A szent önzés utóélete és esélyei

A szász nemzetiségű román elnök az elmúlt napokban, tökéletesen tiszta helyzetet teremtett. Az illúziók szétfoszlottak, a szász „mérsékelt” notabilitást ott látjuk a túlzók táborában, ugyan ötödik keréknek, de a szélsőséges elemekkel teljes szolidaritásban. Olyan hangú és témájú nyilatkozatokat engedett meg, a „sacro egoismo” parancsai szerint, melyből egyértelműen kiderült, hogy szerinte a romániai magyarok előbb magyar hazafiak, mint román állampolgárok, mert úgy gondolkoznak, hogy e román hazát bírván, magyarságukat is fenn kívánják tartani. A szívet és az agyat újjá átgyúrni nem lehet – a szász nemzetiségű román elnök felfogásán sem 2007, sem 2020 nem változtat már.

Mi magyarok tudjuk, hogy még a bűnösnek is szabad a maga igazságát elmondani. De itt mindenkit hazaárulónak meg irredentának neveznek, akinek tudomása van arról, hogy a nemcsak az anyagi, hanem a jogi birtoklás terén is áll az a megdönthetetlen axióma: „res clamat ad dominum”, vagyis hogy az ellopott jószág önnön gazdája után kiált. Ha eltekintünk attól, hogy anyagilag a kisebbiségi jogok szerződésekben szabályozott köre meglehetősen szűk, (és sokkal szűkebb, mint aminő jogkörrel mi szeretnénk felruházva látni a kisebbségeket), mégis azt kell konstatálnunk, hogy a kisebbségi szerződésekben a kisebbségi jogoknak egészen szépen kiépített rendszere áll fenn. A sajnálatos azonban az, hogy e szépen kiépített rendszer Romániában a gyakorlatba egyáltalában nem tudott átmenni, úgyhogy a kisebbségek ma is feltétlenül és korlátlanul ki vannak szolgáltatva felettes államhatóságaik önkényének. Hiszen ne feledjük el, a törvények végrehajtásának kérdése mindig a közhangulat kérdése, nemcsak a közhatalomé, melyet a szavazó nép biztosít önmaga érdekében!

Száz év leforgása után bizony sajnálattal kell konstatálnunk azt, Románia soha nem tartotta be az 1919. december 19-es párizsi kisebbségi szerződésben megállapított kötelezettségeit. Amikor ezt szemügyre veszem, távolról sem áll szándékomban Románia „belügyeibe beavatkozni”, mert hiszen itt nem szuverén belügyekről, hanem nemzetközi szerződések megtartásáról van szó, márpedig éppen Románia szokta fenyegetően komor ünnepélyességgel emlegetni a békeszerződések szentségét. Ezek igenis mindig szentek akkor, amikor a maga javára szólnak; ellenben figyelembe sem veszi, (könnyű lelkiismerettel áthágja ezeket a szerződéseket), mihelyt mások jogaira vonatkozó kötelességekről van szó. Mármost hát ki szenteli a szerződéseket és megtartásukat? És hát hogyan is teljesítette kötelezettségeit, aki ünnepélyesen hivatkozza?

Románia 1919. december 9-én aláírta a Kisebbségi Szerződést, ezzel garanciát vállalt, hogy határozatait a román királyság alaptörvényei közé fogja beiktatni. Garanciáját megerősítette 1920. augusztus 30-án a szerződés végleges ratifikálásával.

A román kormány mégsem cikkelyezte be a szerződést az 1923-as alkotmányba, melynek első mondata kijelenti, hogy Románia egységes nemzeti állam, melyben vannak különböző etnikai származású, nyelvű és vallású románok. Még azt a minimumot sem vették tekintetbe, amit ezek a szerződések a kisebbségek javára mint jogot biztosítanak. Szinte száz éve folyamatosan azt sugallja, szuggerálja Románia, hogy szuverenitásának sérelmét jelenti az, ha bármely nemzetközi fórum beleavatkozik az elvileg jogérvényes kisebbségi kérdésekbe. Pedig e kérdésnek a szuverenitás szempontjából való ilyetén beállítása határozott félrevezetés. Ugyanis nagyon jól tudjuk azt, hogy az államok szuverenitása nem korlátlan, amennyiben maguk az államok emelnek bizonyos korlátokat a maguk szuverenitásának – az általuk elfogadott és aláírt nemzetközi szerződésekben (és elvben saját alkotmányukban is). A kisebbségi szerződések rendelkezései szerint a kisebbségekkel szemben vállalt kötelezettségek nemzetközi érdekűek, a Népszövetségi Tanács által 1920. október 22-én elfogadott Tittoni-féle jelentés világosan kifejti, hogy mi is értendő tulajdonképpen a Népszövetség garanciája, védelme alatt, és rámutat arra, hogy itt a hatalmaknak nem egy jogáról, hanem egy kötelességéről is van szó, amely arra utalja őket, hogy különös érdeklődéssel viseltessenek a szerződések által érintett kisebbségek védelme iránt.

Ugyancsak a letagadás és sutbadobás sorsára jutott a romániai kisebbségek jogait szabályozó (máig hatályos) 86/1945. törvényerejű rendelet a kisebbségek jogállásáról (közzétéve Románia Hivatalos Közlönyének 30/1945. számában). Nem kell sok szóval ecsetelnem, hogy ennek a magatartásnak szomorú következménye Johannis elnök elmúlt napokbeli megnyilatkozása is, akiről végleg kiderült mostanra, hogy az alkotmányos élet iránt érzékkel nem bír, és hogy a magyar kisebbséggel való mindennapos érintkezései dacára sem tudja fölébe helyezni azokat a reminiszcenciákat és családi tradíciókat, amelyeknek lombozó fái az magyarellenesség talajában vertek gyökeret, és onnan táplálkoznak.

Mintha például fogalma sem lenne arról, hogy ha valaki erdélyi magyar, miként lehet attól még jó román állampolgár egyszersmind. De „egyedül” van-e evvel, s nincs is, aki elmesélné neki, hogy valamit félreért…? S ha más nem, hát az intézményes magyar képviselet akár. Vagy tán a sajátjai, akikben (fentiek okán) alighanem jobban megbízik…

Mert hát mintha az RMDSZ és a PSD bűne lenne, hogy ezt reklamálni voltak szívesek. Tagjai a bukaresti parlamentnek, tehát román politikusi körökkel érintkeznek, (talán alkudoznak is), és a közigazgatási törvény mellett szólottak. Ez volt a „hallatlan” nemzeti bűn, amelyért egész Románia „árulót” kiáltott az RMDSZ-re és a PSD-re.

Úgy vélem, minden magyar egyetérthet abban, akár autonomista párti alapon áll, akár olyan alapon áll, mint én, aki az erdélyi magyarok jogainak kérdését a román alkotmány és nemzetközi szerződések szellemében való megoldását tartom szükségesnek, hogy a „magyar nyelv használatát bizonyos zónákban” a román pártok maguktól csak akkor engedélyeznék, amikor – amint a francia király mondotta vagy mondatták vele okos udvari bolondjai a francia népre vonatkoztatva – vasárnaponként minden erdélyi magyar embernek „tyúk fő a fazekában”. Hogy mi megérjük-e ezt, vagy nem érjük meg, ez a jó Isten kezében van. Utódaink azonban meg fogják érni és ki fogják küzdeni a poklok minden akadályán keresztül is, mert ez erkölcsi, isteni és történelmi igazság. Kérdés marad persze, miért csak utódaink…?

A jelen helyzetben mulasztásnál fájdalmasabb ránk nézve az, hogy e pillanatban Johannis elnök korábbi népszerűségének foszlányaiért hirdeti szolidaritását a szélsőséges nacionalista elemekkel, félvén, hogy pártja veszít népszerűségéből. Az eredemény az lett, hogy a „soft power” tehát igen is fegyver, de nem Johannis elnök, hanem a láthatatlan hatalmak kezében, akik azt Johannis elnökkel együtt úgy használják fel, amint nekik tetszik, és nem úgy, amint Johannis elnök óhajtaná. A szélsőségesség csárdájában nem ő a dudás, hanem a táncoló, nem ő a motor, hanem a forgó kerék.

Elszomorító ez az eredmény, és annál inkább elszomorító, ha megnézzük Johannis elnök 2020. május 4-i nyilatkozatát a magyar kisebbségre nagyon is sértő indoklással. Az elnök szerint csak az a jó magyar, aki nem kér jogokat – pedig szükséges lenne tudni, hogy az elnök (hangzatos magyar-barátságával) mikor szándékozik a nacionalizmust mint „utolsó fegyvert” kézbe venni, vagy akár csak kiadni kezéből?

Ezt igencsak szükséges lett volna megmondja, legalább ma, amikor dühödt támadást indított újfent “az RMDSZ párhuzamos közigazgatási törvénykönyvének” létrehozásá[val kapcsolatban], ami kötelezővé tenné a magyar nyelv használatát bizonyos zónákban. „Most a PSD nem mondhatja, hogy nem tud róla, mert megszavazták parlamenti bizottságokban. Most, hogy rámutattam, biztosan találnak egy módot, hogy ellene szavazzanak. De nem tehetünk úgy, mintha nem tudnánk, hogy a PSD olyan helyzetben van, hogy bizonyos törvényeket elfogadjon, amelyeket Székelyföld autonómiájához vezethetnek. Ez alkotmányellenes, és nem fogom tolerálni, hogy ilyen törvény átmenjen” – mondta Johannis.¹

Valójában Johannis elnök többszörös szereptévesztésben van. Már elfelejtette, milyen egy jó tanár, aki soha nem mutogat ujjal a szerinte gyengébben teljesítőkre, hisz aki egy osztály előtt pellengérre állít egy diákot, az egyszerűen rossz tanár. Azt pedig soha nem is tanulta meg, hogy milyen egy igazi köztársasági elnök. Hivatala elfoglalásától kezdve nem párttag, és felette kell állnia minden pártérdeknek, mégannyira az egyes pártokra mutogatásnak. Különben ugyanis alkotmányellenesen viselkedik. És ugyan milyen hitele van annak, ha egy alkotmányellenesen viselkedő elnök minősít alkotmányellenesnek egy törvénytervezetet?

„Vedd el egy átlagember éltető hazugságát, s egyben elrablod boldogságát is” – mondta Ibsen, aki pedig mint patikus, jól tudta, mi az orvosság, mi a méreg. Johannis elnök borzad a tényektől, mert általában csak a nyelvhasználat terén tessék megnézni, a „Keretegyezményt a Nemzeti Kisebbségek Védelméről” – amely kifejezetten védi a kisebbségi nyelvi jogokat –, a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája pedig az európai kulturális örökség részeként nem csupán védi, de előre is mozdítja a kisebbségi nyelvhasználatot. A keretegyezmény része a román állam belső jogszabályainak és kisebbségi politikájának, illetve többek közt a Magyar Köztársaság és Románia között a megértésről, együttműködésről és jószomszédságról szóló, Temesvárott 1996. szeptember 16-án aláírt szerződésnek is. Johannis elnök biztosan ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy a nemzetközi jog egyik általános alapelve a kötelezettségek jóhiszemű teljesítésének kötelezettsége. Éppen ezért, a „magyar nyelv használata bizonyos zónákban” nemcsak nem áll ellentétben a nemzetközi szerződésekkel, hanem éppen azok biztosítékainak kiépítését jelentené. Ezért is lenne jó, ha Johannis elnök rájönne, hogy az Ő politikai tervei megvalósításának élő gátja nem az erdélyi magyar kisebbség. Annál is inkább, mert Románia pozitív példáját a kisebbségi kérdés kezelésében annyiszor emlegetik a román közéletben, mintha az delejes vizű Bözsi² valamilyen orvossága lenne, ami mindenre jó lenne. Ezért is rendkívül veszélyes magatartás az, amikor Jonannis elnök a közigazgatási törvénytervezetre vonatkozó kifogásait és elutasító magatartását összekeveri és összemossa a magyar kisebbséggel kapcsolatos gyanakvásával, mert az RMDSZ-nek kötelessége, hogy kiverekedje mindazt, ami a magyarság számára maximum, a románság részéről minimum.

Egyetlen teszt, önteszt, kontroll-kérdés is elegendő volna a nagy- vagy ön-hatalmú elnöktől… – annak éltető emléke, midőn megválasztása előtt és utána is éppen a „végre egy kisebbségi” dicsfényével kampányolt. Szólna-e ma is azon a hangon, azokkal a reményekkel és hőfokkal? S ha nem, mire cserélte egykori szavait? Ha meg igen, mikor mondotta egyúttal azt is, hogy kisebbségi a kisebbséginek csak ellensége, nem pedig partnere lehet…? Ezt pedig nem én kérdezem, nem „a magyar” köznép kérdezi, még csak nem is a magyar politikusok kínoskodnak vele. Magamagától kéne megkérdeznie.

Varga Andrea

(Nethuszár)