Mindannyian a demokraták kezében voltunk, vagyunk, leszünk – ezzel lehetne zárni az új esztendőt. Azok a politikai erők, szereplők, vállalkozók stb., akik derekasan kivették részüket a kelet-közép-európai kommunista diktatúrák alatt megszokott alacsony, de relatív biztos létbiztonság eltüntetéséből, ma virulnak, emlékműveket koszorúznak, erkölcsi magaslatokról leckéket osztanak államfőknek, miniszterelnököknek, kelet-európaiaknak és vidékieknek, akik nem úgy szavaztak, ahogy kellett volna.

30 évvel a legvéresebb kommunista-ellenes forradalom után újra a nyakunkon ülnek, a szabadság messzebb van, mint volt 1989-ben, legalábbis a széles néprétegek számára. Itt tartunk most, és nem úgy tűnik, hogy lenne kiút….

De így, 30 év után, mit is várunk mi a Nyugattól?

Azt ugye tudjuk, hogy mit várTunk. Akkor, 1989-ben mindannyian azt hittük, hogy arrafelé a kerítés is kolbászból van, és ami tőlük jön, az csak bölcs, előrevivő és okos dolog lehet. Aztán üzletemberek, politikusok és a hozzájuk kapcsolható rokonok ezt szépen ki is használták. Egyrészt jól jött nekik, hogy a kelet-európai országok élére a nemrég megbukott kommunista diktatúra másodvonala került – ők legitimitási válsággal küzdöttek, és egy cseppnyi nyugati elismerésért úgy dobtak át át gyárakat, üzemeket, egész gazdasági szektorokat a nyugati befektetők zsebébe, hogy az országokban milliók maradtak munka nélkül, miközben ez a kommunista másodvonal annyira megerősödött gazdaságilag, hogy még mai is velük küzdünk – lásd a romániai PSD és csatolt szerveit, vagy Magyarországon a folyton alakváltó MSZP-t és DK-t, hogy csak azokat említsem, akikkel naponta találkozunk ebben a médiazajban.

Nagyítsunk most ki egy pillanatot ebből a forradalom utáni időszakból, ami tökéletesen megmutatja, hogy a nyugati politikusok, üzletemberek és rokonaik miként tekintettek ránk, hogyan „segítették” felzárkózásunk: a galaci Sidex-ről akarok beszélni, Romániának arról a gyáráról, amely az acéltermelés 70%-ért felelt 1989-ben, és amely a világ minden pontjára exportált– előbb csak különböző gyanús cégekkel köt üzleteket, köztük azzal a Sidex International vállalattal, amelynek vezetőségében ott találjuk Stanculescut, Basescut – hogy csak a leghíresebbeket említsem, aztán, amikor a kommunista másodvonal kellően meggazdagodott, akkor eladják egy külföldi befektetőnek, bizonyos Lakshmi Mittal indiai milliárdosnak, aki a Mittal Steel tulajdonosa. Apró érdekesség, hogy az üzlet létrejötte előtt Tony Blair levelet ír Adrian Nastase, akkori román miniszterelnöknek, miszerint „a Sidex privatizálása nagyban segítené Románia EU-hoz történő csatlakozását”.

Hogy mi köze lehetett Tony Blairnek a Mittel Steelhez?
Sok nem, de vélhetően így köszönte meg azt a 120.000 angol font adományt, amit a Munkáspárt kapott az indiai milliárdostól. Azt hisszük, hogy ez csak egy példa, a kivétel, amely erősíti a szabályt? Ugyan! Az aranybányák körül ugyanez a zsuka folyik 1990 óta, ahogy a gazdaság minden, de minden területe megszenvedte a nyugati tőkésfigurák és keleti despoták között megkötött egyezséget. Ilyenkor fel kell tennünk a kérdést: Gyurcsány és Blair, akik a baloldal európai megújítójaként tűntek fel a kritikai érzéküket épp elfeledő médiában, szóval, mit is akartak ezek egymástól – és főleg tőlünk?

És ma?

Ma a Munkáspárt, és a hozzájuk kapcsolható liberális/baloldali nyugati értelmiségi hadosztály dzsihádot indít az elsöprő többséggel megválasztott Boris Johnson szavazói ellen, amiért azok úgy szavaztak, ahogy. Mindeközben alig van olyan hang nyugaton, amely Kelet-Európa 1989 utáni nyugati tőkéstársaságok általi szisztematikus lerablását, az ebből fakadó szociális feszültségeket szóvá tenni, netalántán még beismerné, hogy a Nyugat bizony bűnös.

A Nyugat pedig köszöni, jól van,

és tovább folytatja hadjáratát Kelet ellen, a szokásos kétszínű módján, alkalmazva a kettős mércét, ájtatosan forgatja szemeit, amikor az emberi jogokról van szó, félrenéz, amikor a magyar kisebbséget Ukrajnában a fizikai megsemmisülés veszélyezteti – sőt, akad olyan NATO elöljáró, aki arra kéri a magyar diplomatákat, hogy engedjék el ezt az ukrán nyelvtörvény kérdését, az Európai Néppárt ifjúsági szervezetének elnöke pedig megvonja a szót a magyar felszólalótól, amikkor az az ukrán nyelvtörvény ellen szólalna fel, bizonyítva, hogy az utánpótlás nem szakadt meg, az elvtársi internacionálé pedig addig tart, amíg a geostratégiai érdekek át nem menetelnek az útjukba eső kisebbségek torkán.

Viszont a Nyugat nem szűkmarkú, ha csicskásait kell megjutalmazni:

Itt van kezdetnek ez az államfőnk, a szászból lett román, a Johannisból lett Iohannis.

Nem is tudom, ha volt-e nála arrogánsabb, kétszínűbb államfőnk, pedig Iliescu “eredeti demokráciája” óta, aki szerint a bányászok csak virágokat ültetni mentek Bukarestbe, elég erős a mezőny.

Ezt a semmitevő gazember szászt a nemzetközi Károly-díjjal tüntette ki a művelt Nyugat, bár Elena „kodoj” Ceausescu óta mi is tudjuk, hogy a nyugati egyetemek, egyesületek stb. kitüntetéseit nem biztos, hogy érdemi alapon osztogatják. A bicskanyitogató attitűd nem is ebben van, hanem a díj indoklásában: amiért Romániát az európai értékek útján tartotta, és megvédte az igazságszolgáltatást, de, hogy ti se tudjatok nyugodtan aludni, ideírom a szóban forgó indoklás néhány pontját:

• „nagy erővel és komoly sikerrel vezette Romániát egy Európa-párti, jogállami politika felé” – igen, baszki, ezt így leírják, és komolyan is gondolják. Alig öt éve sincs, hogy a PSD oldalán, az USL keretében még Victor Pontával közösen tervezték a jövőt. Ma már ő a hős, aki a PSD ellen háborút vív.
• “A román elnök erősíti az Európai Uniót, kiáll a céljai mellett és szorgalmazza az uniós tagállamok együttműködését” – mondjuk én alapvetően leszarom, hogy az elnökünk mennyire erősíti a közelebbről soha meg nem határozott integrációt, de van egy olyan érzésem, hogy itt újabb privatizációs hullámnak nézünk elejibe, például a sürgősségi szolgálatok terén, amit már Arafat is megpendített, és alighanem ez a tény némileg összefüggésben állhat a Raed ellen indult sajtóhadjárattal.
• „kiemelkedő küzdelmet folytat az európai értékekért, a szabadságért és a demokráciáért, a kisebbségek védelméért és a kulturális sokszínűségért” – egy klasszikust idézek: kell még valamit mondanom, Ildikó?
• “méltatták továbbá a romániai jogállamiság és független igazságszolgáltatás érdekében tett lépéseit is” – nem tudom, de valaki lenne olyan kedves, és felsorolná azokat a hősies lépéseket, amelyeket Iohannis tett ez ügyben? A díjat, ennek alapján, mi, az utcákon tüntető fiatalok kellett volna kapjuk. Az egyetemi ifjúság volt az, amelyik minden egyes esetben utcára vonult, amikor a PSD a mai idők zenéjének megfelelően akarta újraírni Ceausescu 23. pártkongresszusán elhangzottakat – éveken át Verespatakért, és a bányaprojekt ellen, éjjel, februárban a mínusz 24 fokban, tízezrek az utcán – ezek voltunk, vagyunk mi, és nem Iohannis kedvéért mentünk ki, viszont sokszor éreztük úgy, hogy az államfő túlzásba viszi a hallgatást.

Iohannis Temesváron koszorúzott a forradalom 30. évfordulóján

miközben tőle alig pár száz méterre zajlottak a Temesvár 30. emlékrendezvény előadásai, és egy szűk tíz perces kitérőt kellett volna tegyen, hogy megszorítsa Tőkés László kezét. Nem tette meg – és egy percig nem látszik arcán, az elnöki palota kommunikációján, hogy bármit is megbánt volna abból, hogy megvonta Tőkés Lászlótól a Románia Csillaga kitüntetést – amit azért kapott a püspökünk, mert derekasan helyt állt, helytállásának köszönhetően pedig egy szebeni németajkú fizikatanár is elnök lehet ebben az országban.

Orbán Viktor, aki mégiscsak a szomszédos állam miniszterelnöke, szintén nem találtatott érdemesnek arra, hogy Iohannis elpazarolja rá értékes elnöki perceit, habár szintén egy tízpercnyi távolságra voltak egymástól. Viszont Werner nem fogta magát takaréklángra, amikor az Orbán Viktor által felvázolt kelet-európai összefogás kapcsán kérdezték. Iohannis azzal ütötte el Orbán baráti jobbját, hogy ő az egységes Unió híve, nem támogatja a megosztást. Érdekes, ez a mélyen uniópárti Klaus Barbie csendben maradt, amikor Macron előadta a kétsebességes Európáról szóló ötletét, egy percig sem mutatott semmiféle szolidaritást a balkáni országokkal, amikor Macron világosan megmondta nekik, hogy uniós csatlakozás nuku. Persze, hisz Emanuell urunk szintén Károly-díjas politikus, örülnek is a sárgamellényesek Párizsban, talán még egy könny is kicsordulna szemükből, ha azt nem lőtte ki eddig Macron rendőrsége a demokrácia és az üzemanyagár-emelés szent nevében. és, mivel nem telhet el úgy egy nap a nagypolitikában, hogy egy magyarországi ellenzéki ne mondjon valami óriási nagy baromságot, plusz némi hazaárulás-ízt adva az egésznek, Iohannis  onnan kapott támogatást, ahonnan meg sem lepődhetünk: Dobrev Klára, a DK EP-képviselője használta ki az alkalmat arra, hogy Iohannis vérlázító magatartását közvetetten dicsérve belerúgjon egyet a magyar kormányba. Persze, hisz kedves férje, mint már mondtam, azzal a  Tony Blairrel bratyizott gyászos emlékű miniszterelnöksége idején, aki a romániai kommunista másodvonal gazdasági megerősítésében is derekasan részt vett.

Hogy Iohannis meggondolja magát, és jóváteszi korábbi hibáit?

Téves elvárás, ugyanis semmit sem értett meg a forradalomból, az akkori lelkes és szabadságról, társadalmi igazságosságról álmodó fiatalokból, mindezt jól mutatja a kép, amelyen Iohannis Temesváron koszorúz.

1989 decemberében fiatalok lóbálták a lyukas zászlót az ortodox katedrális lépcsőjén, a hadsereg beléjük lőtt, – pontosabban: a hadsereg lőtt beléjük! – halottakkal telt meg a katedrális lépcsője, a sebesültek előtt pedig zárva maradtak a templom ajtajai. Akkor és ott a román hadsereg gyilkolt! Akkor és ott az ortodox egyházat hidegen hagyta a keresztényi segítségnyújtás erkölcsi parancsa!

Kikkel koszorúzott Iohannis Temesváron?
A hadsereg és az ortodox egyház képviselőivel!
Meglepődünk? Aligha!

Iohannis ugyanis alig öt éve még a PSD-vel szoros együttműködésben képzelte el a jövőt, oldalán azzal a Victor Pontával, akinek apósa, khm, ki is az apósa?

Ilie Sarbu – az az ortodox pap, aki 1989 decemberében, a gyászos emlékű esemény idején bezárta a templom kapuit.

A kör bezárult!

Ghonzó