A vilniusi NATO-csúcs mélyebb értelme és igazi döntései

Most, hogy lassan egy hete vége a vilniusi NATO-csúcsnak, ideje röviden átfutnunk a litván fővárosban történt eseményeken, elhangzott ígéreteken, próbáljuk meg összefésülni a dolgokat, hogy jobban megértsük: ki is nyert a nagy találkozón, és mit? Spoiler: mindenki, de a legtöbb kreditet Törökország tehette zsebre. Hiába, na, mondtam már nektek, hogy az Öreg Szultán a capo di tutti capi 🙂

A találkozó előtti napokban, meg a találkozó alatt, majd az azt követő időszakban is attól volt hangos a mainstream sajtó, hogy Ukrajna bizony nem lesz, lett a NATO-tagja. A helyzet az, hogy erről olyan komolyan sosem volt szó, ezt maguk az ukránok is tudták, és a témával kapcsolatos kommunikációs panelekből felépített (ál)vitát látva nem először született meg bennem az az érzés, hogy a Nyugat mostanra eltanulta a ruszki maszkirovkát, és gőzerővel dobálja a hírfogyasztók felé a komoly döntésnek cicomázott gumicsontjait.

Valóban fel akarta robbantani Ukrajna a Magyarországra irányuló kőolajvezetéket? Egy maszkirovka sikere

Az tény, hogy a NATO-csúcsot, és az ezzel kapcsolatos ukrán csatlakozást kőkeményen kihasználta Kijev. Zelenszkij csaknem a fél világot körberodeózta, és miközben a spektákulum részeként országának NATO-csatlakozását próbálta előmozdítani, addig bezsebelt nem kevés katonai támogatást, elég csak a német példát említenem: Scholzék közel három milliárd euró (!!!) értékű katonai támogatás májusi bejelentése után Vilniusban mindezt megfejelték egy 700 millió dolláros fegyverszállítmánnyal, és majd’ minden NATO-tagállam megmozdított ezt-azt hadseregének raktáraiban, hogy felszereléseket tudjon továbbítani Ukrajnának, ahogy az is már biztossá vált: kapnak F–16-osokat, az ukrán pilóták erre történő kiképzésében pedig Románia vállalt fontos szerepet. (Románia lépéseihez még hozzátartozik az Ukrajnának szánt fegyverek gyártása, LÁSD ITT, vagy Geoană államfői szerepre való készülődése, LÁSD ITT)

Kár folytatni a felsorolást, ezeket ti is olvashattátok a fősodratú sajtóban, ráadásul az igazi, valós döntések már hetekkel, hónapokkal korábban eldőltek, és ezeket nem is kötik a nyilvánosság orrára, így hát legyen annyi elég, hogy a NATO vilniusi találkozójának legfontosabb döntése az, amit a nyugati katonai szövetség fekete-fehéren ki is mondott: addig támogatja Ukrajnát, amíg szükséges – ez pedig elég komoly üzenet azoknak a ruszkiknak, akik meglehetősen ostoba módon azt próbálták ünnepelni, és ünnepeltetni hasznos idiótáikon keresztül, hogy lám-lám Ukrajna nem lett NATO-tag. A valóságban viszont eldőlt, és Vilniusban pedig nyilvánvalóvá is tették, hogy a nyugati katonai szövetség kész egy hosszú háborút is megvívni Ruszijával – ez a Kreml számára nem a legjobb hír.

A komoly, stratégiai döntések pedig nem egy ilyen találkozón születnek meg, ilyenkor csak elvégzik az utolsó simításokat azokon a dokumentumokon, amelyeket hónapokkal előtte készítettek el a tagállamok illetékes szervei, a politikusok nyilatkozgatnak a sajtónak, lepacsiznak egymással, közös fotó, lehet hazamenni. Az ukrajnai hadszíntér sem tartozik azon ihletet adó okok közé, amiért egy jó előre beharangozott eseményen döntenének nagyon komoly dolgokról – ha másért nem is, de ez a katonai információk biztonsága szempontjából sem lenne túl ildomos eljárás.

Show azonban így is volt, erről Erdogan papa gondoskodott, aki Vilniusban jelentette be, hogy akkor Ankara mostantól támogatja a svédek NATO-csatlakozását. És a mainstream megint úgy tett, mint aki meglepődik, a hírolvasók is úgy tettek, mintha meglepődnének, holott ennek voltak előjelei. Azt már a török elnökválasztás második fordulójának napján, még az eredményhirdetés előtt (!) megírtam, hogy nem kell túlparázni Erdogan győzelmét, az öreg szultán kezében ugyanis olyan aduászok vannak, amelyek az országa problémáira adható nyugati támogatással együtt egy win-win szituációt teremtenek, így Ankara visszatér a nyugati útra, legalábbis nem fog a jelenleginél is jobban eltérni ettől.

Már Erdogan választási győzelme után jelent meg a mainstream sajtóban egy majdhogynem mínuszos hír: a Koszovóban szolgáló NATO-erőkhöz, a KFOR-hoz török katonák csatlakoznak. Nos, legkésőbb ekkor már nyilvánvaló vált, hogy a deal megszületett: nem, az hogy Washington végül mégiscsak elad F–16-osokat Törökországnak, az már csak a cseresznye a torta habján. A deal az, hogy Törökország megkapja magának a Balkán egy jelentős részét, mint befolyási övezetet, ezzel pedig a Nyugat több legyet is üt egy csapásra: egyrészt, ugye Törökország újult erővel tér vissza a szövetségbe, másrészt az orosz nyomásra, bátorításra egyre agresszívebbé váló szerbek ellen török erőt felmutató Nyugat Ruszijá balkáni befolyását is megtöri, harmadrészt az albán–bosnyák vidéken jelen levő, illetve sokszor hangsúlyosan jelen levő szaúdi befolyást szintén megtöri, nem kizárt, hogy ki is iktatja. Aki azt hiszi, hogy mindez csak fölös okoskodás, annak álljon itt egy friss, mai hír: Törökország Bayraktar drónokat ad el Koszovónak.

A vilniusi találkozó egyik legnagyobb csele volt ez: miközben mindenki az ukrán frontra figyelt és azzal foglakozott, hogy csatlakozik-e Ukrajna vagy sem, addig a NATO szép csendben megoldotta a balkáni térség dilemmáit, alig rejtegetve azt a szándékát, hogy most már elég, ha kell, akkor ott is összecsapunk veletek, részletekért Ankarában lehet érdeklődni az öreg szultánnál, helló, szia, szevasz.

És akkor tegyük hozzá, hogy Erdogan ugyancsak Vilniusban leült egyet dumálni Mitsotakis görög miniszterelnökkel. Ez már önmagában erős fegyvertény, de a talit követő sajttájon már mindenki előtt világossá vált: a Nyugat rendezi a hátországában zajló konfliktusokat, nem kevés sikerrel.

Erdogan ás Mitsotakis ugyanis olyan nyugisan tartottak egy közös sajttájt, mintha nem is két olyan ország első embereiről lenne szó, akik naponta akarnak, akartak egymásnak menni. Mi több, annyiban meg is állapodtak, hogy a görög–török kereskedelmi bizottság összeül az idén – ez 2016 óta nem történt meg. A Ciprust nevet pedig ki sem ejtették a szájukon… Aligha kell elmagyaráznom, hogy ez mekkora politikai – és nem kevés katonai tőkére konvertálható – siker.

Hasonlóan, bár némiképp több figyelem által övezve dőlt el a Fekete-tenger biztonságához kapcsolódó kérdéskör is, Románia vadászrepülőgépek kiszolgálására alkalmas hub-ot hoz létre, Iohannis szerint kipipáltuk az országra eső feladatokat, ami ezt a kérdéskört illeti, így aztán tudjuk mit kell tenni, ha felmelegedne a helyzet Konstanca környékén, és itt nem a kánikulára gondolok.

Következtetések:

Ukrajna csatlakozásának elmaradása nem kudarc – erről ugyanis, erős meggyőződésem, a terelés miatt beszéltek a szükségesnél többet, azonban a „sosem látott nyugati egység szilárd és megbonthatatlan” típusú kijelentések viszont komoly tartalommal teltek meg.

Ennél is fontosabb talán az a következtetés, amit mindenkinek le kell vonnia: Vilinus után egyértelművé vált, hogy a Nyugat a béke vagy győzelem dilemmáját eldöntötte, és a győzelemre játszik.

A fentiek mellé számolva Moszkva gyengeségét, kapkodását, tragikusan komikus, időnként abszurd lépéseit, biztosra vehetjük: a Nyugat győzni fog!

Felcser V. Örs

(Nethuszár)