Szent Ruszijá és a vallási örökhazugság

Miközben a nyugati világ értelmes lényei döbbenten, szinte a bénultságig sokkolva figyelik az orosz impériumvágyak kommunikációs manifesztumait, a tömérdek álhírt, a pimasz és minden valóságot nélkülöző hazudozást, addig tegyünk helyre magunkban is egy-két dolgot, például azt, hogy az elmúlt évtizedekben rendesen elmulasztottuk képezni magunkat – tisztelet a kivételnek – Ruszijából, a muzsikok és Tolsztoj, a balerinák és Dosztojevszkij, a földgáz, kőolaj és Puskin misztikumából, az ortodox óhitű világ babonás és fundamentalista világából. Ha megtettük volna, és időben tettük volna meg, akkor már első perctől nyilvánvalóvá vált volna: Oroszország hazudik. Mindig is hazudott. Mindig is hazudni fog. Mindez nem ma, és nem is tegnap kezdődött – Alain Besancon „Sfanta Rusie” könyvének recenziójába bújtatott Oroszország-ismertető kezdőknek és haladóknak egyaránt.

A világról elmélkedő nyugati gondolkodók azon köre, amely valóban tudás- és nem ideológiai alapon állít fel elméleteket, tesz közzé ismertetőanyagokat – Istenem, de kevesen maradtak belőlük! – ismerik a Custine-Michelet aranyszabályt: a hazugság Oroszország alapvető és lényeges jellemzője, és bizony sok víz lefolyt azóta az orosz-európai kapcsolatok történelmének kloákáján, hogy Custine márki és Jules Michelet letette a russzológia realista alapjait: „a hazugság technikája egyidős Oroszországgal”.

A Szent Ruszijá fogalma ma is épp úgy az állam és a vallás egybeolvadásának szerves összekötőeleme, ahogy az volt a cárok idején, de még a bolsevik rendszer is erre az amorf és mitikus ideára épített, dacára annak, hogy a vörösök vallásellenessége alapján talán mást jósoltak egyesek, nem is kevesen – gondoljunk itt azokra a nyugati értelmiségiekre, akik a hidegháború idején a kényelmes jóléti társadalom szalonjaiból imádták a Szovjetuniót – miközben Sztálin, Brezsnyev és a többiek semmi egyebet sem tettek, csak a mélyben húzódó ortodoxia helyére a bolsevik ideológiát csempészték be – és a Szent Oroszország maradt: „La même Jeanette autrement coiffée“? (Ugyanaz a Jeanette, más frizurával)

Putyin cár alatt elindul, nem először, és sajnos vélhetően nem utoljára beteljesíteni küldetését: az „ortodox világ egyesítését”, ami magában foglalja a teljes földgolyót, mert ami nem ortodox, ott a nép azzá „akar” válni, ezért „fel kell szabadítani”. Olyan ez, mint az Iszlám Állam, csak mélyebb, misztikusabb és van neki atomfegyvere.

Konstantinápoly, és a harmadik Róma

Amikor III. Iván feleségül veszi Sophia Palaiologina XI. Konstantin utolsó bizánci császár unokahúgát, akkor talán még senki sem sejtette, hogy az ennek kapcsán megfogalmazott tézis évszázadok múlva is háborúk és birodalmi terjeszkedés forrása lesz majd. III. Iván nem habozott sokat, és kijelentette: Moszkva igényt tart Bizánc örökségére. Bár nyugati szemmel és tudattal hajlamosak lennénk ezen „örökség” mögött pusztán anyagi, esetleg hatalmi tőkét látni, a vallási összetevő talán még ezeknél is fontosabb volt: Tver városának Foma nevű szerzetese már 1453-ban a „harmadik Rómáról” beszél, amikor megírja Borisz Alexandrovics herceghez címzett elégiáit, 1492-ben Zosima érsek már „új Konstantinnak” nevezi III. Ivánt, utalva ezzel Nagy Konstanin bizánci császárra, aki halála után az ortodox vallás szentjei közé emelkedett, május 21-én tartják napját. Az eszme gyökérverése 1510-ben befejezettnek tekinthető, ekkor írja meg Peszkov szerzetese, bizonyos Filotei, hogy

„a két Róma elesett. A harmadik emelkedőben van, és nem lesz negyedik. Semmi sem helyettesítheti a keresztény Cárságot”

tetszenek már érteni, hogy Nyugat miért dekadens? Miért hanyatlik állandóan, és miért Ruszijá a keresztény értékek védelmezője? Filotei azonban mond valami mást is: „a világon egyetlen keresztény cár van, és ez Oroszország cárja” – és íme: megszületett az orosz autokrácia.

Az ortodox egyház sikeresen tartotta sötétben a népet – a nép itt a narodna és nem a ludi! – elkerülve mindenféle felvilágosodást, száműzve a rációt, helyet adva annak, amit mi, nyugatiak jobb híján misztikumnak, orosz léleknek nevezünk. Az egyházi és világi hatalom ilyenformán szoros szövetségben tartotta fent hatalmát és indított hódító háborúkat, a doktrína ugyanis előírta: a Szent Ruszijának terjeszkednie kell, a terjeszkedés pedig nem spirituális, sőt, egyáltalán nem az!, hanem területi – rablógyilkosságokkal, népirtásokkal kísért barbarizmus – és mindez teljesen jól megfér az ortodox vallásos áhítattal.

Nem, ne higgyük, hogy ez képmutatás lenne, ahhoz kellene némi ráció is, ami viszont itt nincs, az axióma egyszerű: Oroszországot nem kell érteni, Oroszországban hinni kell. Ebből egyenesen következik, hogy a Cár, mint a visszatérésekor orosz földre érkező Krisztus földi hasonmása nem tévedhet, ilyesmi még csak nem is eshet elmélkedések áldozatául. A hit csak Szent Rusziját és annak megtestesítőjét, a Cárt ismeri. A szlavofil érzések sem határtalanok ebben a kérdésben – testvérek csak az ortodox hiten megmaradó szlávok, a katolikus horvátok már ellenség, nem beszélve a lengyelekről. Ők, mint a katolikusság, mint az ortodoxról eltérő, de mégis működő vallás képviselői jelentik a legnagyobb veszélyt Oroszországra nézve: felvilágosodás és európaizmus – ezt a Szent Ruszijának mindenképp el kell kerülnie. Ez az a történelmi axióma ami majd minden orosz korban érvényesült, a nagyon kevés és annál is kevésbé őszinte kivételtől eltekintve.

A metafizikába bújtatott hazugság

Gogol írja, hogy van orosz földön „egy béketeremtő, akit egyelőre nem lát mindenki, ez a mi egyházunk”. És Gogolt egyáltalán nem zavarta, hogy ez az egyház az élen járt minden olyan erőszakos, háborús cselekményben, amelyet Oroszország vezetői indítottak. De miért is olyan fontos megértenünk ennek a hazugságnak a mibenlétét? Robert Kaplan már 2016-ban megírta: „Oroszország pedig immár nemcsak azért jelent fenyegetést, mert Oroszország, hanem azért is, mert Putyin neocári birodalma, amelynek hatalma a földgáz- és olajtartalékokon alapul, a geopolitikát az etnikai tényezővé redukálta”.

És hiába írta meg, Európa továbbra is édes álomba szenderült, ment tovább a business as usual, miközben Putyin gőzerővel készült beteljesíteni a nagy küldetést, amit Szent Ruszijá bízott rá. Ezért tartja aggasztónak egyszersmind veszélyesnek ezt a fogalmat Alain Besancon – ez a „szentség”, túl azon, ahogy a vallási előzményekben ismertettem, A hazugságon alapul.

A Szent Ruszijá a vallási téma (az ortodoxia sajátos jellemzői) és a nemzeti téma (a terület, mint birodalmi nagyság fontossága) erős fúziója ez, annyira erős, hogy Oroszország lakossága, az állami vezetést is ideértve, teljesen magától értetődően nevezi országát Szent Ruszijának – ezt a jelzőt magán a Szentföldön kívül még senki sem használta. A hazugság megalkotója az ortodox vallás, amely egy külön tudatot hoz létre, ezt leválasztja valóságról, amelynek immár nincs jelentősége – a valóság az, amit a Cár mond, amit Szent Ruszijá érdekei diktálnak. Itt már érvényét veszti minden olyan ráció, ami az igazat a hamistól elválasztaná. Nem a ráció mond csődöt, ahhoz ugyanis jelen kéne lennie. A ráció azonban semmiféle szerepet nem kap, az egyszerű hétköznapi élet problémáinak megtervezésén túl, nem ér többet, mint az a fecni, amire a bevásárolandó tételeket írja fel a muzsik boltba indulás előtt.

A bevezetőben ismertetett Custine-tézis által említett hazugságfogalmat Alan Besancon két elemre bontja: a logikai hazugságra, vagy hamis beszédre, és az ontológiai hazugságra, ami „a valóság megváltoztatásával létrehozott hamis természet”.

Az első hazugság nagyjából Miklós cár rendszeréhez tartozik (19. század), míg a második a bolsevizmussal éri el csúcspontját (20. század eleje). Tartalmát tekintve a cári hazugságban a szellemi és őszinte Oroszország a materialista és képmutató Európával áll szemben; a kommunista hazugságban ez az utópia válik valósággá. Ma mintha ez a kettő sikeresen egyesült volna.

A Karikó Katalinok által tudományosan megalkotott oltás küzd a gyógyítást babonákkal, ráolvasással, imádkozással helyettesítő középkorral – emlékszünk még a járvány alatt felbukkanó csőcselékre? És arra, hogy az antivaxerek nagy része az orosz propagandacsatornákról csempészte be napi hülyeségadagját?

A Szent Ruszijában ezalatt ápolónők, orvosok emelték fel hangjukat a kórházakban látott siralmas állapotok ellen – nemes egyszerűséggel kihajították őket az ablakon, Kadirov csecsen tévéjében pedig ápolónők szórtak hamut a fejükre, így bánva meg azon bűnüket, hogy gyógyítani akartak.

A fentiek után pedig egyre világosabbá válik az ukrajnai háború mindennapi borzalmán is túlmutató kegyetlen és történelmi valósága: a középkor vérgőzös lehelete tört elő, a felvilágosodás utolsó, eddig valamiért nem befejezett, folyamatosan elhanyagolt, majd erővel visszatérő fejezetét látjuk. Nem etnikai háború ez, bármennyire szeretné annak láttatni a Kreml – ezt a sötét középkor ellen vívjuk!

Alan Besancon könyve nemcsak azok számára kötelező tehát, akik a háború mögött meghúzódó orosz mentalitás mélységeire kíváncsiak, hanem azok számára is, akik már most azon gondolkoznak: milyen legyen a tartós béke – amit alapos és valós tudás nélkül nem lehet összehozni!

Felcser V. Örs

Alain Besançon, Sfânta Rusie – Editura Humanitas, 2012 (újranyomva 2013-ban és 2022-ben). Amennyire én tudom, magyarul nem jelent meg. A szerzőről többet a Wikipédia oldalán olvashattok.

(Nethuszár)