A hamis geopolitikai dilemma: realizmus vs. liberalizmus

Izrael immár negyedik hónapja vívja honvédő háborúját, az ukrán hadszíntéren pedig túlléptük a 700. napot, amióta dörögnek a fegyverek. Mindkét háború komoly kérdéseket vet fel a világ, az emberiség jövőjét illetően – talán még sosem rajongtak annyian a geopolitikáért, mint manapság, és talán még sosem értették félre ennyien, hogy mit jelent a geopolitika, és az miben különbözik a sima, hétköznapi politikától, illetve a nemzetközi kapcsolatoktól.

A nemzetközi rend kialakításával, és annak megtartásával foglalkozó eszmei áramlatok és hivatalos, félhivatalos vagy épp titkos politikai agendák körében jól elkülöníthető két alapvető irányvonal: az erő, illetve a kapcsolati alapú irányvonal.

Az erő alapú nemzetközi világrend híveit szokták manapság – teljesen tévesen – a realista geopolitikai iskola képviselőinek nevezni, míg utóbbiakat a liberális táborba sorolják, ez viszont helyes megállapítás.

Az erő felfogását előnyben részesítők szerint teljesen mindegy, hogy állam demokratikus berendezkedésű-e vagy sem, ami igazán számít, az a hatalom, az államok pedig ennek a hatalomnak a birtoklásáért versenyeznek egymással, a háború pedig ennek a versenynek egyik eszköze. Nem véletlen, hogy realistáknak nevezik ezen iskola képviselőit, azért jegyezzük meg, hogy az emberiség történelmének átlapozgatása után mi is egyetérthetünk e gondolatmenettel – így ment ez mindig is.

A liberális iskola egy ennél békésebb, ám sokak szerint naiv, idealisztikus világmagyarázatot vázol fel, ebben a halmazban pedig három nagy elméletet különíthetünk el.

Az első a demokratikus béke teóriája,

miszerint a demokratikus államok kerülik a fegyveres konfliktusokat más olyan államokkal, amelyeket szintén demokratikusnak azonosítanak. Az elv mögött van három igencsak megfontolandó magyarázat is, röviden:

a.: a „monadikus”: nemzetközi kapcsolataikat tekintve a demokráciák békésebbek

b.: a „diadikus”: a demokráciák nem indítanak háborút más demokráciák ellen
c.: a „rendszerelméleti”: ha a nemzetközi rendszert több demokrácia alkotja, akkor a nemzetközi rendszer békésebb lesz.

Az erőpártiak, avagy realisták, hogy ennél a terminus technicusnál maradjunk, azt mondják a fentiekre, hogy minden állam hajlamos az anarchiára, amit a legfelsőbb hatalom hiányaként írnak le, pedig ez lenne az, amely hatékonyan tudja megoldani a vitákat, betartatni a törvényeket és megőrizni belpolitikai rendet.

Ez az elmélet nem tejesen elvetendő, és vannak komoly történelmi igazolásai is: elvégre Hitler is demokratikus választásokon jutott hatalomra – még ha az akkori demokrácia inkább hasonlított egy anarchiára (lásd: weimari köztársaság), de nem kell ennyire visszamennünk a múltba, a Hamász szintén demokratikus választásokon szerezte meg az irányítást a Gázai övezet felett, amelyet még demokratikusnak tartott államok, illetve komoly nemzetközi szervezetek, mint pl. az ENSZ meg is erősítettek.

Aligha mondhatjuk azt, hogy az erőpártiaknak nincs igaza. A probléma még csak nem is ott kezdődik, hogy a demokrácia alkalmas arra, hogy terroristákat, háborúra készülődő jelölteket juttasson döntéshozói pozícióba – a járvány ideje alatt ugyanis azzal szembesültünk, hogy a demokratikus értékekre hivatkozva hanyagolták el komoly egészségvédelmi döntések meghozatalát az állam élén álló szereplők, mivel a szintén demokráciában alapértéknek számító szólás- és gyülekezési szabadság elve alapján százezrek vonulhattak utcákra tiltakozni a lezárások, az emberek egészségét óvó különböző intézkedések ellen. A hatalom autoritásának hiánya ezzel nemcsak a köz egészségét sodorta veszélybe, hanem olyan helyzetet teremtett, amikor a szükséges, de kényelmetlen intézkedések meg nem hozatala bevett politikai gyakorlatnak számít, elkerülve ezzel a népszerűségvesztést.

Másképp fogalmazva: az autoritást mellőző demokráciák önmaguk teremtik meg azt a helyzetet, amely a belpolitikai rendre, a nemzetközi kapcsolatokra negatív hatással vannak, a káosz miatt elégedetlen nép pedig erős kezet kíván az állam élére – ezzel szoktak visszaélni a diktátorok, így kerülnek hatalomra legális választások útján.

Aligha kell nagy formátumú geopolitikai szakértőknek lennünk, hogy észrevegyük: a világ, és főként az Európai Unió országainak jelentős része ma valahol ennek az útnak a vége felé jár. Amennyiben nem történik elmozdulás, amennyiben nem gondoljuk át újra, hogy mit is jelent a véleményszabadság, a gyülekezési szabadság, és tovább menve: ameddig nem gondoljuk át azt az alapvető kérdést, hogy kell-e mindenkinek szavazati jog, illetve valóban egyenértékű minden polgár szavazata, addig a süllyedés megállíthatatlan lesz. Ha végiglapozzuk a kontinensünk nyugati felén megjelenő szakfolyóiratokat, vitairatokat, akkor azt kell látnunk, hogy a probléma még csak nem is került napirendre – a liberális demokrácia egyszerűen még nem ismerte fel, hogy a saját sírját ássa. A szélsőjobboldal pedig készülődik a hatalom átvételére, és nem, a szélsőjobboldal nem az erőpolitikai híveiből kerül ki!

A második fontos liberális teória

a gazdasági egymásrautaltság elmélete, a résztvevők között kialakuló kölcsönös kereskedelmi, ipari stb. függés. Egy háborúval ezek a függések, kölcsönös előnyök megszakadnának, ez pedig olyan magas árral jár, hogy egyszerűen nem éri meg a háborúskodás.

A tételt maga Oroszország döntötte meg. Az Európai Unió – mint demokratikus entitás az elmúlt évtizedekben csillagászati összegeket fizetett ki Moszkvának a nyersanyagokért cserébe, a Kreml viszont nem arra használta fel az orosz történelem során még soha nem látott nagyságú bevételeit, hogy országát fejlessze, lakosainak életszínvonalát emelje, hanem hadsereget fejlesztett, háborúra készült. Természetesen nem elvitatható az a szemmel is jól látható fejlődés, amely Oroszország egyes vidékeire (főként nyugati, illetve nagyvárosi) jellemző, és kétségtelen tény, hogy az ország lakosainak életszínvonala javult az utóbbi három évtizedben, de tegyük hozzá, hogy az éhezéstől a napi betevő meglétéig tartó ugrás a 21. században már nem számít díjazható politikai teljesítménynek, másrészről a Kreml még ezt a relatív minimálisnak nevezhető fejlődést sem tudta fenntarthatóvá tenni.

Akárhogy is: a liberális tétel, miszerint a kereskedés egyenlő a békepipával megdőlt!

Bizonyítja ezt a Gázai övezet is: a térség, ahonnan Izrael már 2005-ben kivonult a nemzetközi támogatások egyik legkedveltebb célpontjává vált, a különböző segélyek nagyjából akkora összegeket tesznek ki, mint a Magyarországra érkező uniós pénzek – egy olyan övezet esetében, amely kisebb mint Budapest, lakossága pedig egyharmada a magyarországiénak.

Hogy értsük: ilyen támogatás/fő arány mellett a Gázai övezettől minimum azt vártuk, hogy a nagyvilág új Hong-Kongja lesz. Nem elírás, Izrael 2005-ös kivonulásakor a nyugati sajtó erről álmodott. Aztán a demokratikus választásokon hatalomra jutott Hamász kiásta a vízvezetékeket a földből, hogy rakétákat készítsen belőle, ellenőrzést gyakorolt a nemzetközi támogatások elosztása felett és a terror útjára lépett. Az október hetedikei pogrom előtt a Gázai övezet GDP-jének több mint 50 százalékát tette ki az Izraelbe dolgozni járó palesztinok által az övezetbe hazavitt pénz.

Milyen gazdasági mutató kell még, hogy a liberális teóriában megfogalmazott egymásrautaltság fogalma valósággá váljon?

Semmilyen – Izrael és a Gázai övezet esetében meglévő kölcsönös függésről beszélhetünk (a korfa miatt Izrael rászorul a palesztin munkásokra, nélkülük gazdasági recesszió következne!), és miben segítette ez a kölcsönös függés a békét? Semmiben!

A harmadik fő liberális teória az intézményesítés,

ahol a nemzetközi szereplők által létrehozott szervezetek, amelyekben a tagállamok vállalják, hogy egy világos keretrendszer szerint járnak el, ezzel jelentősen csökkentve a konfliktusok elmérgesedésének lehetőségét és a biztonságra törekvő nemzetállami fegyverkezést.

Elnézve az ENSZ magatartását Izrael honvédő háborúja kapcsán, akár azt is mondhatnánk: a nemzetközi szervezet, amely a béke garantálásán túl a demokráciák elterjedésének a legaktívabb előmozdítója, illetve a kölcsönös gazdasági függések kialakításának motorja kellene legyen nemcsak, hogy nem felelt meg ezen követelményeknek, hanem egyenesen a háborús retorikából merítkező politikai erők, államok fegyverévé vált – az ENSZ mára a liberális világrend legnagyobb ellensége!

De nem mehetünk el szó nélkül az Európai Unió intézménye mellett sem, amely a fent említett liberális teóriák eltörlésével a legjobb úton halad valamiféle olyan sötét irányba, amelyet a történelem lapjairól már jól ismerünk: náci, illetve kommunista diktatúráknak neveztük őket.

Az EU egyszerűen félresöpört minden aggályt, amikor a migrációs hullám elérte a kontinens határait – ma van egy olyan problémája, amely veszélyezteti a belső rendjét, az egyszerű emberek biztonságát.

Az EU félresöpörte az ukrán csatlakozással kapcsolatos aggályokat – hamarosan szembe kell néznie a mezőgazdasági nyitásból fakadó, majd az ezt követő financiális problémákkal.

Az EU nem képes saját szabályait sem betartatni: miközben Románia és Bulgária mindenben megfelel a schengeni kritériumoknak, a csatlakozást mégse tudta keresztül vinni a két állam politikai elitje Ausztria miatt – akire hiába gyakoroltak nyomást az Unió nagy hatalmai, mint pl. Németország – az EU határainak védelme szempontjából is kiemelt fontossággal bíró két ország schengeni csatlakozása kitolódott a bizonytalan jövőbe.

Van valami, amiben az EU, mint intézmény, kitűnően megfelelt a fent említett célok egyikének: a gazdasági prosperitásból fakadó debilizmus és brüsszeli naivizmus nyomán Európa nem folyatott fegyverkezési versenyt, így aztán le is építette védelmi iparát. Hogy ez milyen súlyos mellékhatásokkal jár, arról kérdezzük meg az ukránokat…

Liberális vs. erőalapú világrend

Látszólag tűz és víz a két koncepció – abban a narratívában, amely az utóbbi években uralta a mainstream közbeszédet, nos, ebben tényleg így is van. A valóság azonban nehezen igazodik a mainstream narratívákhoz, az emberi természet pedig még kevésbé – márpedig az ember, azon túl, hogy törekszik a boldogságra, békére és jólétre igenis szeret háborúzni. Szeretünk gyilkolni, pusztítani, uralkodni a természet és más emberek, más közösségek, államok felett – a primitív emberi ösztönökkel való nem számolás ugyanolyan butaság, mintha csak és kizárólag az ember gyilkos hajlamaira alapozva építenénk társadalmat.

A probléma, amivel ma szembesülnünk kell, leginkább elméleti: a liberális világrend kétségtelen hanyatlásával párhuzamosan nem alakultak ki olyan eszmei áramlatok, amelyek új, a kornak megfelelő válaszokat kínálnának, és ezek a válaszok széles néprétegek számára válnának rendezőelvvé. Az erőalapú világrend szembeállítása a liberális világrenddel pedig egy hamis dilemma – lévén a kettő egymás nélkül aligha maradhat fent hosszú távon, a megoldás a kettőből kialakított modernkori, az új kihívásokra megfelelően reagáló eszmerendszer lenne, amelyet a közpolitikák is magukévá tennének.

Le kell mondanunk tehát arról,

hogy a Nyugat demokratizálja az egészt világot, mert, ha mindenhol demokrácia lesz, akkor eljön a világbéke. Be kell ismernünk, hogy az eddigi messianisztikus geopolitikai megközelítések csődöt mondtak, és ennek a csődnek oka maga a jelző: a küldetéstudatosság.

Amerika nem demokratizálta Afganisztánt, hanem visszalökte oda, ahonnan indult az egész háború. Nem demokratizálta Irakot, akkor sem, ha kamuindokok alapján porig bombázta az államot. Nem demokratizálta Szaúd-Arábiát sem, hiába kereskedik vele, és hiába alakult ki a kölcsönös gazdasági függés. Nem demokratizálta sem Szíriát, sem Tunéziát, sem Egyiptomot – hiába döntötte meg a korábbi autoriter kormányokat a színes forradalmaival.

Egész egyszerűen fel kell fognunk, hogy bolygónk egy jelentős része nem érdekelt abban, hogy békében éljen: a 17. századi teokráciában megmerevedett iszlám politikai elitek, és az általuk irányított népre nem hatnak a liberális rendezőelvek, az ezekből fakadó anyagi előnyöket pedig arra használják, hogy minket elpusztító fegyvereket vásároljanak belőle, vagy épp ők maguk állítsák elő – lásd Irán és az atombombája.

Fel kell ismernünk, hogy a Nyugat sorsa akkor ment a legjobban, amikor a hasonló értékberendezkedésű országok közösségén alapult, aki pedig ezen kívül esett, ott az erő politikáját alkalmaztuk. A hidegháború idején nem tört ki fegyveres konfliktus a nyugati államok között, mert a gazdasági függés, az egymásrautaltság még a francia–német ősi ellentétet is a történelem szemétdombjára küldte, de ehhez kellet két olyan nép is, akik az észak-atlanti civilizáción belül elfoglalt helyük miatt hasonló értékrendszerben gondolkoznak.

A hidegháború alatt pedig nem tört ki fegyveres konfliktus az erőalapú geopolitika vezető államának számító Szovjetunióval sem, egész egyszerűen azért, mert a Nyugat, a saját életterén kívül szintén az erő politikáját alkalmazta – a kölcsönös gazdasági függés helyett az egymás elrettentése volt a rendezőelv, amit a Szovejtunió csődjével végül a szabad világ nyert meg.

Nota bene: a Szovjetunió nem összeomlott, hanem csődbe ment!

Összegezve:

van előttünk egy nagyon sötétnek ígérkező jövő: háborúkkal, járványokkal a klímaváltozásból adódó problémákkal. Nekünk, a Nyugatnak pedig van egy sikeres múltunk egy kevésbé sikeres közelmúlttal. Mi lenne, ha visszamennénk a gyökerekig, és úgy indulnánk el a jövő problémáinak megoldása felé vezető úton, hogy kiküszöböljük az utóbbi harminc év hibáit?

Tanulni saját hibáinkból nem szégyen.

Nem tanulni belőlük? Öngyilkosság!

Felcser V. Örs

(Nethuszár)