Narratíva-korrektúrák: Ukrajna tényleg NEM nyeri meg a háborút?

A közösségi médiában és a sajtóban egyaránt népszerű vélemény, mi több, időnként önmagukat geopolitikai szakértőknek álcázó médiacelebek által is tényként hangoztatott jóslat, miszerint Ukrajna nem nyeri meg a háborút. Nos, a helyzet az, hogy némiképp igazuk van – Ukrajna ugyanis a háborút már megnyerte. Meglepődtél? Ne tedd, íme a magyarázat:

Hogy jobban értsük egymást, tisztázzuk: a nyugati média, és benne a magyar sajtócelebek előszeretettel használnak olyan fogalmakat, amelyek mind egy háborút, mind az oroszországi realitásokat tekintve nem azonosak azzal a fogalmi képpel, amely a mi nyugati fejünkben él.

Példa erre a „propaganda” kifejezés, ami alatt jobbára azt értjük, hogy ezt mívelő személy, szervezet, állam abból a célból terjeszti hamis híreit, hogy az ellenséget lejárassa és/vagy önmagát jobb színben tüntesse fel. A mi fejünkben a propaganda világos célok mentén szerveződő fél- vagy teljes hazugság, színezett történettöredék, kevés, vagy nulla valóságalappal.

Az orosz realitásban azonban ez közel sincs így – bár ezek a jellemzők részben igazak lehetnek a ruszik által folyatott propagandára, azonban az egészét tekintve náluk ez információs fegyver, amely az orosz katonai doktrína (amit nem mellesleg Geraszimov dolgozott ki!) része. A propaganda itt nemcsak fegyver, hanem a szubtilis háborús eszköze annak, hogy lázadásokat robbantsanak ki idegen országokban, társadalmi fezsültségeket erősítsenek fel stb. és ezek mögött még csak nem is kell feltétlenül ott állnia valamiféle jól körülírható orosz érdeknek. A káosz maga – ez a cél.

Hasonlóképp állunk a „győzelem” fogalmával: míg szakértők tucatjai előszeretettel árnyalják a háború különböző rétegeit – információs, gazdasági, politikai, katonai rétegekben helyezik el mondanivalójukat, nem egyszer emelik ki a lokális keretéből és elemzik globális mértékű hatásait jelenünk legnagyobb konfliktusának, addig a „győzelem” fogalmával kapcsolatos narratíváikban már nem adnak ennyire tág teret a szemantikának – Ukrajna nem fog győzi, és kész, szól a verdikt.

Hogy ez miért óriási tévedés, mi több, talán a háborús elemzések legnagyobb tévedése, azt úgy próbálom megmutatni alább, hogy kicsit megfordítom a kérdés logikáját: mit nyert eddig Ukrajna? Durvának tűnik Ukrajna esetében „nyereségről beszélni? Minden bizonnyal, ettől függetlenül viszont érdemes megjegyezni, hogy az alább felsorolt NÉGY pont mindegyike győzelemként, nyereségként értelmezhető, és ezek már nem is változnak meg, függetlenül attól, hogy mi lesz a háború kimenetele. Íme:

1. Az ukrán politikai nemzet megszületett: a Majdan után, majd a 2015-ös donbászi háborúk idején indult erősödésnek egyfajta ukrán identitás abban az országban, amelynek legalább fele hivatalosan is orosz anyanyelvűnek vallotta magát, abban az országban, amelynek parlamentje nagyon sokáig oroszul tette közzé határozatait. A 2014 után meginduló ukrán identitáserősödés még „csak” népies jegyeket hordozott magán, addig a 2022-ben Oroszország által megindított tejes körű katonai agresszió nyomán ma már világosan és minden kétség nélkül kijelenthető, hogy az ukrán politikai nemzet végérvényesen és visszafordíthatatlanul megszületett.
2. Az ukrán hadsereg Európa egyik legkeményebb hadereje lett: legyen bármekkora is Ukrajna területe a háború végén, veszítsen bármennyit is az 1991-es területeiből, a tény attól még tény marad: a 2022 előtt még döntő többségében, értsd: 90 százalékban egykori szovjet fegyverekre alapuló ukrán hadsereg ma már modern, nyugati és high-tech eszközökkel felszerelt hadsereggé vált. Mindezek mellé tegyük oda, hogy ez a hadsereg nagyon komoly háborús, harcászati, logisztikai stb. tapasztalatokat szerzett magának. Összehasonlításképp: az Európai Unió összes állama talán pár tízezer harci/háborús tapasztalattal bíró katonát tudna ma kiállítani – nagyjából azokat, akik megjárták Irakot és Afganisztánt. Ukrajnának ugyanilyen arcokból van nagyjából négyszázezer, ha nem több. Értjük? Ha igen, akkor jó, mert ebből következik a harmadik pont
3. Ukrajna a NATO tagja lesz! Tetszik vagy sem, de ez megtörténik, méghozzá záros határidőn belül. Zárójelben: a geopolitikai elemzések idején nem árt, ha a jelent kicsit széthúzzuk egy képzeletbeli idővonalon és megpróbálunk a következő tíz évben gondolkozni.
   Nos, ha holnap azokkal határokkal érnek véget a háború, amelyek ma a frontot jelölik, Ukrajna akkor is a NATO tagjává válna és nem is feltétlenül azért, mert ő akarja. Abban az Európában, amelyet sokkolt a háború kitörése, majd sokkolt az a tény, hogy mennyire nincs önálló biztonságpolitikájuk, nos, ebben az Európában a következő tíz-tizenötévre nem lehet úgy biztonságpolitikai projekteket tervezni, hogy abból kihagyják az ukrán haderőt, az ukrán tapasztalatokat. Ukrajna ellenében pedig végképp nem lehet. A NATO-nak, amelynek egyik erős tagja, Törökország épp kifelé kacsingat a szövetségből, úgy kell ez az ukrán haderő, mint egy falat kenyér. Egymásra utaltság, win-win szituáció, minden adott ahhoz, hogy ez a lépés megtörténjen. Meg is fog. Tegyük hozzá a hű putyinisták kedvéért: ha a Kreml őrült ura nem indítja el tankjait, akkor a fentieknek az ellenkezője lenne igaz.
4. A Keleti Szárny: hányszor halljuk Romániában a flancul estic kifejezést? Majdnem mindennap – ez egy olyan államközi tömörülés, amely már jó pár éve létezik, és amely az orosz agressziótól való félelem miatt jött létre. Tagjai: Románia, a balti államok, Lengyelország, Szlovákia, Csehország, Magyarország. A háború nyomására, de még inkább a sikeres ukrán ellenállás hatására ez a Keleti Szárny erőre kapott, ma már nemcsak katonai, hanem politikai értelemben is erős önmeghatározást kapott. A háború utáni Európa úgy néz majd ki, hogy maradnak a nyugati tagállamok, akik térdig fossák magukat az orosz, és úgy általában minden veszélytől, őket pedig a keleti szárny védi: a balti államok, Lengyelország, Ukrajna – legyen akármekkora –, Románia, és mindez talán kiegészül a NATO-tag finnekkel és a hamarosan NATO-taggá váló svédekkel. Ez egy erősen Amerika-barát régió, szemben az európai magállamok önzésével, mi több, mind szavazatszámban, mind lélekszámban immár méltó versenytársa lesz Nyugat-Európának. Ebben a tömbben pedig Ukrajna meghatározó, ha nem épp vezető szerepet kap majd.

És az igazság az, hogy a fentiekhez még lenne bőven, amit hozzátenni. Ismétlem: jelen cikkben a „győzelem”, illetve „nyereség” csak óvatosan értelmezendő. A több tízezerre tehető ukrán halálos áldozatok száma, Bucsa, Irpiny, Mariupol, a harkivi kínzókamrák, a szétbombázott, földről leradírozott települések árnyékában nem túl etikus „nyereségről” beszélni, főleg, hogy az ukránok minden bizonnyal nem így képzelték el maguk sem hadseregük modernizálását, vagy épp az uniós csatlakozásukat – ettől függetlenül egy geopolitikai kontextus értelmezésekor a fenti nem hagyható ki.

(Nethuszár)