Az igazi München Minszkben volt!

A háborús helyzet és a geopolitikai mozgások leírására használt narratívák közül kiemelkedik a mainstream által gyakran használt München-párhuzam. A mondanivaló lényege nagyjából úgy foglalható össze, hogy Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke és Vlagyimir Putyin, az Orosz Föderáció elnöke közötti alku egyenértékű lenne azzal a müncheni egyezménnyel, amelyet 1938-ban kötöttek a nyugati hatalmak (Egyesült Királyság), Franciaország, Olasz Királyság és a Hitler által vezetett Németország.

A párhuzam terjesztői érvként használják ezt a narratívát, bizonyítandó, hogy a Trump-Putyin deal ugyanoda vezet(het), mint az 1938-as egyezség, azaz nem teszi elévülhetővé a totális háborút, viszont szégyent hoz a nyugati társadalmakra. Személyes véleményem szerint a párhuzam több okból is hibás: 1938-ban Németország jóformán még egy puskalövést sem adott le, ennek ellenére a nyugati hatalmak inkább megegyeztek Hitlerrel, semmint háborút kockáztassanak, dacára annak, hogy az említett nyugati államok hadserege akkor bőven felvehette volna a versenyt a németek haderejével. Ma viszont a helyzet inkább fordított: Putyinnak nemcsak egy puskalövést kellett leadnia Ukrajna elfoglalásához, hanem ennél jóval többet: hadserege leamortizálódott, emberi életekben, hadieszközökben elszenvedett veszteségei kolosszálisak, és így is Ukrajna mindössze húsz százalékát sikerült uralma alá hajtania.

1938-ban Németország úgy vonult be Prágába, úgy tett szert a szudétanémet vidékre, a müncheni egyezség úgy osztotta fel Csehszlovákiát, hogy a folyamat végére a német hadsereg teljesen egyben maradt, semmiféle veszteséget sem kellett elszenvednie, az említett nyugati hatalmak még csak ijesztgetésre sem használták katonai erejüket – ez pedig lényeges különbség a jelenleg forgalomban levő München-narratívához képest. Ugyancsak jelentős és nem megkerülhető különbségnek tartom azt is, hogy a nyugati hatalmak akkor komoly haderővel rendelkeztek, míg ma már ez nem így van, Amerikát leszámítva – és Washington katonai védőernyőjével egyre kevésbé számolhatunk – Európának ma nincs olyan hadserege, amely a siker legcsekélyebb reményével vehetné fel a harcot az oroszokkal szemben. Szomorú hír ez nekünk, de ez a csúnya valóság – ebből pedig egyenesen következik, hogy míg az 1938-as egyezséget nyugodtan lehet szégyennek nevezni, addig a mai körvonalazódó alkut már aligha: egyszerűen Európa nincs abban a helyzetben, hogy megkerülje az alku lehetőségét, hogy az egyezség (szégyen) helyett a háborút válassza.

Ha már München és a párhuzam

A München-párhuzam azonban nem minden alap nélküli, épp csak nem a mai helyzetre alkalmazandó, hanem a 2014-esre. Az Orosz Föderáció ekkor szállta meg a Krím-félszigetet, ezt követően pedig lázadást szított a Donbászban, ami lokális háborúhoz vezetett. A kibontakozó katonai konfliktus lezárására születtek meg akkoriban a minszki egyezmények. A 2014. szeptember 5-én aláírt első, majd annak összeomlása után 2015. február 12-én aláírt második, végső egyezséget a német és a francia vezetők hozták tető alá. Tulajdonképp elmondható, hogy Angela Merkel és Emmanuel Macron ugyanúgy deal-t kötött Putyinnal, csakhogy az Orosz Föderáció akkor még teljes erejében volt, így szinte biztosan leheett arra számítani, hogy Putyin tovább fog menni. Európa akkori első embere, Angela Merkel viszont semmiféle érdeklődést nem mutatott Ukrajna területi integritása, az ukrán nép szenvedése iránt és az orosz Föderáció által jelentett veszély menedzselése iránt – neki egy célja volt: Keleten legyen csend, mert ez a csend kell a biznisznek.

Itt szeretném mindenki figyelmét felhívni arra, hogy a minszki egyezmény Muttija az Orosz Föderáció nemzetközi szerződéseket katonai erővel megszegő viselkedése ellenére a német érdekek maximális figyelembevételével és Európa közös biztonságpolitikai érdekeinek teljes mellőzésével, az Amerikai Egyesült áLlamok akkori elnökének (bizonyos Donald Trump, ismerős a neve?) tanácsai ellenére tovább folytatta az Északi Áramlat építését. Mi több, Nyugat-Európa semmiféle lépés nem tett védelmi iparának bővítésének, hadseregeinek erősítésének irányba – a minszki-müncheni egyezség értéke tehát így foglalható össze: Muttiék megkapták a szégyent, és nem kerülték el a háborút. Tehát, ha valahol megállna a München-párhuzam, akkor az itt lenne: a Minszkbe, Lukasenka diktátor Belorussziájába utazó német kancellár egyezkedése Vlagyimir Putyinnal – amely végül tényleg elevezett a mai háborúig. Mindennél jobban mutatja tételem igazságát, hogy a mainstream sajtó mai napig kerüli Angela Merkel felelősségének felvetését, megtárgyalását, és nemcsak az ukrajnai háború, hanem a koráltalan migráció nyomán előálló belpolitikai krízis kapcsán is.

– örsh –

(Nethuszár)