17 esztendeje: népszavazás rólunk, de nélkülünk és ellenünk!

A gyászos emlékű népszavazás estéjén Ghonzó turkált az emlékeiben.

Azt azért mi is sejtettük, hogy nem december ötödikén fogjuk megkapni az állampolgárságot, és nem Gyurcsánytól, sem a baloldaltól, ezzel legkésőbb a magyar igazolvány bevezetése kapcsán bemutatott Kovács László-elszólás után mindenki tisztában volt.

Voltak előzményei,
nem is kevés:

a magyar igazolvány bevezetésekor hangzott el az az akkori MSZP prominensei szájából, hogy átmegy Magyarországra 23 millió román és elveszik az ottaniak munkahelyét, adóját, az ágyat a kórházból, de még a szotyit is kirágják a sarki közértből, nem hagynak semmit a magyaroknak. Ebben a kontextusban persze mi is románok voltunk, ami nem akkora baj, viszont az innen nézve ugyancsak határon túli ottani magyarok voltak a tényleges magyarok, ez pedig már nagy baj, cipeltük is egészen 2010-ig, sőt, még mindig húzzuk azt a bizonyos döglött fehér lovat piros nyakkendőben, Isten nyugtassa Angyalt, aki ezekbe a sorokba sűrítette bele a 20. század összes nyomorúságát.

Szóval: tudtuk,

hogy nem lesz ebből gálickő, de azért épp ezt mégse vártuk volna: azt, hogy Gyurcsány Ferencék és gyakorlatilag az egész MSZP felül erre a döglött fehér lóra nem volt meglepő, de a liberális SZDSZ részéről azért számítottunk volna némi empátiára, különösen úgy, hogy 1990-ben még az ő programpontjaik között is szerepelt a kettős állampolgárság, de a programból pogrom lett, az álliberális értelmiségi réteg összeállt a bendőmagyar komcsikkal és ismét bevitt egy halálosnak szánt sebet a normális nemzet ideájába, a hangsúly a normálison van, kéne legyen, de legalábbis volt rá próbálkozás.

Mi, határontúliak
nem értettük,

hogy mi a pixem zajlik ezeknek a fejélben? Ennyire buborékban élne az a liberális réteg, amelyik a leghangosabban hirdette a nyugatosodás szükségességét? Nyugaton akkor sem volt sehol, és most sincs abból probléma, ha valaki többes állampolgár, de még itt, a Vadkeleten is már túl voltunk ezen: Románia adta a román útlevelet a moldovai testvéreinek – nagyon helyesen -, a szerbek szerint, aki szerb, az szerb állampolgár és eszerint is jártak el, ismét csak nagyon helyesen, és a horvátok is horvát állampolgárok voltak, éljenek akár Magyarországon, akár Romániában, akár bárhol, és a sort még lehetne folytatni, de ennyiből is lejön a lényeg, legalábbis nagyon remélem.

És azokban az időkben, ez a szellemi elit úgy tett, mintha mindezek nem léteznének, mintha valami óriási terhet jelentene az a fránya magyar állampolgárság az ott élő magyaroknak, de ez még mindig a kisebbik baj, a nagyobb az, hogy lenyomtak egy olyan kampányt, amiről azóta is azt gyanítom, hogy Jan Slota és Vadim Tudor írta meg nekik, Funar pedig lektorként működött közre.

Akkoriban pont
Budapesten éltem,

és csak Isten tudja hányszor szembesültem azzal, hogy „a románok jönnek és elveszik az adónkat”. Mi voltunk a románok, és ebben a történetben nem is az anyagi része a gyászos, hanem az, hogy azok, akik fennen hirdették magukról, hogy mekkora antirasszisták és egyebek, olyan simán vették elő a románozást, ahogy az úzvölgyi temetőrablók a dák származást. Mégis, mi a baj azzal, hogy román – gondolhattam volna már akkor is, de nem gondoltam, mert időm sem volt mindezt átgondolni.

Senkinek sem volt ideje, a média masszívan a baloldal befolyása alatt állt és tolta, csak tolta a hamis kontenet, senki nem beszélt semmilyen lényeges elemről, az egész inkább egy Ionesco-drámára hasonlított, és nem egy normális párbeszédre, de utóbbira már igény sem volt – egyszerűen a románok ne jöjjenek ide, és kész!

A
románok.

Emlékszem, amikor a kampány egyik fejezetében lerománoztak a nyílt budapesti utcán, akkor találtam meg első, és azóta is használt frappáns válaszomat: roman, roman, dar cand va dam muie la fotbal va plangeti de mila, nu? Ezt mindig románul mondtam vissza, ezzel kisebb sokkot okoztam, mert né, román, és románul beszél – addig ugyanis az átlagbalos pesti úgy volt vele, hogy a románok magyarul beszélnek, csak nem itt laknak, és ne is jöjjenek ide lakni, beszéljenek csak otthon magyarul, a négy fal között, Trianon rég volt, lépjünk túl rajta. Aztán lefordítottam nekik: „román, román, de mikor megszopatunk fociban, akkor sír a szátok, ugye?” Ez duplán hatott: egyrészt románul volt, másrészt igaz is volt, tehát mégsem olyan szarok a románok, ilyenkor a kognitív disszonancia ellepte az agyakat, de mélyebben már nem lehetett ezt a vitát megnyitni, és azóta is úgy maradt – vége van, csak nincs lezárva.

Az eredmény annyiból volt meglepő,
hogy győztek az igenek.

Bármennyire is gyászos ez az emlék, azért azt tartsuk észben: voltak, vannak és lesznek testvéreink Ártándtól Nyugatra, akiket nem bolondít meg az álbalos ricsaj, az álliberális gazdaságféltés. 2004. december ötödikén az igenek kerültek többségbe, a részvétel miatt azonban nem lett érvényes népszavazás, ami talán jobb is. Ha érvényes, akkor a parlament köteles lett volna törvényt alkotni, de az alkotmányos mulasztás fogalma Magyarországon sem ismeretlen, és bármiben lefogadom, hogy nem tették volna meg, ez pedig talán még nagyobb fájdalommá torzult volna.

Decembere hatodika,
délután,
valahol Erdélyben.

Rokonom, aki magyar hadifogolyként telelt ki tíz karácsonyt valahol az orosz gulágon, hogy idős korára román legyen, szomorúan nézte otthon a Duna tévét, feleségével, Rozi nénivel együtt, amikor csengettek. A román szomszédjuk jött át. Alig pár éve költözött a környékre, hamar befogadták, mert igazi, latinos szomszédsági törvényt tartott, akinek kellett segített, különösen az időseknek, köztük rokonaimnak is. Ha kórházba kellet felfutni, akkor jött az autójával, és fuvarozott, ha a vén diófa száraz ágát kellett a magasból levágni, akkor felmászott és levágta. Aznap este egy üveg borral jött – hallotta, hogy mi történt, családja is megszenvedte a kommunizmust, mondta, és tudja, hogy magyar és román kommunista között nincs különbség. Mindegyik a gyűlölet kottájából játszik – tette hozzá.

Azután elbúcsúzott:
jószomszédok maradunk,

ígérte és úgy is lett. Életük végig azok maradtak, ma már egyikük sem él.

Rokonom már nem, neje még elkapta 2010-et, amikor a Parlamentben elfogadták a magyar állampolgárságról szóló törvényt. Rozi néni már nagyot hallott, férjét másfél éve temette el, többet volt beteg, mint nem, de aznap kikecmergett az ágyból és állva nézte végig a parlamenti szavazást, csak úgy csorogtak arcán a könnyei.

A magyar útlevelét már nem tudta átvenni – nyáron elment ő is, hogy szóljon férjének és a román szomszédnak, hogy minden rendben, a dolgok csak-csak helyrejönnek valahogy, a komcsiknak pedig lejárt az idejük.

Vajon?

Ghonzó

(Nethuszár)

Nethuszár