A büszke cseresznyefa

A minap mesélt nekem a cseresznyefa. Annyi udvar, gyümölcsöskert közül éppen az ovi udvarára nőtt. Elmesélte történetét.

Régen, még kis csemeteként is gyökerei mélyre nyúltak. Úgy kapaszkodott a földbe, mint gyermek édesanya kezébe. Karcsú dereka hosszan ívelt felfele. Fohászkodott a naphoz, hogy szelíd sugaraival táplálja lényét. A nap kegyes volt hozzá, simogatta, cirógatta, Ő meg csak nőtt és nőtt. Egyszer csak csiklandozni kezdte valami. Vakarózott volna, de köztudott, hogy a fák nem tudnak vakarózni. Segítséget kért hát a széltől.

 – Szél! Légy oly kedves, fújd meg az ágacskám!

A szél sebes léptekkel oda libbent, majd tova szállt, de a viszketés szűnni nem akart. A kis csemete feltekintett az égre, most a felhőket kérlelte.

 – Drága felhők! Kérlek benneteket, küldjetek esőt, könyörüljetek rajtam!

Csemeténk akkor már nagyon szenvedett. Milyen rossz is az, ha viszket valahol és nem éred el, nem tudod megsúrolni. Sajogni kezd, majd egyre inkább belé nyilall a fájdalom.

Kegyes volt a felhő, esőt küldött, jégesőt, hogy megvakargassa a kis csemete ágacskáját s jobb kedvre derítse, de a viszketés szűnni nem akart. A kis csemete gyökerét és minden ágát elborította a düh. Haragudott a szélre, hogy nem jól fújta, szidta a felhőt, hogy rossz esőt küldött neki. A napot is szidta, pedig ő semmi rosszat nem tett ellene. A harag csak gyűlt, a szél messziről kikerülte, eső sem áztatta földjét, a nap is csak szombatonként dugta ki a fejét, akkor is csak a kis Jézuska miatt, hiszen akkor mossa ki ingecskéit, köztudott, hogy azt szárítja meg neki a nap. A kis fa már mindenkire haragudott. Elküldte a madarakat, veszekedett a körülötte levő fűszálakkal is, hogy nem jöjjenek közelebb. Ősszel, nem akarta lehullatni leveleit, azért bosszankodott. Tavasszal szidta a rügyeket, hogy odébb nőjenek.

Ha értenénk a fa beszédét, mi sem lettünk volna barátai. Mi felnőttek nem szeretjük a zsörtölődést.
Elkerüljük messziről.

A kicsi fából nagy lett. Ahogy nőtt, úgy lett egyre mogorvább. Tavasszal fehér virágba borult, csodaszép látvány, de belül folyton zsummogott. Olyan savanyú cseresznyét még nem ettél, amilyet ő nyáron termett. Mígnem egy őszi napon csilingelni kezdett az udvar. Kacajtól, visongástól lett hangos. Megérkeztek a gyerekek, annyi udvar közül épp ide.

 – Milyen szép nagy fa! – mondták.

Körbe állták és énekeltek neki. Annyi fa közül épp neki. Felmásztak ágára, kellemesen masszírozta törzsét. A dühzsák ürülni kezdett. Gyűjtögetni kezdték lehullott leveleit, már nem volt morcos, hogy meg kell válnia tőlük. Odaadta a gyerekeknek. Értelmet nyert. Télen madáretetőt függesztettek ágára, hagyta. Akkor jött rá, hogy nem esőre vagy szélre volt szüksége, hisz madarak kis lábaival megvakargathatták volna ágacskáit, de ő nem engedte. Békét kötött a széllel, felhővel és a nappal. Azon a nyáron mézédes cseresznyéje termett.

Minden kisgyerek maszatos szájjal ment haza, mert ő éppen oda, arra az udvarra kapaszkodott a földbe úgy, mint kisgyermek édesanyja kezébe.

Zsú

(Nethuszár)