„Bocsáss meg, Alekszej!”

„Júlia” – skandálja a gyászoló feleség nevét a tömeg, amely Alekszej Navalnij temetésére érkezett egy dél-moszkvai ortodox templomhoz. „Nem a háborúra” – folytatják.

„Le a gyilkosok hatalmával!” „Nem bocsájtunk meg!”, „A szeretet erősebb a félelemnél!” – eltemették ma Alekszej Navalnijt, a gyilkos putlerista rezsim áldozatát. Egy, a temetésen részt vevő idősebb úr szavai szerint utoljára Viszockijt és Szolzsenyicint búcsúztatta ekkora tömeg – „az még a Szovjetunióban volt, és nem kellett szétszóródni az utcákon”, teszi hozzá.

Most viszont ez van: a temetésre érkezőket a templom körüli utcákba szorító orosz hatóságok még ezekben a percekben is ragaszkodtak barbárságukhoz, embertelenségükhöz, minden módon igyekeztek bosszússá tenni Navalnij utolsó útját. Mintha ő még tudna mérgelődni ezen – a legbicskanyitogatóbb talán az a jelenet, amikor a halottas autó azért nem tudott behajtani a templomhoz, mert egy rendőrautó keresztbe állt előtte. Provokációszagú intézkedés, hátha a forró vérű ifjúság ráront a rendőrökre, máris lehet oszlatni, tömegbe lőni, börtönbe zárni százakat, ahogy az a diktatúrákban dukál.

Navalnij egykori munkatársai azonban résen voltak, nem véletlenül terjedt millió fórumon az üzenetük még a temetés előtt: „ne üljetek fel a provokációknak”! Júlia, Navalnij felesége nem lehetett jelen férjének, gyerekei apjának végső búcsúztatásán. Kénytelenen volt külföldre szökni, ha hazatér, súlyos börtönévek várnak rá. Putyin világa ez is.

Az orosz valóság egy képben:

Navalnij búcsúszertartását intéző templomhoz menet a tömeg skandálja Navalnij nevét. Egy iskola előtt haladnak el, bentről a diákok: „Navalnij!” A temetésre nem mehetnek el – a tanárok zárták be őket. Igen, mondom, ez egy ilyen világ, ez egy ilyen világrend: a felnőttek bezárják a gyerekeket…

A búcsúszertartás gyorsan véget ér, Alekszej Navalnij édesanyja kilép a templomból, és a tömeg hangosan skandálja: „köszönjük neked a fiadat!” És minden skandálás közül a leginkább szíven ütő, amikor a fia holtestéért egy hétig harcoló édesanyának tízezer ember könyörög:

„bocsáss meg nekünk!”

Majd magasba emelt virágokkal kísérik a közeli temetőbe a koporsót, miközben tízezrek torkából szakad fel: „bocsáss meg, Alekszej!” A koporsót leengedik a gödörbe, a zenekar a My Way-t játssza Frank Sinatrától – ez volt Navalnij kedvenc dala.

Ez volt az Ő útja, és legyen ez sok orosznak az út kezdete!

Nyugodj békében, Navalnij!

KONTEXTUS: Az orosz hatóságok tiltása ellenére ma több tízezren gyűltek össze Moszkvában, hogy Putyin ellenfelét, Alekszej Navalnijt elkísérjék utolsó útjára. A rendőrség már napokkal korábban fémkordonokkal zárta le a templom környékét, ahogy a Boriszov temető környékét is – majd a tömeg ide már bejutott. Történelmi és egyben tragikus nap ez Oroszország számára, ugyanakkor a maximális tisztelettel kell adóznunk mindazok előtt, akik az ország különböző területeiről ma Moszkvába utaztak, hogy részt vegyenek Alekszej Navalnij temetésén. Nem hiszem, hogy külön ki kéne emelni a Putyin kívánságait szolgaian követő hatóságok gazemberségeit, de azt azért tegyük hozzá: egy halott emberrel szemben ennyire kicsinyesnek lenni, az édesanya elől napokig dugdosni a fia holttestét, a temetésre érkezőket vegzálni… Ez azért nagyon sok egyszerű orosz embernek is erős ütés, kifejezetten keresztényellenes cselekedet ebben az ortodoxiájára büszke országban.

Nem állom meg, hogy ne vonjak egy párhuzamot: amikor 1989-ben Temesváron kirobbant a forradalom, majd eldördültek az első lövések senki sem hitte, hogy ebből majd a kommunista diktatúra összeomlása fog következni. Aztán a Szekuritáté ellopta az általuk lelőtt tüntetők holttesteit a kórházakból, egy hűtőkocsiban Bukarestbe szállították, ahol elégették őket és egy kanálisba szórták a hamvaikat. A rokonok persze mentek a kórházakhoz keresni szeretteiket, de hatóságok be sem engedték őket. Másnap a temesvári gyárak munkásai sztrájkot hirdettek, egy helyen meg is fenyegették a hadsereg tárgyalásra érkező tisztjét, hogy felrobbantják a kombinátot, ha nem kapják vissza szeretteik holttestét. Ma, harminc évvel később szakértők sokasága ért egyet abban: ha nem is bizonyítható, hogy a forradalom sikere szempontjából perdöntő fontosságú a holttestek elrablása, az tény: sikerült annyira felmérgesíteniük a lakosságot, hogy az elkövetkező napokban már az sem érdekelte őket, ha lelövik, akkor is kimentek az utcákra…

(Nethuszár)