A feminizmusról, hölgyeim!

Nemrég fedeztem fel egy webszolgáltatást, amelynek köszönhetően rá kellett jönnöm, hogy napjainkban is országszerte több, mint napi százszor keresnek rá a feminizmus fogalmára. Ezen adat birtokában joggal állíthatom, hogy a téma még mindig, sőt egyre aktuálisabb. Egyes vélemények szerint ezen lázadás negyedik hullámát éljük a 21. században, bár lankadtak a kedélyek, így nem tulajdonítunk különösebb figyelmet a mozgalomnak.

Egyszerre mondhatni, hogy senki nem beszél róla, és mégis mindenki kifejezésre juttatja valamilyen formában a véleményét. Nos, ez eddig rendben is van, de tudjuk-e, mi az a feminizmus? Mit jelent feministának lenni? Nem ok nélkül teszem fel a kérdést, mert századunk női, véleményem szerint félreértelmezik az egész fogalom jelentését. A 17. századig visszanyúló kezdeményezés óta, mondhatni sok víz lefolyt a Dunán, és a tudatlanság fényében nagyon sokan állást foglaltak a feminizmus, illetve antifeminizmus mellett. Én alapvetően nem gyarapítom egyik rajongótábort sem, de egyre zavaróbbnak érzem a téveszmékre alapozott libáskodást (ennél találóbb kifejezést nem találok).

A feminizmus a két nem közti egyenjogúságért vívott küzdelemről szól(t), egészen addig, amíg, mi nők, át nem estünk a ló túloldalára. Egyetértek azzal, hogy szükség volt rá, mint az élethez a levegőre, és a világ legtöbb részén ez meg is valósulhatott, ahogy azzal is egyetértek, hogy minden nőnek joga lenne ehhez a világ bármely részén, és sajnos nem minden nőnek adatott meg még a 21. században. A továbbiakban nem szeretném részletezni, pontosan mit takart a feminizmus a múlt században, mindenkinek szíve joga kulturálódni, inkább rátérek a számomra szemet szúró oldalra. A mai nőkön azt látom, hogy ez már nem az egyenjogúságról szól, hanem szinte felül akarnak kerekedni az erősebbik nemen, a férfi viselkedésminták rögtönzött utánzásával. De nem elég, hogy mindent is szeretnének, ami a férfié, hanem megpróbálják ráerőszakolni a férfira a saját dolgukat. És megtörténik a szerepcsere, amikor a gyereknek már nem az anyai szerető gondoskodás és az apai védelmezés jut, amit mindkét fél tudna nyújtani magából, és ez persze kihatással lesz rá a továbbiakban is. Az egyenjogúság hajhászása súlyosan rányomta bélyegét az életünkre, és ezt leggyakrabban akkor érzem, amikor azt hallom pároktól, hogy vitáik leggyakoribb témája, hogy ki mosogasson éppen.

A feminizmus megjelenése előtt valószínűleg csak a nő mosogatott. Most a nő választójoggal él, autót vezet, vezető politikus lett, és ha nem szeretne, hát nem szül gyereket. És persze, mindeközben elvárja, hogy mire hazamegy, kitakarított ház fogadja, akár főtt étellel az asztalon. Nincs azzal semmi baj, hogy férfi és nő párkapcsolatban megossza egymás közt a teendőket. Amióta a nő nem eltartva van, úgy érzem, kedves férfiak, nektek is kijár a házimunka. Sőt.

A probléma a tálalással van: neked, mint független, stabil anyagi egzisztenciával rendelkező nőnek jogod van kérni a társad segítségét a házimunkában. Amíg ez nem megy át ész nélküli követelőzésbe, mert mondjuk neked nagyobb a kereseted. Azt hiszem, ebben az esetben nem a feminizmusod tör felszínre benned, hanem a nem megfelelően választott, nem segítőkész társad jelleme iránti ellenszenved. Avagy annyiszor kérd, hogy a férjed mosogasson, ahányszor te havat lapátolsz helyette mínusz akárhány fokban. Itt kezdődik az egyenjogúság, egymás kisegítése, szeretete, tisztelete és szigorúan nem a neomodern álfeminizmus.

Végezetül, szeretnék ajánlani egy nem tudom mennyire hasznos, de garantáltan annál érdekesebb kis olvasmányt azoknak, akik feldobnák a napjaikat, és a témában érdekes véleményt szeretnének olvasni. A második nem című könyvről van szó, amelynek alkotója, Simone de Beauvoir ezen művével megalkotta a feministák bibliáját, melyet az egzisztenciális fenomenológia klasszikusaként tartanak számon- idézem a Wikipédiát. És kedves Hölgyek, ne feledjétek: „Aki nem olvas, azon meglátszik, amint megszólal.” (Hartay Csaba).

Lukács Helga-Erika

Ha beszólnál, akkor KLIKK IDE!

(Nethuszár)