Geopolitikai leckék kezdőknek: Ukrajna és a NATO

Az orosz invázió megindulása óta ellepték a világhálót a különböző geostratégiai tárgyú írások, ezeknek zöme azonban borzalmasan felszínes, ami a kisebbik baj, a nagyobb az, hogy kevés geopolitikát, annál több aktuálpolitikát tartalmaznak, miközben a szerzőik általában nem tudnak elszakadni saját vágyaiktól, attól, amit ők aktuálpolitikai értelemben eredményesnek és kívánatosnak tartanának.

Ilyen csatazajban amúgy is nehéz az elmélyülés, ennek ellenére most megpróbálok összefoglalni néhány szempontot, amit geopolitikai értelemben muszáj elgondolnunk, ha az események valós értelmezéséhez akarunk közelebb kerülni – az alábbi írás nem tények és ismeretek felsorolása lesz, ezek ugyanis a geopolitikáról való gondolkodás módszertanának szempontjából másodlagos szerepet élveznek, ugyanis az érdek, mi több, maga az ember, a homo politicus, aki a döntést meghozza vagy épp elhalasztja, esteleg fel sem ismeri a döntés pillanatát, így nem is tud arról, hogy valamit elhalasztott, nos, ez a homo politicus intelligenciájában nem korlátlan élőlény, így sokszor az, amit látunk és érzünk bőrünkön nem illeszkedik bele a racionalitás világba, mert nem is illeszthető bele!

(Jelen írásom során a geopolitikai és a geostratégiai fogalmakat azonosként kezelem, a könnyebb érthetőség kedvéért, de természetesen ezen fogalmak között is lényeges különbségek fedezhetőek fel, amelyek azonban jelen írásom központi üzenetét nem érintik – így ezekre most nem térek ki!)

A cselekvést elindító és annak irányát meghatározó döntést meghozó politikai emberre ugyanúgy rányomja bélyegét saját érzelemvilága, ez pedig külső szemlélő számára racionálisan már nem értelmezhető. Nagyjából ezért is olvashatunk annyi találgatást Putyin elmeállapotáról, mert a világ a legjelentősebb geostratégiai gondolkodói sem találnak geopolitikai értelemben vett racionális okot az orosz invázióra.  Pontosítsunk is: racionális ok alatt a geostratégiai, geopolitikai értelemben vett racionális okot értem.

Racionálisan ugyan találhatunk válaszokat, köztük egészen elfogadhatókat is, de ezek jobbára katonapolitikai, nemzeti érdekek és érzelmek mentén értelmezhető racionális/félracionális megállapítások, ráadásul felépítésükre jellemző, hogy akár igazak is lehetnek. Az akár itt azt jelenti, hogy akár az ellenkezőjük is pont úgy igaz lehet, egy stratégiai gondolkodásra képes elme viszont ebben semmi meglepőt vagy megbotránkoztatót nem talál.

A geostratégiai gondolkodás alapvető elemeiben különbözik attól, amit a hétköznapokban megszoktunk, bár ezzel sok újat nem mondtam, de az a módszer ahogyan geostratégiai dilemmákról, kérdésekről gondolkodunk, elemzünk merőben más még a katonapolitika vagy az állampolitikai módszernél is – vannak hasonlóságok, átfedések, de a geostratégia sokkal mélyebb és átfogóbb ismereteket igényel annál, amit mondjuk egy katonapolitikai elemző szükségesnek tart, a geopolitika horizontja pedig mind térben és mind időben jóval szélesebb, mint az állampolitikusé.

A hétköznapi ember számára a geostratégia akkor válik kézzelfoghatóvá, amikor a katona- vagy állampolitikai döntés megszületik, azonban tudni kell, hogy a geostratéga ilyenkor már messze nem az általunk ismert fogalomkészletben ismerteti narratíváját.  A geostratégia nem hoz, nem szül döntést – a döntést a politikusok és hadsereg vezetői, az állam illetések szervei hozzák meg, az ő döntésük alapján indul meg maga a cselekvés, ahogy az ő döntésük alapján dől el az is, hogy ennek a cselekvésnek milyen lesz az iránya.

A „dinamikus paradoxon”

Bár elsőre úgy tűnhet, mintha a geostratégia, geopolitika egy mozdulatlan tudományterület lenne, ahol jól megszabott racionalitások alapján történnek mozgások (amikor történnek), sajnos ez nem így van, erre pedig hadd idézzek egy, a kommentfelületeken manapság népszerű témát, ami példaként illusztrálja a geostratégia/geopolitika és hétköznapi politika közötti különbséget:

Szokás manapság Fukuyama világhírű filozófussal példálózni, azt róva fel az illetőnek, hogy az általa megjövendölt „történelem vége” nem érkezett el, míg kommentelők és ún. „szakértők” tucatjai hivatkoznak Huntington elméletére, aki a hidegháború végével nem az örök békét köszöntötte (Fukuyamával ellentétben), hanem az ideológiai harc helyett „civilizációs összecsapások jövőjét” vázolta fel. A két neves gondolkodó elmélete között filozófiai értelemben ellentmondás van, katonapolitikai és állampolitikai értelemben úgyszintén, ezért aztán a közbeszéd és a közgondolkodás abba az irányba indul el, hogy egyikőjüknek vagy másikjuknak adjon igazat. A vita egész magas értelmiségi körökben is jelen van, az ehhez kapcsoló érvek és tanulmányok könyvtárnyi irodalmat szültek, azonban a geostratégia értelmezésük ennél sokkal egyszerűbb, egyszerűségében pedig sokkal bonyolultabb, még a legmagasabban képzett intellektusok által folyatott vitánál is.

Fukuyama és Huntington közötti különbség, ellenmondás ugyanis nem egy geostratégiai dilemma, hanem maga a geostratégia/geopolitika lényeges alkotóeleme. A politikai-filozófiai tudományágak mindegyikének módszertana szerint Fukuyama és Huntington elvei között ellentét áll fent, és emiatt a kettő egyszerre nem lehet igaz. És itt jön a geostratégiai gondolkodás különbsége: a két egymással ellentétes koncepció a geopolitikában, geostratégiában éppenséggel egyszerre, egyidőben és ugyanazon a helyen igaz lehet. Ez egy oximoron/paradoxon határmezsgyéjén egyensúlyozó megállapítás, csakhogy ez adja a geopolitika lényegét, az ebben rejlő tartalmi, fogalmi feszültség teszi dinamikussá, kelti életre a geopolitikát, geostratégiát.

A geostratégia ugyanakkor megáll, megmerevedik akkor, amikor éles, vagy-vagy, határhelyzeteket teremtő döntések születnek – ilyen döntés például a háború megindítása.

Furcsamód, azt is mondhatjuk, hogy a háború első áldozata a geostratégiai gondolkodás (és úgy általában a stratégiai gondolkodás), helyét értelemszerűen átveszik azonnali kármentésre figyelő  politikusok, az azonnal, vagy minél gyorsabb győzelemben reménykedő katonák, és innen már világosan látjuk, hogy a problémák, amelyekre ez a réteg reagál messze, de messze szűkebb idő- és térhorizonttal bírnak, mint a geostratégák által felvázolt módszerek és javaslatok – ezért aztán a geostratéga már bele sem fér a háború folyamatának alakításába, mi több: a csatazaj, a pillanat uralásnak katonapolitikai és állampolitikai érthető szándéka, az ehhez kapcsolódó döntések, az azok nyomán meginduló politikai/katonai cselekvések, ha nem is önálló, de a geostratégáktól mindenképp távol kerülő narratívával dolgoznak. Ez adja a háború körüli értelmezések bábeli zűrzavarát is.

Összefoglalva: a geostratégiai gondolkodás legfőbb alapjaiban különbözik az állampolitikai/katonapolitikai mentalitásoktól!

Néhány szó a geostratégiai/geopolitikai gondolkodásmód jellemzőiről

A geopolitika/geostratégia nem törekszik a paradoxonok feloldására, nem akar győztest hirdetni semmiben, mert pontosan tudja, hogy semmi sem örök, minden győzteshirdetés csak a kocka eldobása, azonban a kocka, ha egyszer elindult, mindig fordulhat. A képet tovább szőve: a geostratégia azért nem veti el a kockát, mert pontosan tudja, hogy a bekövetkező állapot fenntartása sokkal több energiát igényel, annak megelőzése, hogy a kocka forduljon pedig költséges művelet, mindez pedig pont azt az állapotot ássa alá, amelyet a kocka eldobásával szereztünk – gyengébbek kedvéért: ez a koncepció húzódott meg Amerika geostratégiai gondolkodásában, amikor politikai döntések által szült cselekvései a Szovjetuniót késztették a status-quo-t fenntartó befektetésekre, azaz: a „kocka fordulásának” megakadályozásra irányuló politikai/katonai/gazdasági befektetésekbe maga a Szovjetunió rokkant bele.

Ugyanez a geostratégiai alaptétel fogalmazódik meg, sajnos túl póriasan, amikor olyanokat olvasunk, hogy Oroszország, ha meg is szállja katonailag Ukrajnát, akkor sem lesz képes fenntartani hatalmát – bár, ha eddig figyelmesen olvastál, akkor ez a megállapítás már közhelynek tűnhet, különösen, hogy sok helyen lehet erről olvasni, de attól ez még igaz, és ennek a gondolatnak az eredete a geostratégiai fogalomkészlettel (és nem mással!) leírt dinamikus paradoxon megértésben keresendő.

A dinamikus paradox azon következménye, hogy a geostratégiában nem hirdetünk győzteseket és veszteseket, eredményezi azt, hogy a geostratégia/geopolitika a határhelyzeteket – mint a háború például –  elkerülni igyekszik, a létező ellentmondásokra, érdekellentétekre szervezeteket hoz létre, amelyek az államok közötti, háborús helyzeteket megelőző szerződések megalkotásán és azok betartásán ügyködnek stb.  – ilyen megfontolások szülték nagy a tömböket, mint WTO, NATO, EU stb.

Nos ezek nem valami bárgyú hippi, virágkoszorús örökbékére vágyó, de alaptalan elképzelések, hanem az emberiség intellektusának, történelmi tudatának fejlődéséből fakadnak, filozófiai értelemben közel állnak az élet „örök törvényeinek” felismeréséhez.

A geopolitika/geostratégia, az ebben a fogalomkészletben zajló gondolkodás, vita, tanulmányozás túlmutat a hétköznapi ember tér- és időhorizontján. Az így kigondolt koncepciók, amelyek politikai és/vagy katonapolitikai döntéseket alapoznak meg hatásukban túlmutatnak egy átlagember várható élettartamán és annak földrajzi értelemben vett szűkebb, vagy tágabb lakóhelyén. Ebből kifolyólag a geostratégiai gondolkodó számára szükséges, de messze-messze nem elégséges a földrajzi, katonai, politikai, gazdasági narratívák és koncepciók, lehetőségek és forgatókönyvek ismerete – ezeken felül ugyanis szükség van egy szükség van egy absztraháló képességre is!

Másképp fogalmazva: a kézzelfogható, a tudáselmélet által is tudásként elkönyvelt ismereteket nem elég csak összegyűjteni, nem elég szimplán műveltnek, tájékozottnak lenni, a geostratégának birtokolnia kell az absztrahálás képességét, ugyanis a jelen tudását ő egy számára, mindannyiunk számára ismeretlen jövő kontextusában kell értelmezze.

Gyakorlatilas példával élve: a kilencvenes évek közepén még vonalas telefonokon hívtuk egymást, a kétezres évek közepére már mindenkinek volt mobiltelefonja, és sokak számára már hétköznapi élvezetcikket jelentett az internet, hogy aztán a 2010-es évek elejére, közepére a kommunikációs technológia eljutott oda, hogy a számítógép szinte szükségtelen, egy mobiltelefonnal videókat készítünk, real time-ban hívjuk egymást videócseten keresztül stb.

Amennyiben a geostratégia gondolkodója a kilencvenes években nem volt képes felismerni a kommunikációs fejlődés irányvonalát, vagy legalábbis számításba venni, mint ismeretlent, de lehetségest, akkor abból a geostratégiai gondolkodásból biztos, hogy nem születtek jó állam/katonapolitikai döntések. Ha nincs absztraháló képesség, akkor nincs jó geostratégiai gondolkodás, ha nincs jó geostratégiai gondolkodás, akkor nincs jó politikai/katonai döntés – ez ilyen egyszerű.

Geostratégia, orosz invázió és az ún. NATO-fenyegetés

Bevett érvrendszerként működik, én is millió helyen olvastam, hogy szegény, szegény Russzija azért kellett megtámadja Ukrajnát, mert az a NATO-ba (v.ö.: mocskos Nyugat) igyekezett, erre persze Amerika buzdította őket, Moszkvának pedig nem maradt más választása, mint a háború megindítása. Nem szlalomozok tovább ezen erkölcsi értelmében is kétséges értékkel, pontosabban: kétségkívül erkölcstelen érvekkel hadováló idézetek között, de gondolom a jelenséget mindannyian ismerjük.

Túl azon, hogy Amerika nem tartott fegyvert Ukrajna fejéhez, hogy „gyere, csatlakozz hozzám”, túl azon, hogy ennek az úgynevezett NATO-csatlakozásnak csak egy esetben lett volna realitása, ha Ukrajna szerződésben rögzíti, hogy elismeri Krím orosz annektálását, valamint a Donyecki és Luhanszki Népköztársaságokat, mi több, vállalja, hogy nem lép fel területi követelésekkel Oroszországgal szemben, szóval, Ukrajna NATO-csatlakozása mindvégig csak ukrán álom volt, ahogy a mostani háború alatt is azt maradt. (Ennek a jelentőségéről majd később még lesz szó, ezért is áldoztam rá ennyi karaktert.)

Na már most: a helyzet az, hogy állampolitikai fogalomkészlettel TALÁN, katonapolitikai fogalomkészlettel NEHEZEBBEN, geostratégiailag pedig EGYÁLTALÁN nem igazolható Moszkva lépése.

Ismerjük a mondást? Őrület, de van benne rendszer.

Nos, jelen háború értelmezésekor mintha ennek a  fordítottja lenne igaz: nem tűnik épp őrültségnek, sokan szajkózzák is ezeket a közhelyes fél- vagy annyi se igazságokat, de első látásra valóban úgy tűnik, hogy racionális megfontolások húzódnak meg a háború megindítása mögött, csak épp nem tudjuk, hogy melyek azok, azaz: okos, csak nincs benne rendszer!

Elég csak egy pillantást vetnünk Európa térképére, és megnézni, hogy mely Oroszországgal nyugatról határos államok NATO-tagok, hogy észre vegyük: a vélt (vagy Moszkva által valósnak gondolt) NATO-fenyegetés akkor sem ugrott volna meg túl jelentős mértékben, ha Ukrajnát felveszik a NATO-ba.

Nem azt mondom, hogy állampolitikai, vagy épp katonapolitikai szempontból nincs jelentősége, bizonyára van, de messze nem akkora, hogy emiatt háborút kellene indítani, kockáztatva ezzel, hogy minden egyéb geostratégiai szempontból értelmesnek és hasznosnak számító előnyt és készletet elveszít Oroszország. Oroszország nyugati határán ugyanis ott van Észtország és Lettország, még északabbra Norvégia, és ennyit elég is felsorolnunk ahhoz, hogy belássuk: egy észt vagy lett területen levő NATO-bázisról játszi könnyedséggel bármikor letörölheti a térképről mondjuk Szentpétervárt, de a romániai Deveselu sincs légvonalban annyira messze, hogy egy rakétatípus cseréjével ne tudnánk mondjuk tíz perc alatt kiradírozni Moszkvát a földrajzkönyvekből. Magyarán: amennyiben elfogadjuk azon orosz propaganda által terjesztett érvelést, hogy itt Ukrajna NATO-csatlakozása valami végveszélybe sodorta volna Oroszországot, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy ez a végveszély tulajdonképp évtizedek óta fennáll, és ahhoz képest elég jól el voltak az oroszok is, a NATO is, és egyik fél sem halt ki tömegesen a végveszély következtében.

Gyengébbek kedvéért ismétlem még egyszer: nem arról van szó, hogy bizonyos katonapolitikai vagy állampolitikai fogalomkészlettel nem lehetne úgy leírni Ukrajna egyébként sem reális NATO-csatlakozását, mint Oroszországra jelentő veszélyt, hanem arról beszélek, hogy ez a veszély, akkor is, ha hordoz magában realitásokat orosz szemszögből nézve, közel, de közel sem akkora, hogy emiatt Moszkvának háborút kéne indítania, azaz geopolitikai értelemben a háborúnak, mint Ukrajna NATO-csatlakozásának megelőzése, nincs semmilyen racionális alapja

Mi több, ha megértettük a geostratégiai gondolkodásmódban jelentkező eltéréseket, amelyekről fentebb volt szerencsém ennyit értekezni, akkor könnyen beláthatjuk, hogy Moszkva tulajdonképp saját geostratégiai érdekei ellen cselekedett. Igen, tudom, nehéz ezt sok putyinistának most feldolgozni, ez ugyanis azt is jelenti, hogy idoluk, Vlagyimirovics nem a legélesebb kés a fiókban, de attól a tények tények maradnak, és a független gondolkodói tevékenység egyik ismérve továbbra is az marad, hogy mentesíti saját elméjét a vágyvezérelt gondolkodástól!

A geopolitikai hibák és hiányok:

Ha megértettük, hogy Ukrajna NATO-csatlakozása miért nem geopolitikai érv az orosz invázióra, akkor lássunk csak még két példát, amelyek szintén a geopolitikai alátámasztás hiányát bizonyítják.

A klasszikus geostratégia, geopolitika alapkérdése a szárazföld vs. tenger uralása (Halford Mackinder), és az ebből fakadó ellentmondás – évszázadokon keresztül ez határozta meg az államok politikáját, Ukrajna inváziója viszont ebbe a dinamikus paradoxonba bele sem fér.

Oroszországnak volt már kijárata a Fekete-tengerre, a Krím annektálásával ez csak erősödött, jelenleg pedig semmi olyan extra előnyhöz nem jut a háborúval, ami a tenger uralását jelentené – különösen úgy, hogy a Fekete-tenger sajátos adottságai miatt nem az Ukrajna által birtokolt Odesszának vagy Mariupolnak, hanem a Boszporusznak van kiemelt jelentősége, amelyet Törökország tart ellenőrzés alatt.

A szárazföld uralása szintén gyenge lábakon álló érv lehet – ezt szinte lehetetlen is kivitelezni. Az az Oroszország, amely a háború előtt is csak Olaszország GDP-jét tudta felmutatni nem képes fenntartani egy megszállt Ukrajnát, ráadásul ez sem lehetett nagy titok az orosz vezérkar előtt: a Krím annektálása után Moszkva rengeteg pénzt tolt bele a félsziget fejlesztésébe, az orosz szárazfölddel összekötő híd megépítésébe stb., ez pedig érezhető volt a hátország életszínvonalának csökkenésében is. Amit fentebb írtam, a geopolitikai kocka elvetéséről: az így kialakuló helyzetet fenntartása energiákat emészt fel, ennek eredményei akkor jelentkeznének csak igazán, ha Oroszország katonapolitikai értelmében győzne Ukrajnában, és neki kéne mondjuk kiszállítania a nyugdíjakat egy 40 milliós országban.

A geopolitikai világtengely

A klasszikus geopolitika Eurázsia központját jelöli meg, mint úgynevezett tengelyterületet. Túl azon, hogy a modern geopolitika már alaposan rácáfolt arra, hogy ez így is lenne, egyes orosz „gondolkodók”, nyomukban pedig a Kreml hasznos idiótáinak milliói szajkózzák ezt az elvet, mint az invázió geostratégiai indokát.

El kell őket keserítenem: ez sem áll fent legalábbis geostratégiai szempontból biztosan nem!  Egyrészt Ukrajna és tágabb értelemben a régió (Észtország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Szlovákia, Lengyelország, Csehország stb.) valóban felfogható úgy, mint Európa (tehát NEM Eurázsia) földrajzi középpontjának helyszíne, de ez nem jelent különösebb gazdasági, politikai, katonai stb. – összegezve: stratégiai központot.

A geostratégiai tengelyterület valójában az észak-atlanti világ kulturális, gazdasági és politikai erőforrásainak központja lenne, legalábbis geopolitikai értelemben, ez viszont már nem egy helyszínt, vagy nem egy intézményt jelent, hanem többet – a sárkány tehát nem egyfejű!  – ugyanis a nyugati stratégák már jóval korábban felismerték annak a veszélyét, hogy a monocentrális irányítás óriási kockázatokat hordoz magában, ráadásul ezen központok egyike sem található Ukrajnában, de még a térségben sem. (Az Oroszországhoz legközelebb eső ilyen központ – katonapolitikai értelemben – Törökország lehet, velük pedig Moszkva annyira nem akar háborúzni, nah, vajon miért?)

Amúgy, ha elfogadnánk a putyinisták azon érvelését, hogy a világhatalmi tengely mégis Ukrajnában van, és ezért kellett Oroszországnak inváziót indítania, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy Moszkva világuralomra tör – célja nem saját érdekeinek megvédése, hanem uralmának másokra történő kiterjesztése. Ilyenkor pedig adódik a kérdés: miért is drukkolnak Moszkvának egyesek?

Következtetések:

Moszkva háborúja semmilyen geopolitikai érvvel nem igazolható! A geostratégiai racionalitás nemcsak, hogy nem támogatja az ukrajnai háborút, hanem egyenesen ellenezné azt. Túl azon, hogy kommentelők és úgynevezett szakértők tucatjai írják ki a netre, hogy „Oroszországnak geostratégiai érdeke, hogy…” látnunk kell, hogy a geostratégiai fogalomtár ebből a Moszkva-közeli álláspontból semmit sem ismer, amit igen, azt sem úgy.

Adódik persze a kérdés: ha nem geopolitikai/geostratégiai okokból, akkor miért indított Oroszország háborút? Nos, nem véletlenül fejtettem ki a geostratégiai megfontoltság, és a homo politicus döntésének érzelmi megalapozottsága közötti különbséget írásom elején. Amennyire érthetetlen geostratégiai (és egyébként katonapolitikai vagy épp állampolitikai szempontból is!) a háború megindítása, annyira érthetővé válik, ha a homo politicusba kódolt emberi jellemhibákat is számításba vesszük, úgy mint: őrület, valóságtól való eltávolodás, vágyvezérelt gondolkodás, információs buborék miatti torzulások, információk szintetizálásához szükséges képességek csökkenése, vagy az egyszerű emberi tévedés lehetőségét, amely, mint az elszabaduló hópihe, amelyből lavina lesz, egy félreértelmezett gondolat alapján cselekvésre utasítást adó politikai döntés háttere lehet, mire mindenki felébredt, addig már dörögtek a fegyverek.

Magyarra fordítva: a korlátlan hatalma és az általa kitartott csicskák folytonos igenlő visszaigazolása miatt Putyin jelleme eltorzult, mindez párosult elméjének meggyengülésével, és az évtizedek óta tartó kontraszelekció miatt már nincs is olyan ember a közelében, akinek percepciója kellően valósághű lehetne a racionális viselkedés/döntés megalapozásához.

Ez amúgy részben rossz hír, mert a racionalitást nem számolhatjuk bele az ellenség viselkedésébe, de azt is látni kell, hogy ennek a racionalitáshiánynak olyan a természete, ami magában hordozza az orosz irányítás teljes szétesését, ugyanis a korrupcióra, jellemtorzulásokra, kontraszelekcióra épülő rendszerben a hűség is pont annyit ér, mint a racionalitás – amennyiben a javak (esetleg az életek) veszélybe kerülnek, akkor óhatatlanul, az élet és a világ törvényei szerint bekövetkezik az eddig csendes lakájok lázadása. Ennek pedig már vastagon látszanak a jelei!

Isten óvjon mindannyiunkat, békét a világnak!

Felcser V. Örs
#standwithukraine

(Nethuszár)

Nethuszár