Ez a háború véget ért, Ruszijá vesztett, és mi sem vagyunk túl jól

Hölgyeim és uraim: hosszú idő után a Nethuszár ismét megpróbál egyet hátrább lépni, és a távolból szemlélni a háborús nagyképet leszűrni a következtetéseket és bátran megfogalmazni pár jóslatot arról, hogy mi várható a közeljövőben. Ahhoz, hogy ezt megtegyük, először is meg- és fel kell ismernünk a jelenlegi helyzetet, alaposan körül kell járnunk a fogalmak mögötti tartalmakat, mindezt azért, hogy kellően értsük egymást.

Kezdjük az elején: ennek a háborúnak vége van, és Ruszijá vesztett. Bátor kijelentés, de mi is áll mögötte?

Ismétlem: ennek!

Ennek a háborúnak van vége, amelyiket Ruszijá február 24-én indította, és amelynek nyilvánosan ugyan ki nem mondott, de annál valósabb célja Ukrajna egészének elfoglalása, a kijevi vezetés lefejezése, orosz bábkormány létrehozása – Moszkva egyértelművé akarta tenni, hogy Ukrajna az ő felségterülete, ott ő diktál, és ott az lesz, amit ő akar. Ezért indított háborút, és ezt vesztette el.

A február 24. óta elfoglalt területeinek több mint feléről már visszavonult, vagy épp csúfosan menekülnie kellett, amint azt a harkivi ellenoffenzíva idején láthattuk. A paródia-népszavazásokkal annektált területek felett nincs teljes hatalma, mi több, Herszonból szintén kénytelen volt kivonni csapatait, miközben alig pár hete rögzítették az orosz törvényhozásban, hogy ez a terület is Oroszországhoz került.

A csőd totális, és az ukrán hadszíntér mellett a nemzetközi szcénán is óriásit bukott az új világrend építésére készülő Ruszijá: Kína nem állt melléje, mi több, egyre kritikusabb hangot üt meg Moszkvával szemben. A vele szomszédos országok, amelyeket korábban egy ellen-NATO szövetségbe tömörített a Kreml, most egymással is hadakoznak (lásd: tádzsik-kirgiz lövöldözés), miközben hű szövetségesét, Örményországot sem tudja már megvédeni az azeri támadásoktól – ők pedig nem haboztak a Nyugathoz fordulni segítségért.

Ruszijá immár nem több, mint egy fogatlan oroszlán, legalábbis a nemzetközi szcénán, és innen nincs is már neki visszaút, legalábbis nem a jelenlegi felállásban, ahhoz Putyinnak és körének kell megbuknia, hogy a „bussines as usual” tovább folytatódjon az orosz állammal.

A kérdés: lesz-e még Oroszország 2023-ban?

Szóval, az a háború, amelyet területrabló célokkal indított Moszkva véget ért, és Ruszijá csúfos vereségét hozta magával.

Persze, persze, de akkor miért lőnek még mindig?

tenné fel a kérdést az olvasó, és jogosan. Nos, a helyzet az, hogy Moszkva célja látszólag kettős, illetve a történések mélyén egy célra koncentrálnak.

A kettős cél:

Írtam már korábban többször is, hogy a szláv háborús doktrína szerint iszonyatos embertelenségeket kell elkövetni az ellenfél ellen, mielőtt véget érne a háború. A szerbek is ezt tették, amikor tudták, hogy a bosnyák háborút már nem tudják az eredeti elképzeléseik szerint megnyerni, akkor gyorsan lezavarták Srebrenicát – hogy, ha ki is kell majd vonulniuk, a helyi népesség még sok-sok évig ne tudja reprodukálni önmagát, legalábbis ne annyira, hogy esetleg bosszúállásban gondolkodjon.

Amit „kicsiben” műveltek a szerbek a Balkánon, azt most nagyban műveli Ruszijá az ukrán területeken. Civilek milliót kell sötétségbe, hidegbe taszítani, akár megölni őket, gyerekek százezreit deportálják Oroszországba, ukrán felnőttek ezreinek számára szintén a modern kori málenkij robot jut osztályrészül – ez a ruszki mir, az orosz világ, az új világrend, hogy kellően cinikus is legyek.

A cél viszont világos: mielőtt végleg lezárul ez az őrület – ami érzésem szerint sokkal közelebb van, mint gondolnánk, de annál biztosan közelebb, mint tűnne a jelenlegi helyzetkép alapján, nos, addig annyira kell tönkretenni az ukrán népet, hogy az visszavágni ne tudjon, hogy az ukrán állam a következő öt évtizedben önmaga újjáépítésével kelljen foglalkozzon, és másra se energiája, se anyagi, és főként humán erőforrása se legyen.

Ördögi? Igen, az! Meglepetés?

Aligha, hisz a Nethuszáron már többször is írtuk, hogy ez lesz (pl.: ITT). Írtuk, hogy a háború vége előtt még kell történnie valami nagyon-nagyon csúnya dolognak, egy Srebrenicának, egy Szarajevónak, egy Vukovárnak – Mariupol, Bucsa pedig nem volt az. Mariupol, Bucsa szörnyű tömeggyilkosságok és emberiség elleni bűnök helyszíne, de még nem az a mértékű eszkaláció, amit orosz viszonylatban a szláv doktrína alapján elvárnánk. Sajnos, nem az.

A fentiekre alapoztunk, amikor több alkalommal is azt írtuk, hogy Moszkva nagy valószínűség szerint beveti az atombombát, esetleg komolyabb vegyi fegyvereket – ez eddig nem történt meg, hála Istennek, és bár a vegyi fegyverek bevetését nem zárhatjuk ki, a nukleáris odacsapásról úgy néz ki, hogy lemondtak az oroszok, mi pedig elrebeghetünk egy hálaimát az amerikai fellépésnek, ugyanis az ő tökösségüknek köszönhető, hogy nem gombafelhő alatt kell ezt olvassátok, valamint Hszi Csin-ping kínai elnöknek és Bidennek, Amerika és a szabad világ első emberének, akik megértették, hogy mit jelent az atomcsapás kockázata, ezért sikeresen félrepakolták nézeteltéréseiket, fenntartva, hogy majd egyszer csak lejátsszák, Kína pedig szintén erősen odahatott Moszkvára, hogy ezt az egész nukleáris fenyegetést felejtse már el.

Nagyjából ezért nem tartunk most már az atomcsapás küszöbén, ez pedig azt is jelenti, hogy a ruszkiknak más eszközökhöz kellett folyamodniuk, hogy a szláv katonai doktrínákból eredő szörnyű eszkalációt véghezvigyék – ez pedig nem más, mint a rakétázás, gyakorlatilag mindenre és mindenkire lőnek Ukrajnában.

Könnyű így háborúzni, a távolból fellőtt orosz rakétákkal, amikor azt mondom, hogy a távolból, akkor azalatt az is értem, hogy sok esetben orosz, illetve belorusz területről lövik ki ezeket, így, ha Ukrajna katonai csapást mérne – a nemzetközi jog szerint egyébként nagyon is jogosan – ezekre a rakétakilövő állásokra, akkor jönne a moszkvai siránkozás, hogy támadják a szent orosz anyácska fiszemfaszom földjét, és persze előkerülne megint a nuki, meg az összes ezzel együtt járó fenyegetés és nyugati félelem – visszatérnénk oda, ahol augusztus-szeptember környékén jártunk. Az, hogy mostanra némileg csökkent az atomcsapás kockázata végül is annak „köszönhető”, hogy ukrán civilek százai halnak meg tőlünk egy államnyival északabbra.

Igen, az ukránok ma testükkel, szívükkel, életükkel védik a mi elkényelmesedett fogyasztói seggünket – ez a véres valóság, és a minden józan lelkiismeretet fájóan szaggató erkölcsi axióma.

A második ruszki szempont:

A másik pedig már a kremlinológia tárgykörébe tartozik. Az orosz állam felső vezetése tisztában van azzal, hogy ez a háború elveszett, legalábbis annak eredeti formájában, erről írtam fentebb én is. Amit most látunk, az nem más, mint a Kreml erős embereinek, vagy az orosz politikai életben önmagukat erősnek gondoló szereplők készülődése a háború utáni orosz világra. Amikor Szurovikin megsorozza rakétákkal Ukrajnát, akkor ő nemcsak a katonai győzelemre gondol, sőt, arra gondol a legkevésbé, hanem arra is, hogy kell neki a piros pont Ruszijá őrült uránál, mert Sojgu széke valószínűleg üresen marad, és csak az a kérdés, hogy a moszkvai támadó miniszter hogyan távozik: lemondással, vagy kiesik egy ablakon, zuhanás előtt pedig udvariasan be is csukja azt maga mögött.

Mit csináljunk, Oroszország furcsa ország, még furcsább halálesetekkel és öngyilkosságokkal, és vannak, akik ezt a világrendet óhajtják nekünk, magyaroknak is. Gyönyörű lehet, innen messziről nézve még vicces is egy kicsit, de nem akarunk benne élni.

Szurovikin mellett persze még ott vannak a többiek, ők sem kutyák, ha népirtásról van szó: Prigozsin egyre önjáróbb, nagy valószínűséggel arra készül, hogy az orosz kézen maradó donbászi területek felett ő lesz úr, a moszkvai újjáépítési pénzeket pedig ő teszi majd zsebre, Kadirov talán ugyanerre készül délen, Nariskinról pedig elég annyit tudni, hogy nem tudjuk mit és mennyit közölt főnökének, Putyinnak, abból az ajánlatból, amit az amcsiktól kapott Ankarában – de abban szinte biztosak lehetünk, hogy torzította az infókat.

Háborús disznók: íme Putyin legbelsőbb köre!

Egyébként ezért nincs még sem béke, sem tűzszünet: az amcsik egyik, pontosabban talán az egyetlen kérésük az volt, hogy az ukrán kritikus infrastruktúra elleni támadásokat fejezze be Oroszország, ezzel bizonyítva, hogy komolyan veszi a tárgyalások lehetőségét. Nem tették meg, így most újabb háború kezdődik, a fent említett szempontok mentén.

Az ajánlat visszautasításából viszont a Nyugat mindent megértett – könnyű dolga volt, mert nem voltak illúziói Putyinnal kapcsolatban, így aztán nem érte őket meglepetésként, hogy tovább háborúzik az őrült cár, de annál jobban kódolták az üzenetet a Kreml falai között: Medvegyev, Prigozsin, Szurovikin, Nariskin, Patrusev, Kadirov és a többi népirtó gyilkos felfogta, hogy itt a „győzelem vagy halál” mentalitás keretében hozza a főnök a döntéseket – győzelem nincs kilátásban, meghalni pedig egyikőjük sem szeretne, így elkezdődött a túlélésért folyó okkult játszma, ennek része pedig az ukrajnai hadszíntér.

És hol ér össze a két szempont?

Putyinnak szünet kell! Viszont nemcsak neki, hanem az egész orosz állami vezetésnek – persze azzal a kimondott, de talán nem is túl komolyan gondolt Kremlbeli szándékkal, hogy tavasszal újrakezdik. Járjuk csak körbe egy kicsit ezt a kérdést: amennyiben tényleg szünetben gondolkodik Putyin, akkor még inkább érthetővé válik a jelenlegi rakétazápor, az eszkaláció, a szándékos károkozás, az emberiség elleni bűncselekmények sora. Mindez beleilleszkedik abba a logikába, hogy a szünet után majd újrakezdi, de addig is, amíg beáll ez a szünet, a lehető legtöbb kárt kell okozni Ukrajnának, és a lehető legjobb feltételeket kell kicsikarni a tárgyalófélből – a tűzszünet nézzen majd ki úgy, hogy akár béke is lehet belőle, de ennél is fontosabb, akár győzelemként is el lehet majd adni otthon.

A másik, ami szintén ide tartozik, hogy Putyin lehet, hogy készül egy tavaszi ismétlésre, de nagy annak a valószínűsége, hogy a szilovikok tökéletesen tisztában vannak a valós helyzettel, pontosan tudják, hogy ebből nem lesz semmiféle megerősödés, így számukra most van a most, azaz, a jelenlegi állásból kell kihozni maguk számára a legtöbbet – ez összhangban van azzal, amit az előbb írtam második szempontként, de ebben a kontextusban kicsit túl is mutat rajta. Lényege nagyjából az, hogy bármiféle fegyverszünet után itt egy ideg nem lesz orosz offenzíva, mert nincs miből és nincs kivel, a szankciók miatt pedig fegyverkezni sem tudnak, legalábbis nem modern fegyverekkel. És, ha elfogytak az elrabolható ukrajnai mosógépek, akkor jön az újrafelosztás – addig kell a lehető legtöbbet kihasítani magának minden sziloviknak ebből a háborús nyomorból.

A szilovikok és Putyin érdeke pillanatnyilag egybeesik tehát, de ez csak időszakos – addig kell a háború Putyinnak, amíg számára kedvező ajánlatot csikar ki a Nyugatból, a szilovikoknak pedig addig kell a háború, amíg kellő számú piros pontot, embert, fegyvert, fegyveres csapatot begyűjtenek, nota bene: területekre teszik rá a kezüket, ahol majd csak ők uralkodnak – Putyin nélkül. És, amikor a szünet megérkezik, kiderül, hogy itt nem lesz semmiféle megismételt támadás Ukrajna ellen, a nyomor úrrá lesz Oroszországon, akkor a most felhalmozott készletek fognak dönteni arról, hogy ki marad talpon.

A szünet biztos, hogy annyira rossz?

A magyar és a nemzetközi sajtóban sokfelé jelent meg az szakértői vélemény, hogy most nem szabad engedni az oroszoknak, mert tavasszal újrakezdik, Putyin csak arra használná ki az időt, hogy fegyverkezzen. Itt szeretném megjegyezni, hogy a szünet nem feltétlenül egyoldalú hasznossággal bíró valami: ahogy ők tudnak fegyverkezni ezalatt az idő alatt, pont fix úgy tudunk mi is készülni.

És fogunk is, senki se tápláljon illúziókat: Lengyelország, Ukrajna, a balti államok, Románia olyan szinten kezdi el hadiiparát és hadseregét felpörgetni, ha a jelenlegi nyomás megszűnik, és olyan szinten kalibrálja át magát Európa az orosz energiafüggésről a diverzifikációra, hogy attól még Vlagyivosztokban is megszédülnek. Ismerjük fel-, el- és be: a háború kissé váratlanul érte a nyugati hadiipart, főleg az európait – nem tudjuk, meddig vagyunk képesek támogatni Ukrajnát, valószínűleg sokáig, de kérdés, hogy elég lesz-e, és ennél is nagyobb kérdés, hogy meddig verjük tovább a csalánt az ukránok péniszével?

Mivel a NATO eldöntötte, hogy nem konfrontálódik az Orosz Föderációval, így nemcsak ma, hanem holnap és vélhetően a jövőben még sokáig Ukrajna marad az egyetlen állam, amelyik helyettünk is megvívja azt a háborút, amelyik legfőképp értünk zajlik.

Értünk, ezért a fogyasztói kulturálatlanságban értékeit, erkölcsi érzékeit elvesztett emberért, akik számára, közülük sokak számára sajnos többet ér egy tank olcsó benzin, mint pár száz ukrán gyermek vére. Ha lehetne azzal hajtani az X5-öst, akkor még importálnának is ukrán gyerekvért, habzó szájjal követelnék Zelenszkijtől, hogy még több gyereket küldjön csatába, mert kell az energia.

A háború ezen szakaszában tudomásul kell vennünk, hogy vár ránk egy nagyon nagy csata, és ezt itt, Európában belül fogjuk megvívni egymás között. A csőcselék elégedetlensége egyre több kormány kezét köti gúzsba, láttuk ezt már a járvány alatt is, de a háború még jobban kiemelte ezt a kontrasztot. Írtam már erről a Nethuszár hasábjain: a csőcselékünkkel nem tudunk mit kezdeni, és ebből lesz a legnagyobb bajunk, ráadásul még háború sem volt, amikor azt a cikkem megírtam. (A háború kitörése után szintén elmélkedtem már a jelenségről, ezt a cikket ITT találjátok!)

Ma pedig ott tartunk, hogy akik habzó szájjal szidják Amerikát nem gondolkoznak el azon, hogy ezen cselekedetükért nem kapnak húsz év fegyházat, Oroszországban viszont habozás nélkül szibériai kirándulásra küldenek, ha a háborút háborúnak nevezed. A különbség immár bagatell a csőcselék szemében, és van egy olyan érzésem, hogy hamarosan önként és dalolva mondanak majd le szabadságjogaikról, mi több, ezt követelik majd a társadalom értelmesebb részeitől is, ha ezzel az X5-ös továbbra is olcsón tankolható.

Itt tartunk most, és
nekünk is jó lenne egy szünet!

Rendezni kéne sorainkat, annál is inkább, mert a hibrid háború első járulékos áldozata is megvan már, Moldovai Köztársaságnak hívják, akik csontra az orosz energiától függnek, ma pedig hidegben és sötétben kénytelenek ülni ők is, mint Ukrajna.

Románia sietett a segítségükre, jelenleg Moldova energiaellátásának nagyjából hetven százalékát fedezi az az állam, akit ostobább és fényévekkel lemaradt körökben még mindig szőrös talpúnak kell nevezni, nem elfeledve a heherészés közben megemlíteni, hogy majd átállnak…

Kisinyov helyzete azért is kényes, mert a sanyargatott lakosság lelkére máris rátelepedtek az eddig a sarok mögül a kellő helyzet után leselkedő oroszbarátok, így Maia Sandu kormánya óriási kihívásokkal néz szembe, ami ott zajlik kicsiben, az megtörténhet majd Európa más fővárosaiban is.

Ezt kéne egész Európa elkerülje.

Slava Ukraini!

Ghonzó

(Nethuszár)