EMNP: egy politikusgeneráció temetője

Talán élete legfontosabb cikkét írta meg Egyed Ufó Zoltán az Erdélyi Átlátszó blogon, amikor az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Demokrácia Központok agóniáját tárta fel. A helyzet siralmas, de az ügynek van egy olyan olvasata, ami egészen tragikussá teszi mindezt, a kérdés pedig ott marad lógva a levegőben: vállalja majd valaki mindezekért a felelősséget?

Kezdjük az elején: idén bezárnak Demokrácia Központok, ahogy hírlik, elfogyott a budapesti támogatás. A hírek mögött persze mindig több van, és ez jelen esetben is érvényes: nem a támogatás fogyott el, hiszen az RMDSZ-hez közeli Eurotrans továbbra is működteti a magyar állampolgársággal, honosítással, és ehhez kapcsolódó ügyintézéssel foglakozó irodáit, ráadásul a kezdeti roham már elmúlt, tömegek szerezték meg magyar útlevelet, így egyre kevésbé van létjogosultsága a rendszernek.

Annak a rendszernek, amely nemcsak a magyar állampolgársággal kapcsolatos ügyekkel és különböző civil rendezvények lebonyolításával foglakozott, hanem egyben az Erdélyi Magyar Néppárt nevű politikai projektnek volt a gazdája. És innen jönnek a bajok, ugyanis az EMNP az égegyedta világon semmiféle értelmezhető eredményt nem tudott felmutatni az utóbbi 12 év alatt, amióta Budapestről minden, de minden támogatást megkapott, pedig aligha volt olyan erdélyi magyar párt, aki nagyobb hátszéllel indult volna a kis belpolitikánkban, mint az EMNP: támogatás Budapestről, de az minden szinten, pénz, politikusok nyílt kiállása, egy viszonylag üres politikai piac stb.

És nem sikerült.

Hogy miért nem sikerült, arról majd hosszú oldalakat fognak írni a szakavatott politikusba oltott politológusok, itt és most egy dologra szeretném felhívni az olvasók figyelmét: egy hatásaiban még nem felmért, mi több, hatásaiban a következő éveket, ha nem épp évtizedeket meghatározó szomorú következményre.

Az EMNP úgy szalámizta le és fel önmagát, úgy égette fel maga mögött a Budapestre vezető hidakat, hogy ebben a párt tagságának döntő többsége nem vett részt, mi több, ezekről nem is tudott. A gond az, hogy az EMNP vezetése nagyon nagy részben arra a generációra épített, azt a generációt húzta be maga mögé a politikacsinálás lehetőségének ígéretével – a mai negyvenesek – akik a kétezres években kezdtek el belépni a politika színpadára, azzal a felkiáltással, hogy ők mást akarnak mint ami addig volt.

Ez a generáció nem volt eleve RMDSZ-es, inkább a Szövetség ellen fogalmazta meg önmagát, és lehetne hosszan lamentálni arról, hogy ez mennyire volt helyes vagy helytelen, de mindannyian fiatalok voltunk és egy dolog nagyon is összekötött minket: a közösségért szerettünk volna dolgozni, sokkal eredményesebben, mint az RMDSZ, sokkal másabban, esetenként sokkal butábban is – ezt aláírom –, de azért ez volt az a generáció, amely még ideák alapján képzelte el és működtette volna az erdélyi magyar politizálást. És ennek a generációnak lett vége – persze politikai értelemben.

A történet nem most kezdődött:

amikor az EMNP közel fél évtizedes létezése után az említett generáció még mindig nem kapta meg a kifutási terepet, többségük számára még mindig csak a Sancho Panza szerep jutott az egyre inkább szélmalomharcot vívó Don Quijoték mellett, akkor már lehetett látni, hogy baj lesz. 2016-ban hagyta el a pártot például Portik Vilmos, aki azóta az RMDSZ színeiben Marosvásárhely alpolgármestere lett, és ez, mint cseppben a tenger jelezte, hogy a baj óriási: a helyi kis potentátok, az országos vezetésnek mindig jól nyaló, többnyire idősebb, wannabe diktátorok, akik a párt helyi alapszervezeteiben elfoglalták a tulajdonképp semmit sem jelentő elnöki, elnökségi tag, igazgató és hasonló gittegylethez méltóan szánalmas szerepet, arra használták minimális erejüket, hogy megakadályozzák az ifjú csemeték felnövését.

Hogy jobban megértsük ezeket a helyi viszonyokat, lássunk egy ugyancsak vásárhelyi példát: a 2016-os Portik-távozás pont a helyi választási kampány küszöbén következett be, viszont ekkor még volt a helyi Néppártnak olyan fiatal és életrevaló tagja, aki kezébe vette a kampány irányítását – bár az EMNP nem jutott be a helyi tanácsba, ekkor érte el legjobb eredményét. Talán mondanom sem kell, hogy az illető kampányvezetőt a helyi elnökségi tagok és egyéb kitartottak kitúrták a pártból, munkahelye megszűnt és el kellett kezdenie újraépítenie az életét. Néppárti mottó lett: senkit sem hagyunk egyedül, kivéve, akiket igen.

Egy generáció tulajdonképpeni politikai kivégzéséről beszélek, de íme egy másik, talán a legfontosabb példa: Sóska, azaz Soós Sándor kicsinálása – amolyan igazi bolsevik módon történt, amitől Putyin is megnyalja a szája szélét. Az Erdély-szerte ismert, kedvelt, elfogadott Sóska, az Erdélyi Magyar Ifjak egykori elnöke és a mára már a legendás múlt homályos ködébe vesző EMI-táborok szervezője úgy döntött, hogy kezébe veszi z EMNP elnöki rúdját. Itt álljunk meg egy pillanatra, és tegyük fel azt a jó öreg kérdést, hogy mi lett volna ha…

Mi lett volna, ha sikerül neki?

Talán, sőt, egészen biztosan nem sikerült volna megállítania a párt belső rothadását, nagy valószínűséggel elnöksége első percétől fúrták volna saját kollégái, de az is benne van ebben a történetben, hogy egy kicsit másképp, egy kicsit legalább több méltósággal lehetett volna levonulni a politikai színpadról. Hogy így lett volna-e vagy sem, azt már sosem tudjuk meg…

Az említett elnökválasztást – írjuk le, és mondjuk ki: elcsalták, az elnök az a Csomortányi lett, aki szintén az említett generáció tagja anélkül, hogy azt, annak értékeit, ideáit képviselné. Ezen az elnökválasztáson vált nyilvánvalóvá – és egyúttal dőlt el véglegesen –, hogy a Néppárton belüli generációváltás folyamata a végére ért, a forma legyőzte a tartalmat és azoknak, akik nem követik az idősebb generáció ukázait sok keresnivalójuk nem maradt a pártban, annak élén biztosan nem.

Összegezve: az a generáció, amely a kétezres évek elején lépett a politika színpadára, amely a kolozsvári Bolyai magyar egyetem létrehozásért indított akciókkal, az EMI-táborokkal, a Wass Albert felolvasó maratonokkal, az Adj király katonát népesedési programmal, a nemzeti ünnepeink áporodott stílusát új tartalommal megtöltő rendezvények megszervezésével, koncertek rendezésével stb. vetette észre magát – kezicsókolom, viszontlátásra – mára kicsinálták, visszavonult, belefásult, megundorodott és politikai szerepet nem vállal – és ennek a levét még sokáig fogjuk inni!

Szándékozik valaki legalább bocsánatot kérni?

(Nethuszár)