A pillanat, amikor megsajnáltam Márki-Zay Pétert

Az Orbán Viktor vezette jobboldal immár zsinórban negyedik alkalommal győzi le a különböző formákban és különböző támogatásokkal a háta mögött felálló ellenzékét, 2022-ben pedig, minden előzetes várakozást felülmúlva, ismét kétharmaddal. Miközben az ellenzék még mindig a padlóra ejtett állát keresi, én szeretnék kimerevíteni egy pillanatot, ami nagyon is jól megmutatja, hogy miért nem tudtak nyerni, egy pillanatot, amikor erőst megsajnáltam Márki-Zay Pétert.

Egész 2002-ig kúszok vissza emlékeimben, ahhoz a bizonyos elvesztett választásig, ami ma már legendának számít a magyar politikatörténetben, talán nem is alaptalanul, ugyanis sok minden akkor kezdődött el, sok minden azért kezdődött el, mert akkor ott, hajszál híján ugyan, de vereséget szenvedtünk.

Emlékszem a TF-en elhangzott beszédre, ami után úgy belelkesedtünk, hogy simán áttoltuk volna a parlament épületét is a Dunán, csak nyerjünk. És emlékszem a második forduló utáni eredményváróra a Millenárison. Sírtunk, zokogtunk, le voltunk törve, mint a bili füle, ugyanakkor közülünk soha senki nem kellett érezze, hogy egyedül maradt volna – hogy politikai értelemben árvává vált volna.

Amikor Orbán Viktor kiállt és gratulált Medgyessy Péternek, akkor elkeseredtünk. Csakhogy utána, ott az eredményvárón egymásba kapaszkodtunk, a kampányban épp csak összeismerkedő idegenek köztöttek életre szóló barátságokat a Millenáris park asztalainál. Ami ennél is fontosabb: a politikusok, a Tábor vezetői nem hagytak magunkra. Aznap este söröztem Bayer Zsolttal, aki már akkor is a Fidesz rocksztára volt, amikor a pultnál álltam sorban, akkor Kövér László szólt be valami vicceset, pacsiztam Rákay Philippel és így tovább. Nemcsak én, a senki által nem ismert, senkivel rokonságban nem álló erdélyi fiatal, hanem az összes fiatal, akik akkor ott volt ehhez hasonló élményekkel távozhatott. Ugyanez megismétlődött 2006-ban is, akkor is elvesztettünk egy választást, akkor is egymásba kapaszkodtunk, a politikusaink akkor sem hagytak magunkra.

Na, most ezt a pillanatot vetítettem ki a tegnap estére, a múlt éjjelre: ahogy ott áll Márki-Zay Péter a KÖZÖS ellenzék, az ÖSSZEFOGÁS eredményvárójának színpadán egyedül. Illetve a családtagjaival a háta mögött. Sok gusztustalan pillanata van a magyar politikának, de ez kétségkívül dobogós helyezést ér. Ennyire magára hagyni azt, akiről azt akarták elhitetni, hogy mögötte állnak és együtt győzhetnek, nos, ez mindent, de tényleg mindent elmond a magyar ellenzék színvonaláról, és nagyon jól megmutatja a két tábor közötti különbséget is!

Megsajnáltam akkor MZP-t. Igen, sokat tett azért, hogy ne szeressem meg őt, sokat tett azért, hogy elutasító legyek vele szemben, és még a választás napján is a határon túli szavazókkal riogatott, csalást kiáltott felénk, szóval, van elég okom arra, hogy csöppet se legyek barátságos vele szemben, de az a pillanat, amikor ott áll a metsző hidegben a színpadon és a koalíciós társai közül egyetlen egy pártelnök sem áll fel mögéje, az több mint gáz: ez politikai barbárság, politikai kannibalizmus.

Ahogy mondani szokták: madarat tolláról, embert barátjáról, ami egy elég hülye mondás, de van benne némi igazság. Mindenesetre az ellenzék vezérének, és a benne lelkesen hívő ellenzéki szavazóknak el kell gondolkozniuk: biztos, hogy a Fidesz az ő ellenségük, ha már ilyen barátaik vannak?

(Nethuszár)