi sem riasztja jobban, mint annak a lehetősége, hogy az agresszor diktatúrák elleni közvetlen harcba taszítják őket, és meg kell védeniük a szabad világot. Dacára annak, hogy szabad-szemmel is látható, hogy a keleti diktatúráknak lépésről lépésre száll a fejükbe a dicsőség, hogy egyre agresszívebbek és egyre merészebbek a követeléseik, a nyugati vezetők naivan továbbra is békét követelnek, engedményekben, visszafogottságban, párbeszédben, tárgyalásokban, zsarnokokkal kötött kompromisszumokban gondolkodnak, abban a reményben, hogy mandátumuk ideje alatt nem lesznek gondok, csendben újraválasztják őket, és nem ők lesznek azok, akik arra hivatottak, hogy határozottan kimondják: „stop az agresszornak!”
6. Miért jutottunk oda, hogy a Nyugat lemond hegemóniájáról? Mert az elmúlt 20-30 évben fontos kulturális, oktatási, ideológiai, társadalmi, etnikai, faji és vallási átalakulások mentek végbe a nyugati társadalmakban, mert ezeknek a társadalmaknak a szerkezete és értékei gyökeresen megváltoztak, mert a jogokkal és szabadságokkal kimaxolt nyugati társadalom embere hozzászokott a jóléthez és a szociális támogatásokhoz, nem akarnak harcolni, mert győzött a demokratikus populizmus, mert a politikai vezetők érdeke, hogy mandátumuk idején béke legyen és a háborús bonyodalmak nélkül választhassák újra magukat. A nyugati polgárok pedig az energiaszámlájukkal, az inflációjukkal és a vásárlóerejükkel törődnek, nem pedig Ukrajna, Izrael, Tajvan vagy Dél-Korea sorsával. Sokan azt gondolják, hogy az agresszió nem érinti őket, és nem is ér majd el hozzájuk.
7. Végül a nyugati demokráciák belső revizionizmusa, a neomarxista baloldal és a radikalizálódott konzervatív jobboldal fojtogató konvergenciája által kialakult ideológiai komponense képmutatóan „pacifizmusról”, „nem beavatkozásról”, „jól egyezésről” beszél. Gyávaságot mutat Oroszország Putyinjának, Hszi Kínájának, iszlamistáknak és terroristáknak vagy épp Kim Dzsong Unnak, ha emlékszünk még Donald Trump nevetséges csúcstalálkozóira Phenjan diktátorával 2018-2019-ben, ami nyilván nem vezetett semmire.
8. A nyugati radikális baloldal a régi antikapitalista és Amerika-ellenes összetevője mellett újabban antiszemita is lett – lásd az ideológiailag manipulált fiatal progresszív nemzedéket a nyugati egyetemeken, akiknek mára szinte mindegyike Izrael-ellenes és Palesztina-párti és buzgó al-Dzsazíra-olvasó, azoknak a palesztinoknak a vállán sírnak, akik 17 éve egyértelműen támogatják a Hámász terroristáit, lásd a nyugati szocialista pártok muzulmánok szavazatait megcélzó politikáját (az USA-tól Spanyolországig, Nagy-Britanniától, Franciaországig vagy Németországig), miközben a konzervatív nacionalista, szuverén és szintén antiglobalista jobboldal, ugyancsak a NATO, az EU és a liberális értékek ellen van, az utóbbi időben pedig émelyítően putyinista és ukránellenes. Ez a mai Nyugat „merész” tájképe, amelyben a liberális politikai centrikusság egyre diszkrétebbnek tűnik, a neomarxista baloldal és az ultrakonzervatív jobboldal egymáshoz közeledő őrjöngése közepette. Ebből következik, hogy a Nyugat lemondott arról a hegemón státuszáról aki hajlandó megvédeni azt a világot, amelyet Amerika 1945, illetve 1989 után hozott létre, és amely kategorikusan a legvirágzóbb és legracionálisabb (még ha nem is tökéletes) a történelemből eddig ismert politikai és gazdasági rendek közül.

A „Négy háború világa” úgy hangzik, mint egy rossz katasztrófafilm forgatókönyve, de ettől még mindig fennáll a lehetősége annak, hogy ebbe az irányba haladunk. Nem hónapok, de még csak nem is évtizedek, hanem évek kérdése, tehát középtávról beszélhetünk. Ha például 2030-at, azaz az évtizedek közötti küszöböt mondjuk referenciaként, akkor azt csak iránymutatónak kell tekinteni, nem ad literam időpontnak – bármikor megtörténhet, és sok változótól függ.

A négy lehetséges háború közül az egyik már javában zajlik, a második küszöbön áll (bár úgy gondolom, hogy Izrael szükséges, célzott és jól kiszámított válasza után Irán most nem akar majd közvetlen nagy háborúba belemenni Izraellel, inkább a hadereje fejlesztésére és különösen atomfegyver-gyártás befejezésére koncentrál majd a következő években), és az utolsó kettő, az ázsiai háborúk már úton vannak. Emelkedik a politikai-katonai hőmérséklet Kelet-Európában, a Közel-Keleten, a Tajvani-szoroson és a Koreai-félszigeten, vagyis a demokratikus világot a keleti diktatúráktól elválasztó nagy geopolitikai törésvonalakon.

Még ha akarná is, az egyértelmű, hogy az USA nem tudja egyszerre az összes szövetségesét és barátját megvédeni. A négy fronton zajló háború még az amerikai hadsereg számára is lehetetlen. Nehéz elképzelni, hogy Amerika kettőnél több nehéz frontot is megbírna egyszerre. Azoknak a demokráciáknak, amelyekről beszélünk, az európai, a közel-keleti és az ázsiai demokráciáknak masszívan és gyorsan kell növelniük védelmi kapacitásukat (fegyverek, csapatok, hadianyag és háborús logisztika), és fel kell készülniük arra, hogy akár egyedül, akár különböző regionális együttműködési formában védjék meg magukat.

Véleményem szerint, az elkövetkező években minden washingtoni kormányzás prioritása Tajvan és Izrael lesz, különböző globális-stratégiai és kulturális okok miatt, amelyek az amerikai érdekek élén állnak, és részét képezik az amerikai társadalom hagyományos szerkezetének, amelyeket most nem szükséges itt részletezni. Ha az agressziók egymás után következnének be, és nem egyidejűleg, akkor igen, akkor lehetséges, hogy az Egyesült Államok ismét harcolni fog Európa védelméért (esetleg korlátozottan és bizonyos feltételek mellett, de ez nem biztos), nekünk viszont tisztában kell lennünk az amerikai stratégiai prioritásokkal, még akkor is, ha az amerikaiak mindig visszautasítják ezek rangsorolását.

A Nyugat lemondása arról a hajlandóságáról, hogy harcba szálljon a keleti diktatúrák ellen és legyőzze őket pont az a tényező, amire az agresszorok is alapoznak. Putyin, Hszi Csin-Ping, az ajatollah, valamint a bricsesznadrágot hordó és személyes frusztrációiról sokat eláruló frizurát viselő észak-koreai duci tudják – mindegyikük tudja –, hogy az USA, a NATO és úgy általában a demokráciák nem hajlandóak háborúba menni, és megvédeni a geopolitikai törésvonalakon fekvő szövetségeseiket és barátaikat.

A demokráciák belső ideológiai megosztottsága, a közösségi hálózatok megmérgezése dezinformációval és álhírekkel, a szélsőségek térnyerése, a politikai spektrum bal- és jobboldala (mindkettő kritikus a nyugati kormányokkal szemben, „pacifista” és „beavatkozást nem támogató”), a mélyreható társadalmi és kulturális átalakulások a nyugati társadalmakban, a nyugati politikai vezetők kényelme és középszerűsége, akik a saját újraválasztásukat és a problémamentes mandátumot helyezik előtérbe, a demokratikus populizmus, a Nyugat szó szerint értendő lefegyverzése a hidegháború befejezése után 1990-ben, a pénzügyi önzés, mindezek együtt járultak hozzá a harciasság hiányához a nyugati demokráciákban, amelyek a könnyű megúszásra játszanak, el kívánják kerülni a zsarnokokkal való konfrontációt akár annak az árán is, hogy feláldozzák szomszédaikat.

Az első, akit lemészárolnak: Ukrajna! Feláldozása elkezdődött. A Nyugat fél éve szinte semmit nem szállított neki. Ha nem kap sürgősen (legfeljebb heteken, hónapokon belül) fegyvert és lőszert, hogy a háborút „hosszabbításra mentse” (2025-2026-ig), remélve az erőegyensúly helyreállását vagy az orosz hadigazdaság összeomlását, Ukrajna még az idén eleshet. Izraelnek ezzel szemben megvan az ereje ahhoz, hogy egyedül harcoljon az ellenségei ellen. Még megvan… De Irán mind politikai és stratégiai szempontból, mind katonailag erősödik!

Ázsiában a helyzet még rosszabb. Kína globális ambíciókkal és hatalmas erőforrásokkal rendelkezik, és tudjuk, hogy Tajvan átvételét a Kínai Kommunista Párt alapvető stratégiai céljai közé sorolta. A négy említett háború közül a tajvani háborúban a legnagyobb az aránytalanság a két tábor között. A Koreai-félszigeten a kommunista Észak az elmúlt évtizedekben olyan méretekben és arányokban fegyverkezett, amelyet Dél-Korea egyedül nem tud ellensúlyozni. Ahogy a bevezetőben említettem, néhány éven belül mind a négy keleti diktatúra atomhatalom lesz.

A „négy háború világa” lenne a világháború új meghatározása? Attól függ, honnan nézzük a dolgokat. Egy sértetlenül megmenekülő, demokratikus NATO- vagy EU-ország egyoldalú, önző szemszögéből azt mondhatjuk, hogy nem. A világpolitikai rend megkérdőjelezésének és a diktatúrák által uralt világ megjelenése kockázatának szemszögéből természetesen az.

Inkább harcoljunk kockáztatva egy világháborút, vagy néhány periférikus szereplő feláldozása révén fogadjunk el egy igazságtalan békét az agresszorokkal? Ezt a kérdést ¹ tettem fel néhány hónapja a román közbeszédben több tízezer olvasó és rádióhallgató előtt, és több száz vélemény, reakció született. Lényegében és árnyalataiban is eltérő vélemények és érvek lévén nem lehetett következtetést levonni, és nem is ez volt a megközelítés célja, hanem annak a dilemmának a tudatosítása, amelyben vagyunk.

Végleges-e a Nyugat lemondása? Nem, nem az! Mint a történelemben mindig, amikor a kés már a csontjukig ér, olyankor a nyugati demokráciák felébrednek és felemelkednek, megmutatják monumentális alkotóerejüket és a szabad társadalmak kiemelkedő versenyképességét. Időnként ez már túl késő néhányukat megmenteni, néha túl kevés ahhoz, hogy mindenkit megmentsenek. Előbb vagy utóbb, de Amerika mindig felébred, amikor rájön, hogy közvetlenül őt magát támadták vagy fenyegették meg (mint 1917-ben és 1941-ben), és ekkor a szabad világ nemzeteivel együtt kolosszális erővé válik. Kinyújtja a kezét a megtámadottak felé, és vadul odacsap az agresszoroknak. De ne feledkezzünk meg az amerikai hatalom korlátairól (maximum két front), illetve az európaiak sebezhetőségéről és kényelméről, amelyek sürgős korrekciót igényelnek. Még Japán is felébredt a történelmi önkritikával terhelt hosszú izolacionista álmából, és aggodalommal néz körül.

Még nincs minden veszve, akkor sem, ha a szabad világ összeomlásának megelőzése ma már nehezebb, mint tegnap volt, és holnap már nehezebb lesz, mint ma.

1. Lásd ITT

FORRÁS: Contributors

*VALENTIN NAUMESCU a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Európai Tanulmányok Karának nemzetközi kapcsolatok professzora, az Initiative for European Democratic Culture (ICDE) agytröszt elnöke és az EUXGLOB Központ igazgatója. A nemzetközi kapcsolatok és az európai tanulmányok témakörében szerzett doktori fokozatok menedzselésében szerzett képesítést, valamint a Kolozsvári UBB Nemzetközi Kapcsolatok, Külpolitika és Válságkezelés (angol nyelvű) mesterszakának koordinátora. 2005 és 2007 között a Külügyminisztérium államtitkára, 2008 és 2012 között Románia főkonzulja Torontóban. Verseny útján szerzett miniszteri tanácsosi diplomáciai ranggal rendelkezik. 23 könyve jelent meg Romániában és külföldön (Nagy-Britannia, Kanada, Hollandia), önálló vagy társszerzőként, szerkesztőként vagy társszerkesztőként több mint 60 tudományos írása, tanulmánya szerzője. Néhány könyve az elmúlt évekből:

• Politica marilor puteri în Europa Centrală și de Est. 30 de ani de la sfârșitul războiului rece (Humanitas, 2019), 
• The New European Union and Its Global Strategy: From Brexit to PESCO (Cambridge Scholars Publishing, 2020), 
• Războiul pentru supremație SUA-China și cele cinci forțe care schimbă lumea. Consecințe pentru România (Polirom, 2022)
• Great Powers’ Foreign Policy: Approaching the Global Competition and the Russian War against the West (Brill, 2023)

(Nethuszár)