Miért nincs még béke? És miért nem is lesz?

Trump elnök szerint beiktatása után 24 óra sem kell, és elhozza a békét. A Kreml folyton békéről ebszél, de mindig akadékoskodva, Ukrajna mindenkinél jobban szeretné a békét, azt a békét, ami nem kapitulálásra hasonlít. Miközben látszatra mindenki a békét akarja, az csak nem akar megérkezni. Miért?

Nos, azt azért az elején szögezzük le, hogy a médiában keltett zaj ellenére, tűzszünetről még mindig nincsen szó. Sőt, ilyen irányú megállapodás tulajdonképpen nincs, leszámítva a két elnök – Trump és Putyin – közötti szóbeli egyezséget, amit telefonon kötöttek és amelynek részleteiről pont annyi ismerettel bírunk, mint a jövő heti ötös lottó nyerőszámairól. A béke azonban nem ezért késik. A valóság az, hogy a szereplők olyannyira különböző érdekek mentén mozognak, hogy aligha lesz ebből béketárgyalás, tűzszüneti egyezségnek sem látszik sok esélye.

Amerika

A Trump érkeztével alaposan változáson átesett Egyesült Államok érdekei egyre világosabbak: mindegy milyen béke, mindegy hogyan érik el, de a lehető leggyorsabban történjen meg. Sőt, azt is mondanám, a mindegy milyen béke talán nem is annyira mindegy, mert az Orosz Föderációval kötendő dealtől remélik, hogy nyugodtan fordulhatatnak rá az ősellenség Kínára. Így aztán Amerika gyakorlatilag csak annyit tart szem előtt, hogy a béke minél hamarabb történjen meg. Ha ehhez az kell, hogy Ukrajna gyakorlatilag teljes kifosztását lehetővé tevő ásványkincs-szerződés aláírásával gyakoroljon nyomást Kijevre, akkor azt fogja tenni, Moszkvának viszont azt is elnézi, hogy játszótereket rakétáz le, meglehetősen nagy szorgalmat tanúsít a civilek legyilkolásának terén, és úgy általában nemcsak nem lassítja, hanem egynesen pörgeti háborús gépezetét. És így kezd kialakulni az ördögi kör: Trump ekézi Zelenszkijt, erőteljes nyomást gyakorol Kijevre, hogy mindenféle, bármiféle békét, tűzszünetet érjen el az ukrán elnöknél, miközben feltűnően, Holdról is jól látható módon óvatos Moszkvával és Putyinnal. Putyin ezt bátorításként értelmezi, így aztán tovább pörgeti háborús masináját, tesztelve, hogy mikor szakad el az amerikai elnöknél a cérna. Mivel úgy tűnik, hogy ez a cérna elég erős ahhoz, hogy sok mindent kibírjon, így Putyin is sok gonoszságot fog még tenni, amíg elérünk odáig, hogy Washingtonn egyáltalán összeráncolja szemöldökét. Úgyhogy a béke akadályának egyik oka Trump megközelítése: tetszik vagy sem, ezzel gyengeséget mutatott, ezt pedig egy olyan vén KGB-s, mint Putyin rutinszerűen használja ki.

Az Orosz Föderáció:

Korábban már írtam erről, de megismétlem: Putyin nem akar békét, de Putyin még csak tűzszünetet sem akar, hanem a háborús masinéria további pörgetését akarja. Ezt is teszi. Hol intenzívebben, mint mostanság, hol kevésbé intenzíven, de gyakorlatilag mindennap lerakétáz valamit Ukrajnában, legyen az kórház, játszótér vagy jégpálya. És, keserű, de igaz, mindez részéről logikus lépés. Nem tudja abbahagyni a háborút, mert túl sokan dolgoznak abban a hadiiparban, amire gyakorlatilag az egész országot átállította – az orosz pszichológiai hadviselés által, amit még mindig az enyhítő hatású és téves propaganda jelzővel illetünk, folyamatosan kitűnőnek mutatott orosz gazdasági adatok ezt és csakis ezt támasztják alá: miközben teljes gazdasági ágazatok szenvednek, addig a hadiipar pörög, húzza magával a gazdaságot, akik ebben az ágazatban dolgoznak még némi fizetésemelést is elkönyvelhetnek. A háború végével ennek meg kéne szűnnie, miközben nincs már olyan gazdaság, ami felszívná ezt a munkaerőt.

Putyin nem tudja abbahagyni a háborút, mert túl sok orosz katonát küldött a halálba, az életre szóló nyomorúságba ahhoz, hogy megússza komoly kérdések nélkül. A komoly kérdéseket csak akkor hanyagolná el az orosz társadalom, ha komoly győzelmet tudna felmutatni, erre pedig nincs esélye, legalábbis nem katonai értelemben. A maximum, amiben reménykedhet, hogy eléri a korábban papíron bekebelezett négy ukrán régió feletti teljes katonai ellenőrzést – jelenleg még ettől is messze van. És nem tudja abbahagyni a háborút, mert az azt is jelentené, hogy százezres nagyságrendű PTSD-ben szenvedő veterán szakadna rá az orosz társadalomra, hasonlóból voltak már bajok a csecsen háború idején is, így nemcsak az óvatosság, de a tapasztalat is arra inti Putyint: addig tartsa fronton a katonáit, amíg csak lehet, sőt, még azon is túl.

És, ha Putyin nem tudja abbahagyni a háborút, akkor azt teszi, amit a szláv háborús doktrína megkövetel: mindent, de tényleg mindent lerombolni. Megölni a lehető legtöbb civilt, megerőszakoltatni a lehető legtöbb nőt, elrabolni a lehető legtöbb ukrán kisgyereket, magyarán, olyan állapotokat teremteni a háború végére, hogy az ukrán társadalom ne tudjon bosszúra gondolni, hogy az ukrán társadalom ne tudjon újjászületni. Ezzel párhuzamosan pedig azt mindenképp el akarja érni, hogy a Nyugat hagyja abba Ukrajna támogatását, hogy a háború utáni Ukrajna ne fegyverkezhessen, ne lehessen hadserege, hogy Kijevben oroszbarát kormány kerüljön hatalomra. Mivel a teljes katonai ellenőrzés lehetőségéről lemondott, ezzel az orosz hadsereggel hiába is foglalná el egész Ukrajnát, megtartani nem tudná, erre a Kremlben is rájöttek, így aztán a diplomáciai fronton látszólag belemegy a tárgyalásokba, hogy időt nyerjen, a katonai erővel párhuzamosan pedig felpörgeti a pszichológiai hadviselést: szélsőséges pártok támogatása, álhírgyártás, a félelem elültetése az európai szívekben, agyakban, a demokráciák vált vagy valós igazságtalanságainak felnagyítása, ezek torzítása, ezekre építendő lázadáshangulat megalapozása stb. Az orosz pszichológiai hadviselés az emberben lakozó gonoszra épít, nem véletlenül találja meg mindenhol azokat a személyeket, akik magánéletükben is hajlamosak az autokratikus viselkedésre, arra, hogy másokat hibáztassank saját tévedéseikért stb. Nem véletlen, hogy azokban az országokban, ahol a putyini pszichológiai hadviselés sikerrel jár, ott növekszik a kisebbségek elleni gyűlölet, a nők elnyomása, a társadalmi agresszió – kísérleti laborként elég, ha csak az utóbbi hónapok, a Georgescu megjelenése utáni Romániára tekintünk. És, mindezekkel egyidőben, de ezektől nem függetlenül, Putyin beizzítja proxyjait: Iránnak csak annyit kell tennie, hogy fenntartása a nukleáris fegyverkezésével kapcsolatos amerikai félelmeket, Kína már csak a saját logikája szerint is leköti az Egyesült Államok bizonyos számú erejét és figyelmét, a balkáni tűzcsiholás Európát állítja lehetelne helyzet elé stb.

Ukrajna

Az áldozat, aki nem mehet bele akármilyen békébe, pedig, ha van olyan szereplő, aki tényleg békét akar, akkor az Ukrajna. A fentiek után viszont Zelenszkij elnök előtt nincs sok választási lehetőség: nem mehet bele olyan alkuba, amellyel lemond az ország területének húsz százalékáról – ugye ebben az esetben felmerül a kérdés: miért kellett az a sok áldozat? Ráadásul Kijev egyelőre semmiféle garanciát nem kapott arra nézve, hogy egy számára kellemetlen kompromisszum elfogadása esetén védve lenne a további, későbbi orosz agresszió ellen. Ilyen garanciák nélkül pedig egy államfő sem fogja megkockáztatni azt, hogy visszavonja haderejét a frontvonalról és leszereli a hadseregét. Mindezek pedig minimum szükségesek lennének ahhoz, hogy Kijev elfogadja a jelenleg orosz megszállás alatt levő területek feladását. Ugyanakkor Kijevnek van forgatókönyve, nem is biztos, hogy légből kapott. Gyaníthatóan ők is végigelemezték Szovjetunió katonai vereségeit, és arra ők is rájöttek, hogy katonai értelemben Moszkva nem szenvedett ugyan vereséget, de akkora veszteségeket okoztak neki ellenségei, hogy végül kénytelen volt magától lemondani a háborús részvételről. A legjobb példa erre Afganisztán. Ha lehet így fogalmazni, a szovjet túlerő jelentősen meghaladta a mai orosz-ukrán viszonyban ismert orosz túlerő mértékét, ennek ellenére tíz év alatt sem sikerült pacifikálniuk az országot, ahol annyi élőerő és anyagi veszteséget szenvedtek, hogy végül ki kellett vonuljanak a mudzsahedinek országából. Ezzel párhuzamosan a szovjet gazdaságot is annyira megviselte az afganisztáni kaland, hogy szakértők tucatjai látják ma úgy, a Szovjetunió bukása és az afganisztáni csúfos vereség között bizony szoros az összefüggés. Mindezekből az ukrán vezetés akár azt a következtetést is levonhatta, hogy megfelelő mennyiségű és ritmusú nyugati támogatás mellett képesek addig aprítani az oroszokat, amíg meginog az orosz gazdaság, meginog Putyin széke, amíg az orosz hadsereg már nem bírja folytatni a háborút – ezek bármelyike külön-külön is előnyhöz juttatja Ukrajnát, de a történelemben már éltünk át olyant, hogy az ehhez hasonló események egymással párhuzamosan, szinte egyszerre következtek be, lévén egymást erősítő folyamatokról van szó, így a kijevi álláspont nem épp minden alap nélküli.

Összegezve: ne várjuk a békét, mert az egyhamar nem jön el.

-örsh-

(Nethuszár)