Béke, tárgyalások, kanyarban a háború vége?

Nagyon nehéz ma bármit is megjósolni a háború végét illetően, és ez nem azért nehéz, mert a jelek ne lennének egyértelműek, hanem azért, mert nehéz bízni az oroszokban. Pontosabban szólva: lehetetlen.

Ma tartják az újabb béketárgyalási fordulót Isztambulban, és mind Lavrov, mind Kuleba, a két hadban álló ország külügyminisztere szkeptikus volt, ami az áttörést illeti, ebből aztán akár arra is következtethetünk, hogy körvonalazódik valami megállapodás, csak Lavrovnak otthon el kell adnia, hogy milyen nehéz volt elérnie azt a semmit, amivel vélhetően majd az oroszoknak kell távozniuk Ukrajnából.

A pozitív jelek:

Oroszország kijelentette, hogy nem gátolná meg Ukrajna EU-tagságát a jövőben, ami igazán nagylelkű ajánlat Moszkvától, persze ezt eddig sem tudta volna megtenni, de na, erről beszélek, ezt a semmit kell otthon eladni sikerként, és nem az orosz népre gondolok, akit a jól irányított putyinista propagandával bármire rá lehet venni, hanem a Kreml fő döntéshozójára, Putyin háborús bűnös elvtársra.

Arra ugyanis mindenkinek gondolnia kell, hogy Vlagyimir nem vesz részt személyesen ezeken a tárgyalásokon, így arról, ami ott elhangzik, másoktól értesül. A harctéri valósággal is csak az elmúlt napokban kerülhetett képbe, mármint a valóságossal, nem azzal, amit az invázió megindítása előtt lefestettek neki a bólogatójancsik.

A kettőt összeadva az a kép rajzolódik ki előttünk, mintha az orosz vezetés egyes tagjai elkezdték volna Putyint tájékoztatni a valós helyzetről, mármint valaki megmondta neki, hogy vagy befejezi ezt a háborút, vagy seggbe lesznek baszva, úgy katonailag, mint gazdaságilag, mások pedig a béketárgyalásokon próbálnak olyan valós, de inkább vélt eredményeket elérni, amelyeket a Kremlben felmutatva Putyin elhiheti azt, hogy komolyabb presztízsveszteség nélkül, „tiszteletteljes módon” visszavonulhat. Utóbbi kifejezés nem a sajátom, Erdogan magyarázta el a nemzetközi sajtónak, miután telefonon dumcsizott Putyinnal (nagyjából egy hete történt), hogy nagyjából ez lenne a szitu, persze ő értelmezi ezt így, tette hozzá, nem Putyin mondta neki, de ez már szinte mindegy is.

Hogy mit jelent ez a „tiszteletteljes” visszavonulás?

Mai hír, hogy az oroszok kivonják haderejüket Kijev és Csernyikov környékéről. A sajtóban ez még úgy jelent meg, hogy „drasztikusan lecsökkentik” a katonai tevékenységüket az említett városok környékén, az amerikai műholdak szerint pedig éppen vonulgatnak visszafele. Mindezt azzal magyarázta az orosz vezetés, hogy

„Ukrajna atomfegyvermentessége és semleges státuszáról szóló tárgyalások egy praktikus stádiumba értek, így, a bizalom növelésének érdekében, az a döntés született, hogy Kijev és Csernyikov környékén drasztikusan lecsökkentjük a katonai tevekénységet”

– írta orosz forrásokra hivatkozva a Le Figaro.

Szóval, azért, hogy „növeljék a bizalmat” – értsd ezalatt, hogy pár nap, és kiderül, hogy az oroszok valójában mindig is békét akartak, sosem jártak hadseregükkel Ukrajnában, a világ pedig hálás lehet nekik, amiért véget vetettek annak a háborúnak, ami sosem volt az, csak egy különleges katonai hadművelet. A lényeg: akármennyire is csúnyán hangzik, de ez kicsiben az a tiszteletteljes visszavonulás, amit nagyban kell majd megadni Putyinnak.

Miközben mindannyian tudjuk, hogy az orosz hadsereg elképesztő vereséget szenvedett Ukrajnában, tudjuk azóta, hogy a modernizált orosz hadsereg csak a papíron létezik, a korrupció szétmarta a hadsereget is, eszközparkjuk jelentős része használhatatlan, ami van, az sem a legjobb állapotban, szóval húzza az ág őket rendesen, de kell az arc, amit haza lehet vinni, nem lehet csak úgy, hanyatt-homlok menekülve elhagyni Ukrajnát, miközben a napokban ismét megjelent a hetekre eltűnt Soigu védelmi miniszter, aki, miután „gyors lábadozást” kívánt egy frontról hazahozott és ott fél lábát elvesztő orosz katonának (végül is egyik lába még megvan, nem?) kijelentette, hogy az első fázisban elérték céljaikat – jelentsen ez bármit is – és Oroszország legfontosabb célja Ukrajnában most már az, hogy „felszabadítsa” Donbaszt. Ez viszont már bőven azt jelenti, hogy Moszkva nemcsak katonailag, hanem politikailag is visszatért pont fix oda, ahol a háború előtt voltak…

A másik részről Ukrajna is

kemény kompromisszumokat javasolt: például az, hogy a 2014-ben megszállt Krím esetében induljon egy maximum 15 évig tartó tanácskozás, amelynek formája kizárja a katonai intervenció lehetőségét, és csak akkor kezdődne el, amikor teljesen megszűnnek a harcok. Gyakorlatilag ezzel Ukrajna lemondott a Krímről, ami nem nevezhető kis lépésnek részükről sem.

Az oroszok kívánságlistájából ugyanakkor kezdenek eltűnni a háború megindulásának első napjaiban kommunikált óhajok: nincs már szó nácitlanításról, nincs már szó az ukrán kormány és elnök leváltásáról, nincs már szó Ukrajna teljes megszállásáról, nincs már szó Ukrajna Nyugat előli teljes elzárásról, sőt, ez utóbbi jelentősen felhígult, lévén Moszkva újabban már nem ellenzi Kijev jövőbeni EU-tagságát, csak NATO-tag ne legyen.

Utóbbiról pedig már napok óta fújja Zelenszkij, hogy nem aktuális, érzi, látja, tudja, hogy oda nem vezet út nekik, miközben bárki, aki legalább egyszer átfutotta már a NATO alapokmányait az tudja, hogy ez a történet SOHA nem volt aktuális, csak és kizárólag az orosz propagandában létezett, ha pedig mégis megtörtént volna, akkor azzal csak Oroszország járt volna jól, a Nyugat semmiképp sem, de a putyinista propaganda sok ember agyát megmérgezte, így ezekben a körökben már kevésbé számít a tudás, a valóság, inkább a hit, de ez legyen az ő bajuk.

Kijev viszont komoly biztonsági garanciákat kér, és ez minden szempontból érthető: a garanciát nyújtó országok között felmerült az Egyesült Államok, Kanada, Törökország, Lengyelország, ami újabb biztonsági struktúra létrejöttét is jelentené, de cserébe abba is belemenne Kijev, hogy területén ne legyenek idegen államok csapatai – ez utóbbi pedig nagyon is jól jelzi az ukránok kompromisszumkészségét, ugyanis nemcsak nagyvonalú felajánlás, hanem egyenesen veszélyes Ukrajna jövőjére nézve, így viszont már érthető, hogy miért akar biztonsági garanciákat.

Az orosz tárgyalódelegáció végül közölte, hogy oké, akkor így állnak a dolgok, és tájékoztatják Putyin elnököt – szóval, a dolog tulajdonképp most azon múlik, hogy miként tálalják mindezt a Kreml őrült urának?

És vannak még gondok a béke a körül

Azért az oroszok iránti bizalom nem túl magas, és akkor még finoman fejeztem ki magam. Elvégre csak majdnem két hónapig hazudta azt Putyin, hogy nem akar támadni, szó sincs ilyesmiről bla-bla, majd, amikor mégis megtette, és látta, hogy Nyugat nemhogy szétesik, hanem egységbe tömörül, akkor ijedtében, mert legyen világos mindenki előtt, hogy beijedt a fickó akkor, rögtön az atomfenyegetéshez nyúlt.

A hazugság és az atomfenyegetés pedig annyira leírta az oroszokkal szembeni bárminemű bizalmat, hogy az a béketárgyalásokat nemcsak nehézzé, hanem szinte értelmetlenné tette – ugyanis szerződés itt már nem elég. Oroszország aláír valamit, az ugyanolyan, mintha nem írta volna alá, bízni bennük nem lehet, emiatt kellenek azok a fránya garanciák, amit viszont elég nehéz összeeszkábálni, mert itt már több államról van szó, ráadásul a pakliban benne van a harmadik világháború, ugyanis, ha az oroszoknak megint eszükbe jutna Ukrajna, megint látnának ott pár nácit és előbújik belőlük az ősi városszétbombázos, civilgyilkolós, csecsemőmészáros reflex, akkor az már a NATO elleni támadásnak minősülne.

És ha mindez nem lenne elég, akkor van egy stratégiai dilemma is – nem az ukránok, mégcsak nem is az oroszok szemszögéből, hanem a mi, a nyugatiak szemszögéből.

Tekintve, hogy Oroszország alaposan meggyengült, és ez csak folytatódni fog, vajon nem érkezett el az idő, hogy örökre pontot tegyünk ennek a végére? Úgy értem: nem is annyira biztos az, hogy nem akarjuk mi, nyugatiak, a konfliktus eszkalálódását – erősen gyanítom, hogy ez utóbbi már jelen lehet egyes nyugati államok katonai döntéshozóinak fejében, sőt, ilyen jellegű javaslatok/elemzések is születhettek már, amelyről Moszkva is értesülhetett kémei révén, így nagyon is valószínűnek tartom, hogy sokkal hamarabb lesz béke, vagy legalábbis fegyverszünet, mint azt mi gondolnánk, ugyanis Russzija betojt.

Akár tetszik, akár nem, akár idegbajt kap a sok putyinista ettől, akár nem, a valóság mégiscsak az, hogy Oroszország összevissza fosta a bokáját, amikor rájött, hogy egy hónappal a háború után saját magának semmit nem ért el, az ellenfélnek annál több mindent összehozott, miközben a NATO-ban egyre többen gondolkoznak úgy, hogy most van annyira gyenge Oroszország, hogy esetleg érdemes lenne katonailag megszállni a gáz- és olajmezőket.

Na, lassan tényleg ott tartunk, hogy egyedül az oroszok óhajtják majd a békét, az ukránok vérbosszúért, mi pedig a dolgok örök lezárásáért hajtjuk tovább ezt a konfliktust.

Hát, nem kellett volna a Nyugattal ujjat húzni…

Ghonzó

Kapcsolódó:

A Nyugat stratégiai dilemmája: békét akarunk vagy győzelmet?

(Nethuszár)

Nethuszár