2023 döntése: csőcselék vagy értelem?

A már-már álmosító döngicsélésnek tűnő téli politikai szünet után felpörgőben vannak az események, mintha a politikai osztály rákészült volna az idei esztendőre, ami semmilyen szempontból nem lesz egyszerű. Ha úgy tetszik, az idei lesz az az év, amire majd úgy gondolunk vissza: ekkor dőlt el minden, ami a közeljövőnket, talán már a holnapunkat is alapjaiban rajzolja át. Nagyon észnél kell lennünk hát, mert a politikai osztály és a jogalkotók által jelentett szokásos és már ismert veszélyen túl itt leselkedik a hedonista csőcselék – ellenük, velük szemben nem lépnek a politikusok, ráadásul ők azok, akik velünk élnek, így a problémák ésszerű megoldásait vagy lenyomjuk a torkukon, vagy megértetjük velük, és ebben fontos, talán mindent eldöntő szerep hárul ránk, egyszerű polgárokra is, akik az internetnek köszönhetően korábban soha nem látott lehetőséget kaptunk arra, hogy attitűdöket befolyásoljunk.

Sokan most arra számítanak, hogy a háborút jelölöm meg, mint első veszélyforrást. Sajnos nem tehetem. A háború, bármennyire is fájdalmasan hangozzon, egy tünet, és nem maga a betegség. Tünete annak a profitorientált, a gazdasági jólétet mindenáron, még az etikai alapvető értékek feláldozásának árán is hajszoló nyugat-európai szellemiségnek, amely az utóbbi évtizedekben maga alá gyűrte a különböző szellemi műhelyeket.

Mint cseppben a tenger mutatja, hogy kik diktálták eddig a közgondolkodás irányát, kik szabták meg annak mélységeit. Túl a Merkel-féle áruláson, a minszki egyezményeken, amelyek egyenként is megágyaztak Putyin kedvenc időtöltésének, a háborúskodásnak, itt vannak nyakunkon a szemlélet olyan rocksztárjai, mint Habermas.

Milliók gondolkodnak úgy a demokráciáról, a társadalomról, az állam szerepéről és az etikus társadalmi viselkedéséről, ahogy azt Habermas és követői tanították szerte a világban, hogy aztán mára fekete-fehéren kiderüljön: azok a demokráciapartizánok, akik eddig hősnek tűnhettek a különböző konferenciákon és szaklapokban, az első komolyabb veszély jelentkezése után maguk alá csináltak és jó szokásukhoz híven erre akarják rávenni az európai társadalmakat is. Habermas olyan dolgozatot, véleménycikket közölt nem is olyan rég, amely tulajdonképp arról szól, hogy az ukránoknak meg kéne adniuk magukat. Sőt, ha ez nem opció, akkor tömegesen haljanak meg, hogy legyen már vége egyszer és lehessen ismét visszatérítést igényleni a konferenciákra tartó repülőjáratokra, tenném hozzá keserűen.

Magyarországon Schiffer András, vagy épp Konok Péter azok, akik erre a hamis mítoszra ültek fel, mindkettő olyan szereplője a magyarországi közéletnek, akik mindeddig hősiesen küzdöttek az orbáni diktatúra ellen. Igaz, ezt jól fűtött tévéstúdiókban tették, különböző szaklapokban, lájkokat lehetett gyűjteni vele a közösségi médiában, nem volt ez olyan veszélyes művelet, mint mondjuk Navalnijnak lenni Oroszországban. Most, hogy a demokráciavédelem fogalma kikerült a biztosnak hitt akolmelegből és konkrétan ukránok vére folyik azért, hogy nekünk továbbra is megmaradjon az a jogunk, hogy mondhassunk bármit, ezek a wannabe demokratát falak mellé bújva nyüszítenek.

A gyávaság tort ül az európai baloldali szellem felett, mondanám, ha nem lennék azzal is tisztában, hogy az európai baloldal jelentős részét, ahova a magyar akolbarátaik igazodásképp szoktak betérni egy-egy fröccsre, a KGB-utód FSZB rendesen megfinanszírozta az utóbbi években, legyen szó akár a szélsőjobboldalai AfD-ről vagy az atomerőműveket különösebb logikai kapcsolat nélkül ellenző zöldekről vagy a nemrég béketüncit szervező Die Linkeről, amelynek kiáltványát az említett magyarjaink is aláírták. A hatvanas évek szovjetidealizálásának nyugat-európai hulláma óta nem sok változott, RAF ugyan egyelőre még nincs, de az antifák már igyekeznek.

A háború tehát nemcsak az ukrán hadszíntéren zajlik: a nyugat-európai hedonizmusra és absztrakt jogvédelemre épülő partizánattitűd olyan mentális sebeket ejtetett a kontinensünk polgárain, hogy immár nekünk is háborút kell vívnunk.

Háborút azok ellen, akik szerint az ukrán gyerekek deportálása nem nagy ár azért, hogy olcsón tankolhassunk autóinkba, ezzel továbbrombolva az amúgy is túlterhelt bolygónkat.

Háborút azok ellen, akik a kötelező oltás, és úgy általában az oltás ellen lázítanak, mindezt teszik egy olyan nyugati érték alapján, amit véleményszabadságnak hívunk. Apró részkérdés, de elgondolkodtató: a muszkafaszszopó csőcselék is erre a véleményszabadságra hivatkozik, amikor terjeszti álhíreit. A véleményszabadság problematikája mutatja meg a legjobban a kontinensünk bajait: a fogalomnak nem a szabadság részével van baj, azt mindenki érteni véli, és ebben talán még konszenzus is lehetne. A gond az, hogy már nem tudjuk, mi a vélemény. Az, hogy valaki, jellemzően bárki, odaböfög valamit a világhálón, az még nem vélemény, hiába ontják érte virtuális vérüket azok a német balosok, akik ma nyílt levelekben kérik a békét. Mintha a szovjet béketáborról szóló híradót néznék 1984-ből. Talán az is.

Háborút kell vívnunk tehát a saját magunkban rejlő sötétséggel, azzal, amivé lettünk, abban a fogyasztói kultúrában, amelyet némi összkonszenzus árán mindannyian akartunk, és most úgy teszünk, mintha nem lenne egyértelmű: ennek vége!

Az önmagunkkal vívott háborún túl, itt a másik veszély, ami már nem kopogtat az ajtón, hanem dörömböl a nappalinkban: a klímaváltozásról beszélek, a természeti csapásokról, katasztrófákról. Szárazság, árvizek, földrengések, extrém havazás, máshol semmi csapadék – ha azt hisszük, hogy ez csak átmeneti probléma, szólok, hogy lányok, fiúk, ez csak a kezdet. A természeti csapásokon túl újabb járványokra is fel kell, fel kéne készülnünk, mert a permafroszt vészesen olvad, és nem a dinók kelnek életre, hanem sok kismilllió olyan vírus és baktérium, amelynek még a létezéséről sem tudunk. Ezt a veszélyt kéne legyőzni olyan emberekkel, mint a hippibe átmenő Gődény György. Ki hiszi azt, hogy itt, és főként ÍGY, nekünk esélyeink vannak? Most komolyan…

A csőcselékünk ellen vívott háborút nem tudjuk megkerülni: vagy most, még ebben az évben, az ukrajnai háború által kialakult helyzet farvizén oldjuk meg, vagy soha, ebben az esetben viszont Putyin atomcsapása nélkül is elveszünk, csak sokkal többet kínlódunk majd.

Át kell alakítanunk az energiafogyasztási szokásainkat, miközben a szociális kiadásokkal dobálózni óhajtó kormányoknak is egyre többet kell belefektetniük újabb energiaforrások kidolgozásába, a diverzifikálásba, a zöld energiába, a költségvetés pedig nem egy olyan X, amelyik tart a végtelenhez. Másképp szólva: össztársadalmi konszenzus kell arról, hogy miről mondunk majd le a nyugodtabb jövőnkért cserébe.

És ezzel el is mondtam, hogy gyakorlatilag mindennapi életünk MINDEN területét át kell szerveznünk, új mentalitásokat kell magunkévá tennünk és támogatnunk kell azokat a politikusokat, akik ebbe az irányba mozdulnak, akár a csőcselékünkkel is szembemenve – nem lesz egyszerű, de nem is spórolhatjuk meg.

Nagyjából ezek a kérdések, legalábbis ezen problémák alapjai dőlnek el az idei esztendőben, ennek látszanak már vastagon a jelei.

(Nethuszár)